Az ünnep egzisztenciális értelme

24 június 2017

Bevezetés

Magyar nemzetünk életében Szabolcs községet olyan történelmi jelentőségű kútként tartjuk számon, amelynél a sziklahitű lovagkirály erénygazdag apostoli uralkodásából az 1092-ben — 925 éve — ezen a településen megtartott zsinatot felidézve összpontosíthatunk Jézus Krisztusra, aki katolikus keresztény „hitünk szerzője és beteljesítője” (Zsid 11,1).

Ebből a kútból a tudatos, tevékeny és tanúságtevő részvétellel mint vödörrel bőven vételezhetünk lelki éleslátást, hogy megértsük az idők jeleit, és meríthetünk bátorító ösztönzést arra, hogy növekedjünk hűségben az evangéliumhoz és az áldozatos hazaszeretetben; hogy egyénileg és közösségileg szerezzünk minél több értékes tapasztalatot arról, hogy „Boldog a nép, amely ünnepelhet, és arcod fényében járhat, Uram!” (Zsolt 89,16). Ez az értékes hittapasztalat tartalmazó meggyőződés közvetlen kapcsolatot tételez fel az ünep, annak megülése és az életértelem számunkra folytonosan feltáruló és minket magával ragadó élménye között.

Mire vezethető vissza ez a sajátos összefüggés? Járjunk ennek utána!

1. Magyar Értelmező Kéziszótárban

A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint: egy szűkebb (/falu/város/megye) közösség, család, személy életében jelentős, örvendetes esemény napja, évfordulója. Nagyobb közösségekben jelentős eseménynek, személy emlékének, vagy valamely eszme tiszteletének szentelt nap.

Ez a megfogalmazás rövidsége ellenére magában hordozza az ünnep megfontosabb jellemzőit. Az ünnep nagyobb közösségek, akár az egész társadalom számára tartalommal és jelentőséggel bír. Ünnepelhetünk eseményeket és személyeket, vagy olyan eszméket, melyek nem köthetők egyértelműen történelmi eseményekhez vagy személyekhez.

Ennél többet tudhatunk meg az ünnep szavunk etimológiai vizsgálatából.

1.1 A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárában[1]

 

ÜNNEP = az üd és nap (’szent’ + nap) elemekből származó szóösszetétel.

 

Az üd értelme

„Az üd elvont gyökből származik az üdv, üdvös, üdvösség, üdvöz, üdvözít, üdvözöl, üdvözül; üdül, üdít és az újabbkori üde. Ami a szó alapértelmét illeti, az üd egész emberi valónk azon jó, kedves milétét fejezi ki, midőn testi lelki vágyaink teljesednek, midőn testileg és lelkileg jól érezzük magunkat, tehát a jólét és boldogság elvont fogalma rejlik benne. Az ünnepek lelki üdvünk előmozdítása, üdvös cselekedetek gyakorlása végett rendeltettek.”[2]

A nap jelentése

Egy-egy nap 24 órából álló időmérő egység. A nap „minden órájának megvan a maga jellegzetes arca. De három napszak különösen határozott vonásokkal jelenik meg előttünk: a reggel, az este és kettőjük között a dél. És mindezek meg vannak szentelve.

Az ember belefoghat a napba kezdés nélkül is, belelódulhat anélkül, hogy gondolkozna, hogy akarna. Csakhogy akkor ez nem nap többé, hanem egy darab értelmetlen, kifejezéstelen idő. Ezzel szemben a nap út, mely irányt akar. A nap munka, mely határozott akaratot követel. Egy nap egész életünket magában foglalja és visszatükrözi. Életed olyan, mint egy napod.

Napjainknak arculattal kell bírnia. Akarat és irány és Isten felé tekintő arc, – mindez együtt adja a reggelt.”[3]

2. Az ünnep egységet foganatosít a különbözőségben[4]

Az ember ünneplésének módja igazodik ahhoz, amilyen tartalmmal tölti meg az életét. Ez pedig függ attól, hogy milyen értelemvázlat mellet döntött, hogy irányt adjon élete alakításának és bánásmódjának embertársaival és a teremtett világgal.

A gyermekek tudnak igazán ünnepelni: pl. egy születésnapot, ahová minden barát és játszótárs eljön, ahol elfogulatlanul vidám lehet mindenki. A Harmadik világban élők tudnak ünnepelni. Minden vendéget örömmel látnak, kitesznek magukért, bár nekik maguknak is kevés van.

