Elemek szűrése dátum szerint: október 2018

Egyre többet hallani környezetvédelmi berkekben a teremtésvédelem kifejezést. Így volt ez a Magyar Természetvédők Szövetségének tagcsoport-konferenciáján is, ahol a Földkelte Kulturális és Környezetvédelmi Egyesület képviseletében vettem részt. A találkozó Bakonybélben került megrendezésre szeptember utolsó hétvégéjén, 2018. szeptember 28-30-ig. A program során többek között látogatást tettünk a bakonybéli Szent Mauríciusz Monostorba, vendégünk volt Halmos Ábel OSB, az apátság perjele, valamint elzarándokoltunk a Szentkúthoz.

Péntek késő délután érkeztünk a Balaton-felvidéki Nemzeti Park területén lévő hűvös, de annál gyönyörűbb völgyben fekvő Bakonybélbe.
„Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket” (Mt 5,9). A regisztrációt követően ezt az idézetet húztam az asztalon lévő kosárból, mely ideális bevezetője volt az azt követő napok elmélkedéseinek.
Este Halmos Ábel atyával beszélgettünk a természet és Isten kapcsolatáról, valamint hogy miként és miben működhetnek együtt a természetvédők és az Egyház egy közös cél, a teremtett világunk megóvása érdekében.
Az atya azzal kezdte gondolatait, hogy az ökológiához, környezetvédelemhez a keresztény ember már a Biblia az első lapjaiban tud kapcsolódni. Amikor az Úristen megteremtette a világot és benne elhelyezte az első embert, Ádámot, akkor azt a küldetést bízta rá, hogy ezt a paradicsomkertet – mely szimbolikusan a Földet, az Isten alkotta világot jelenti – művelje és őrizze, legyen a gondozója. Ugyanakkor egy fáról, a tudás fájáról nem szabad enni. Ez pedig azt jelképezi, hogy emberi létünknek, és a természettel való kapcsolatunknak is van egy határa, melyet tiszteletben kell tartani.

Ehhez hasonló gondolatokat olvashatunk a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2008-ban megjelent Felelősségünk a teremtett világért című körlevelében is: „A Szentírás üzenete szerint az ember azt a feladatot kapta, hogy „uralkodjon” a teremett világ létezői felett (vö.Ter 1,28). A Biblia tanítása szerint az uralkodás azonban nem „leigázást” jelent, hanem olyan alkotó tevékenységet, amely a teremtés rendjét tiszteletben tartja.”
A perjel úr példának hozta elénk Szent Gellértet, aki majdnem 1000 évvel ezelőtt hét évet élt remeteként Bakonybélben. Egyszerűen, keveset fogyasztva, a komfortzónájából kilépve vonult vissza a természetbe, azzal harmonikus együttélésre törekedve. A Szentkútnál lévő szobron egy szarvasborjúval ábrázolják, melyet a legenda szerint megszelídített. Ábel atya szerint a keresztények számára Szent Gellért is mutathat egy mintát, hogyan lehet egy értékes és teljes életet élni úgy, hogy az ökológiai lábnyomom minél kisebb legyen.
A 2008-as körlevélben még számtalan egyéb irányadó gondolat is fellelhető.
„Az embernek a teremtés láttán mindenek előtt hálát és elismerést kell éreznie: a világ Isten titkához irányít, aki megalkotta és fenntartja azt. Ha az Istenhez való viszonyt felszámoljuk, a természet elveszíti mély értelmét s elszegényedik. Ha ellenben képesek vagyunk felfedezni a természetet a maga teremtett dimenziójában, akkor kommunikatív viszonyt építhetünk vele, megértve önmagán túlmutató, jelképekben gazdag értelmét, így eljuthatunk a misztérium horizontjához, amely megnyitja az ember előtt az Istenhez, és a föld Teremtőjéhez való utat.”