Minden ember képes ünnepelni. Mindenki, aki nem húzódik magába vissza önzően és görcsösen, hanem képes kilépni önmagából, és beleélni magát a másik helyzetébe. Mindenki, aki tud adni és elfogadni. Mindenki, aki tud örülni másokkal (evangéliumi erény), csekélységeknek is, mert ezekben annak a jelét látja, hogy az élet ajándék.

„Nem létezik olyan társadalom, amely ne érezné szükségét, hogy szabályos időközönként megerősítse és helyreállítsa az egységét, valamint a sajátos arculatát jelentő kollektív érzéseket és kollektív eszméket. Márpedig ezt az erkölcsi újraépülést csakis gyülekezetek, összejövetelek, kongregációk révén lehet elvégezni, ahol az egymással szoros közelségbe kerülő egyének közösen megerősítik közös érzelmeiket.”[5]

A valódi ünnepeknek társadalmi dimenziójuk van: nem zárnak ki senkit, mindenkit bevonnak. Az ünnepek a társadalmi integráció nélkülözhetetlenül fontos eszközei. Szükségünk van arra, hogy hivalkodást mellőző látványos módon kifejezzük összetartozásunkat és az összetarozásunkat foganatosító, hitbeli és erkölcsi meggyőződésünket illendően igényes formában. Lássunk erre 2 példát!

Az 1. az ószövetségi szombat-törvény rendelkezésében válik nyilvánvalóvá: mindenkire vonatkozik, „hat napig dolgozzál és végezd minden munkádat. A hetedik nap azonban az Úrnak, a te Istenednek pihenő napja, ezért semmiféle munkát nem szabad végezned, sem neked, sem fiadnak, sem lányodnak, sem szolgádnak, sem szolgálólányodnak, sem állatodnak, sem a kapuidon belül tartózkodó idegennek“ (Kiv 20,9k.). Ez társadalmi méretű törvény: mindenkinek joga van ünnepelni.

A 2. újszövetségi: Jézus és barátai bizonyára nem tartoztak a gazdagok közé. Néha biztosan éheztek is. Mégis sokszor azt olvassuk, hogy ünnepet ültek: „Akkor odamentek hozzá János tanítványai és megkérdezték: Hogyan lehet az, hogy mi és a farizeusok böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek? Jézus így felelt: Csak nem búsulhat a násznép, míg vele a vőlegény? Eljön a nap, amikor elviszik a vőlegényt: akkor majd böjtölnek“ (Mt 9,14k.).

Jézus ünnepeit nem azokkal üli, akik igazaknak tartják magukat, hanem a bűnösökkel, vámosokkal (akik bizonyára nagylelkűen adományoztak). A végén még azt is mondják róla, „falánk és borissza“ (Mt 11,19).

3. Az ünnep tudatosítja bennünk létünk értelmét

Nincs mindig ünnep. Vannak olyan időszakok, amikor dolgozni és küzdeni kell — és ez a napok túlnyomó többsége. Az ünnepek az élet csúcspontjai, az aratás időszakai. Először sokáig kell dolgozni, és hagyni, hogy a vetés növekedjék, mielőtt a termést be lehet takarítani a magtárba:

„Akik könnyek között vetnek, örömmel aratnak majd.

Sírva mennek előre, míg a magot szórják,

de ujjongva jönnek visszafelé

és összegyűjtik kévéiket“ (Zsolt 125, 5k).

A termés a munka célja és értelme. Az ünnepben nyilvánul meg az élet értelme: a vesződséges (olykor hiábavalónak tűnő) munkálkodástól teljesen, megszabadított (létében megváltott) emberi lét. Az ünnep mérföldkő, amelynél életünk űzöttségéből kiszállunk, és megállva újra és újra tudatosíthatjuk, hogy nemcsak a munkára, annak fáradságára és bajlódására születtünk.[6] Ez pedig lehetővé teszi számunkra az ember meghatározását egy alulról felfelé haladó értékskálán: munkálkodó (homo faber) – gazdasági folyamatot termelésével és fogyasztásával működtető (homo oeconomicus) – értelmes gondolkodásra képes (homo sapiens) – ünnepülő (homo festivus) – vallásban istenimádó (homo adorans) – Krisztus-követő (homo christianus).

Az ünneplés közben újra igent mondunk létezésünk és a valóság egészére. Minden negatív tapasztalat, ill. veszteségélmény (pl. csalódás) ellenére: ‘Az élet szép, nagyszerű; érdemes élni!’ Az ünnepekkel kiküzdünk ettől az élettől, melynek nagyrésze ‘fáradság és bajlódás, néhány olyan órát, ahol urának, nem pedig rabjának érezzük magunkat.

Az ünnep, az igazi ünnep, felszabadít a kreativitásra. Nem fogyasztóként, hanem alkotóként éljük meg magunkat. Előkészítjük az ünnepet, valami ötletünk támad, gondolkodunk azon, hogyan szerezhetnénk örömet a többieknek. De még akkor is, amikor egy ünnep jól elő van készítve, megmarad benne a spontaneitás, pl. valaki rázendít egy dalra, beszédet mond, táncra kér…

Az ünnepben gyökerezik a művészet. Már a primitív ember is erre az alkalomra kifesti testét, ünnepi ruhát ölt. Az ünnepben gyökerezik a tánc, a művészetek között a legősibb, amihez az embernek a saját testén kívül semmire sincs szüksége. Itt hangzik fel a zene, az emberi érzelmek kifejezője, a bánattól kezdve a kitörő örömig. Az ünnepből nő ki a dráma és az epikai elbeszélés. Az ünnepre feldíszítik a kunyhót, képeket és szobrokat készítenek. És ehhez szükség van olyan helyiségre, amely tágasabb és szebb a többinél. Itt születik a kultúra — minden, ami az embert feljebb emeli a puszta természetnél.

4. Az ünnep megőrzi a múltat

Az ünnepben az élet magára talál. Ez a boldog jelenpillanat: aki nem képes a benne élni, sohasem lehet boldog. De a pillanat mégis magában hordja az idő minden dimenzióját.

Az ünnepi pillanat megtartja a múlt fontos eseményeire való visszaemlékezést. Együtt van az ünneplés és az emlékezés. Olyan eseményekre is emlékezünk, amelyeknél nem voltunk jelen: emlékműveket emelünk és kutatjuk a múltat. Történelmi könyveket olvasunk vagy múzeumokat látogatunk. Nemcsak nekünk van múltunk, hanem falvainknak, városainknak, országunknak, kontinensünknek, az egész emberiségnek. Egy város és egy ország telis tele van emlékekkel. Közülük néhányat tudatosan készíttettek márványból vagy acélból, várak, kastélyok és templomok pedig emlékhelyekké váltak.

         A múlt oly fontos számunkra, mert az embereknek, eltérően az állatoktól, egészen sajátságos történelmük van. Életünk történik, mozgásban van: a múltból a jelenen át a nyitott jövőbe. Ahonnan jövünk, és amit megéltünk, befolyásolja, hogy kik vagyunk, most nekünk mi a fontos és hová megyünk. Ezért emlékezünk és történeteket ismertetünk meg egymással.

    Vannak emberek, akik csak a múltban élnek. Ami volt, sterillé válik és kiszárad. Mások elfelejtik a saját és a közös múltjukat, csak a jelenben és a jelennek élnek. S vannak emberek, akik, akik csak a jövőjükért élnek. Ez a 3 féle látókör-beszűkülés kényelmes lehet. Ezt néha kiváltja a reménytelenség, a fájó múltbeli tapasztalatok vagy az irreális elvárások. Boldoggá azonban nem tesznek. Valami hiányzik: az élő történeteink, amelyben egészen szorosan egybekapcsolódik az, ami volt, ami van és ami lesz.

Az egyházi év kezdetén egy olyan esztendő előtt állunk, amely telis tele van emlékekkel, hogy tájékozódást adjon a jelenkorban és eszközölje a jövő, az abszolút jövő megnyerését. Az üdvtörténeti múlt, a jelen és az Isten elkészítette abszolút (eszkatologikus) jövő egymásba kapcsolódása jól szemléltethető azzal, hogy a szentmise Jézus Krisztus húsvétjának emlékezete és az ő 2. (eszkatologikus) eljövetelének elővételezése.