Ferenc pápa is több alkalommal felszólalt már a környezetvédelem fontossága mellett. Laudato si' című enciklikájában — „A közös otthon gondozása” alcímmel – számos gondolat található, mely elgondolkodtatásra késztethet bennünket. A megszokottól eltérően körlevelét mindenkinek ajánlja. „Látva a globális környezetkárosítást, most e bolygón lakó minden emberhez szeretnék fordulni.”
Assisi Szent Ferencről így ír: „... egyszerűen és csodálatos összhangban élt Istennel, másokkal, a természettel és önmagával. Rajta megfigyelhető, mennyire elválaszthatatlan egymástól a természetért való aggódás, a szegényekkel való igazságos bánásmód, a társadalmi elkötelezettség és a belső béke.”
A Szentatya elődjeinek és más egyházi vezetőknek is idézi környezettudatos gondolatait, mint például XVI. Benedeknek – „a teremtett világ eltékozlása akkor kezdődik, amikor már nem ismerünk semmilyen tekintélyt magunk felett, hanem csak saját magunkat látjuk.” – vagy I. Bartholomaiosz pátriárkának – „a természet ellen elkövetett bűntett bűncselekmény önmagunkkal szemben és bűn Isten ellen”.

Keresztényként és környezetvédőként nem hogy kötelességemnek, sokkal inkább a világ egyik legtermészetesebb cselekedetének érzem a teremtés védelmét. A teremtett világot – melyért mindannyian felelősek vagyunk – úgy kellene szemlélnünk, mint ajándékot, melyet azért kaptunk, hogy örömünket leljük benne, és mint kincset, hogy vigyázzunk rá és őrizzük meg.
„Ha e nélkül az ámulatra és csodálkozásra való nyitottság nélkül közelítünk a természethez és a környezethez, ha világgal való kapcsolatunkban többé nem beszélünk a testvériség és a szépség nyelvén, akkor az erőforrások uraként, fogyasztójaként vagy puszta kizsákmányolójaként fogunk viselkedni, és képtelenek leszünk határt szabni közvetlen érdekeinknek.” (...) Ferenc pápa továbbá – hűen a Szentíráshoz – azt javasolja, hogy „... a természetet olyan ragyogó könyvnek tartsuk, amelyen keresztül Isten beszél hozzánk, az ő szépségéből és jóságából tükröz vissza nekünk valamit.” (Laudato si')

Néha kényelmesebb a szőnyeg alá seperni a problémákat, és nem venni róla tudomást, pedig az attól még jelen lesz. A hívő ember pontosan tudja, hogy nem úgy van, hogy amit nem látunk az nincs. Ebből adódóan az Egyháznak ebben lehetne a legnagyobb szerepe, hogy amit nem látunk, azt is tudatosítsuk, hogy az mélyreható legyen. Ne átnézzünk a probléma felett, hanem szembe nézzünk azzal és lépéseket tegyünk ellene.
„Ahhoz, hogy tekintetünket felfelé irányítsuk, a természet nagy könyvére kell figyelnünk. Minden, amit ebben a könyvben olvasunk egy mindenható művészi munkája.” (Galileo Galilei)

Asztalos Ilona
egyházmegyei médiaképzős hallgató

Az idén tizenegyedik alkalommal rendezték meg 2018. 10. 11-14. a „72 óra kompromisszum nélkül” elnevezésű rendezvényt, melyhez idén is nagy örömmel csatlakozott Kisvárda mintegy 100 diákja. A kezdeményezést a Római Katolikus Egyház hitoktatói koordinálták és vezették, melyhez a város két gimnáziuma, a Szent László katolikus intézmény és a Várday Kata református gimnázium is csatlakozott. Az iskolák diákjai 4 projektben vettek részt. A szőlőhegyen lévő kápolna környezetét tették rendbe és virágot ültettek, a helyi hajléktalan szálló lakóit vendégelték meg, téliesítették az iskolák parkjait, és rendbe tették a kisvárdai fília, Döge templomának udvarát.