„Az Eucharisztiában Krisztus újra megjeleníti számunkra a Golgotán egyszer s mindenkiért bemutatott áldozatot. Jóllehet az eucharisztikus lakomán a föltámadott Krisztus van jelen, magán hordozza szenvedésének jeleit, melynek „emlékezete” minden szentmise, miként a liturgia a konszekrációt követő akklamációval emlékeztet erre: halálodat hirdetjük, Urunk és hittel valljuk föltámadásodat... ”[7]

Az emlékezésnek növelnie kell bennünk a hitet az önmagát Krisztusban kinyilatkoztató Istenben, erősítenie kell a reményt az örök élet várásában, és tökéletesítenie kell a szeretetet, hogy tevékeny legyen a testvérek szolgálatában.

Egyházunk és nemzetünk az emlékezés közössége: fölidéződnek „a fénylő csúcsok és a sötét mélységek”. Az emlékezet pedig azért fontos, mert belőle forrásozik a remény. Láthatjuk tehát, hogy a múlt nemcsak a jelen megértéséhez segít hozzá, hanem a jövőt is megalapozza. A múlt ismerete nélkül illúziókban és reménytelenségben élnénk. II. János Pál pápa a nemzetet „nagy nevelő”-nek nevezi, amelyben megtalálható nemzedékek munkájának megtestesülése, és amely hozzásegíti az egyéneket ahhoz, hogy emberi azonosságukat megtalálják.

Mi értelme annak, hogy megemlékezünk a múltról? „Az eleven kereszténység titka: nem fél „a jövőtől, mivel állandóan visszatér a forráshoz, és abban újjászületik” (NMI 32). Az ünnep és ünneplés az emlékezésben feltárja előttünk, hogy objektíven kik vagyunk.

5. Előlegezi a jövöt

Az ünnep előlegezi a jövőt. A keresztelő a kis földi polgár egész eljövendő életére utal. Az új esztendő kezdetén boldogságot kívánunk egymásnak. Az ünnep mindig magában foglalja a beteljesedést, a célba érkezés reményét.

Különös módon érvényes ez a vallási ünnepre. Ez mindig is a kezdetre és végre, az eredetre és az eszkatonra vonatkozik. Éppen ott érezhető leginkább Isten keze: ő vezette ki Izrael népét Egyiptomból, és vezette arra a földre, „ahol tej és méz folyik.“ Ez az ígéret be is teljesedett, meg nem is: ez az ígéret feszültsége. Különösképpen érvényes ez az Újszövetség ígéretére. Jézus megígéri Isten országát. Ez már jelen van, amikor Jézus Isten Lelkének segítségével kiűzi a démonokat (vö. Mt 12,28). Ugyanakkor azonban távoli is, mert a világ megszenvedo a Gonosz misztériumát.

Az Újszövetség ünnepének is megvan ez a kettős dimenziója, az emléké és ígéreté. Az Eukarisztiában ünnepeljük „az Úr halálát, amíg újra el nem jön“ (1Kor 11,26), azaz miközben megjeleníti a múltat, az Eucharisztia a történelem vége, Krisztus második eljövetelének jövendője felé irányít minket. Ez az „eszkatologikus” szempont olyan magával ragadó erőt ad az Oltáriszentségnek, mely reménnyel tölti el a keresztény életet. … Az Eucharisztia a jelenlét misztériuma, mely által a leginkább megvalósul Jézus ígérete, hogy velünk marad a világ végezetéig. Csak az adja meg az ünnep teljes súlyát, hogy érvényre jut az eszkatologikus dimenzió is: az Eukarisztia az égi lakodalomnak, az ember Istenben való beteljesedésének az előlegezése (vö. Lk 14,15 k; Mt 22,10k). Az a menyegző, amelyet itt ünneplünk, tulajdonképpen az ember menyegzője Istennel, egyesülése Vele.

6. Utalás a beteljesedésre

Az étkezés az ünnep központi eseménye. Az étkezés több, mint evés. Valaki ehet a pultról, és gyorsan magába tömheti a táplálékot: a testi funkciót ez is megőrzi. Az étkezés azonban több: az evés és ivás itt egyúttal annak is jele, hogy az étkezők összetartoznak. Úgy mondhatjuk, hogy az ünnep az étkezésből bontakozott ki, ahogyan R. M. Rilke felidézte:

„Étkezésként kezdődött. És ünneppé lett, alig tudjuk, hogyan.

Magasan lobogott a láng, a hangok zúgtak,

zavaros dalok csörömpöltek üvegből és csillogásból,

és végül a megérzett ritmusból: megkezdődött a tánc.

És mindenkit magával ragadott...“

Az étkezésnél élvezzük mindazt, amit fáradságos munkával nyertünk: a kenyeret, a bort, az egyszerű ételt és az ünnepi italt. Ezért dolgoztunk: ez a beteljesedés órája. Hálásak vagyunk, hogy megérhettük, és beleolvadunk. Minden étkezés túlmutat önmagán, azokra (emberek) és arra (Isten), akiknek köszönhetjük. Az ünnep szent „igen“ a valóság egészére.

Az Eukarisztia ünnepe éppenúgy kifejezi a hálaadást, mint reményünket az Isten országában való beteljesedésre. Ez nemcsak valamiféle keresztény beteljesedés. Ebben a keresztény lét önmagára talál, és egyben arra, amiben gyökerezik. Tudatossá válik értelme: „Élek ugyan, de nem én, Krisztus él bennem“ (Gal 2,19k). Ez semmit sem von le a keresztény életének komolyságából, ellenkezőleg: a legnagyobb boldogság a legmélyebb komolyságában ragyog fel. Ez nem az élettől való megfutamodás: „Hiszen számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. Ha viszont tovább kell élnem, ez termékeny munkát jelent. Nem tudom hát, mit válasszak. Kettő közt vívódom: Szeretnék megszabadulni, hogy Krisztussal legyek. Ez volna a legjobb. De hogy miattatok életben maradjak, az szükségesebb“ (Fil 1,21-24).

 

 

 

6. Felszólítás a cselekvésre

Aki ünnepel, igent mond az életre. Visszatér az ünnepből a mindennapokba, de megváltozva. Megváltott sziszifuszi létezéséből. Arca verejtékével görgeti fel a nehéz sziklát a hegyre abba a reményben, hogy nem gurul többé vissza, abban a meggyőződésben, hogy a munka nem hiábavaló, hanem termékeny, hogy — mindenek ellenére — érdemes élni öntudatos, hitvalló és magyarságára büszke katolikus keresztényként. Ezzel erőteljesen tanúsítjuk, hogy mindig elsőbbsége van a személynek a gazdasági folyamatokkal szemben, a léleknek az anyagi természetű valóságokkal szemben és az erkölcsi rend fölötte áll a technikai javaknak.

         „Arról van szó – amint ezt korunk egyik filozófusa megfogalmazta és a Zsinat jóváhagyta –, hogy az embernek ne csak „többje legyen”, hanem, hogy ő maga „több legyen. … Az ember nem lehet rabszolgája a dolgoknak, rabszolgája gazdasági rendszereknek, és rabszolgája a saját termékeinek.”[8]

Feladatunk a Jézus Krisztusba vetett hitünket újra láthatóvá és hallhatóvá tenni egy erről egyre gyakrabban némaságba bukolózó jelenünk magyar valóságában. Hazánk és Európa mai helyzetében hangtompító és szájkosár nélkül nekünk kell őrizni a keresztségben ajándékul kapott egyetemes papságunk prófétikus dimenzióját, „hiszen Isten szava nincs megbilincselve” (vö. 2Tim 2,9). Az újra evagelizálás eredményessége nem annyira a tárgyi infrasturktúrától, mint inkább az egyén elszántságától és örömétől függ, hogy tanúskodjon a hitéről, és attól, hogy hite gazdagságát fedezze fel újra

Ezt hallván talán valaki közülünk azt gondolhatja magában, hogy mindez nagy és fontos feladat, de mit kezdhetek vele én, egyedül? Mi az én hozzájárulásom ehhez? Válaszom erre: egy feladat készséges felvállalása és jó megoldása mindig az egyes emberben veszi kezdetét. „Bármennyire is össze kell vonni az egyes erőfeszítéseket, hogy minél szélesebb fronton tudják kifejteni hatásukat, az a tény nem változik, hogy az egyes ember hozzáállása és cselekvő részvétele valóban képes mind társadalmi, mind egyházi szinten mélyreható változásokat beindítani és és hatékonyan előmozdítani a közjó érdekében” (II. János Pál pápa, 1987. V. 4.).

         A katolikus, de minden Krisztus-hívő apostoli küldetéséhez elválaszthatatlanul kapcsolódik a közjó értékgyarapító előmozdítása. Ez magában foglal egy három területen követendő felhívást: 1) krisztusi lelkülettel teljesítsük állampolgári feladatainkat, 2) meghatározó hatékonysággal vegyünk részt a közéletben 3) és működjünk együtt minden jóakaratú emberrel mindabban, ami jó és igazságos a közjó szolgálatában.

 

Végezetül

 

Induljunk újra Krisztustól! Ez az elindulás az Evangélium egyetlen programja (vö. NMI 29k.)

Föl kell ébresztenünk annak tudatát, hogy mekkora értéket képvisel, és milyen jelentős döntés az, hogy katolikus keresztény hitben magyarokként élhetünk és alkothatunk. Ezzel elutasítjuk a más népeket múltjukkal és jelenüket tápláló kultúrájukkal együtt lenéző és megvető nacionalizmust.

A nacionalizmust elutasítván választottuk és újra választjuk a hazánk iránt táplált szeretetet, amely nélkülözhetetlenül szükséges és egészséges, egyszerre jár áldozathozatallal és felemelően magasztos. Nem elégedhetünk meg ugyanis azzal a silány vagy középszerű élettel, amely követője a felületes vallásosságnak, a minimalista erkölcsnek, valamint a nemzeti hagyományt mellőző — ha nem megvető — és kulturális gyökértelenségre kárhoztató kozmopolitizmus terjesztője.

Annak ténye, hogy Európa közepén élünk, Európa eddigi sorsát meghatározván, azt a maradandó megbízatást adja, hogy fedezzük fel újra az igazat, a tisztát, a nagyot a jövőbe mutatót, és ezzel továbbra is új és még vonzóbb módon álljunk az egész emberiség szolgálatára.

Nem letűnt korok rezignált csapatát alkotjuk, hanem Isten nekünk elkészített jövőjének előhírnökei vagyunk. „Meg fog mutatkozni, hogy mindig újra megélhetjük a visszatérést a hithez, mivel a hitünk igaz, és mert az igazság mindig jelen van az emberek világában, mivel Isten megmarad mindenkor igazságának. Ez bizakodásra hatalmaz fel minket” (XVI. Benedek pápa).


[1] 1862 és 1874 közt megjelent hatkötetes, első tudományos igényű, egynyelvű magyar értelmező szótár, mely Czuczor Gergely bencés papköltő és Fogarasi János jogtudós és nyelvész munkája.
[2] Az üd gyökkel teljesen egyezik a mongol üd, honnan üd ügei am. üdvtelen, szószerénti üd szegény (Schmidtnél: schlecht, verwerflich, untauglich, Kowalewskinél: mal, mauvais; defaut). Továbbá rokon vele Vámbéry szerint az ujgur üt (orvosság), etkü (jó, üdvös, Zenkernél mint keleti török szó: ízgü), jakut ütüö (jó).
[3] R. Guardini, Örökmécs, SzIT, Budapest 1938.
[4] Vö. Günter Rombold, in Diakonia, 10. évf. (1979. január. 11—16.).
[5] Emile Durkheim (1858–1917)
[6] Platón: „Az istenek azonban, megkönyörülvén a munkára született emberi nemen, előírták számukra az istenek visszatérő ünnepeit, hogy fölüdülhessenek a fáradságban, és ünneplő társakként a múzsákat és vezérüket, Apollót és Dionüszoszt adták nekik, hogy így, az istenek ünnepi társaságában táplálkozván, ismét a helyes irányba térjenek“ (Nomoi).
[7] II. János Pál pápa, Maradj velünk, Urunk kezdetű apostoli levele az Eucharisztia évére, SzIT 2004, 15k.
[8] II: János Pá pápa, Redemptor Hominis, 1979, 16.

<<  Július 2017  >>
 H  K  Sze  Cs  P  Szo  V 
       1  2
  3  4  5  6  7  8  9
10111213141516
17181920212223
31      

 

Elérhetőségek

Cím: 4024 Debrecen, Varga u. 4.
Levélcím 4002 Debrecen, Pf. 230.
Telefon:

52/431-631

30/445-4002

Fax: 52/431-632
E-mail: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
Hírbeküldés: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
Püspöki titkár: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

 

szentkut
Máriapócsi búcsúk 2016 2 0
 
DMK logo 1
 
 
nyhmuv kp



 

 

Napi evangélium

  • 2017. július 28. – Péntek (Mt 13,18-23)
    Miután Jézus megmagyarázta tanítványainak, hogy miért mond példabeszédeket, így folytatta: „Értsétek meg hát a magvetőről szóló példabeszédet! Akik hallgatják a mennyek országáról szóló tanítást, és nem értik meg, azokhoz eljön a gonosz, és...