Önkénteseink teremtésvédelmi akciónk keretében gereblyét, metszőollót, lombseprűt, lapátot ragadtak, hogy a Szent László katolikus intézmény udvarát, parkjait rendezetté tegyék. Vidám jókedvvel metszették a rózsát, seperték és szállították a faleveleket, szedték a szemetet. Így a nap végére iskolánk belső udvarán kialakított zöld-szigetek talajtakaró növényzete és az udvar is megújult. Délután eljutottunk a helyi hajléktalan szállóra, ahol egy dolgos kis csapat csokoládés-banános muffint sütött a lakóknak, illetve otthonainkban elkészített süteményekkel vendégelték meg őket. A sütemények oly finomra sikerültek, hogy egy szempillantás alatt elfogytak. Fiataljainkhoz néhány „szálló-lakó” is lelkesen csatlakozott, majd kezdetét vette a tekebajnokság. Felejthetetlen néhány órát éltünk át mi is és a lakók is. Egy másik csapat ugyanebben az időben a kis Mária-kápolna udvarát varázsolta rendezetté, és borította virágba. Dögében az egyik fíliánkban, szorgos kezek rendbe tették a templom udvarát, sepertek, kapáltak, gyűjtögettek. Előkerült három szépséges angyalka, melyek 100 éves műemlékek és most a fiataloknak köszönhetően teljesen megújultak.
Elmondhatom, hogy fiataljaink szíve helyén van, elkötelezettek, lelkesek, segítőkészek, nyitottak. Felemelő érzés, amikor megtapasztalom, megtapasztalják, hogy így együtt, közös erővel, milyen nagy dolgokat lehet véghezvinni, milyen csodálatos érzés másokon segíteni.
Kedves Fiatalok! Öröm volt veletek és köztetek lenni! Jövőre ismét találkozunk, mert „Több vagy, ha adsz!”

Votykuné Aradi Angéla
Poncsákné Dolhai Csilla
Rubóczkiné Országh Erzsébet

„A főtisztelendő bíborosok megválasztották Róma új püspökét. Messze találták meg, távoli földön. Távoli, mégis mindig közeli a keresztény hit és hagyomány jelentette közösség által. Bevallom, féltem elfogadni ezt a választást. De elfogadtam, mert erre késztetett az engedelmesség Lelke a mi Urunk iránt és a teljes bizalom az Ő édesanyja a legszentebb Miasszonyunk iránt.
Bár bizonytalanul fejezem ki magam az önök..., a mi olasz nyelvünkön, de ha hibáznék, ha hibáznék, akkor majd ki fogtok javítani.” — olvasta fel Dr. Krakomperger Zoltán plébános II. János Pál 1978 ok.16-án, pápává választásának pillanataiban elhangzott mondatait.
A debreceni Szent Anna-székesegyházban 2018. október 14-én énekes-irodalmi áhítattal emlékeztek meg Szent II. János Pálról pápává választásának 40. évfordulóján.

Krakomperger Zoltán megnyitó gondolatai után a jelenlévők hangfelvételről is meghallgatták a Szentatya megválasztását követő olasz nyelvű bemutatkozását, majd az irodalmi áhítaton beszédgyűjteményéből vett részleteket olvastak fel.

Elsőként 1978. október 22-i beiktatási beszédéből hangzott el egy részlet, majd a család és társadalom témájában egy állásfoglalást hallhattak a résztvevők.
A következő elhangzott beszédének címe — amely az európai egységet is meghatározta —, „Aki elősegítette a kommunizmus bukását és meghirdette az új evangelizációt”.
Majd ökumenikus elkötelezettségét csodálhatták meg a jelenlévők azzal a részlettel, amely a debreceni Református Nagytemplomban hangzott el 1991 aug.18-án.
Végül az 1991-es lelkipásztori látogatásának utolsó, a repülőtéren elhangzott üzenetét hallhattuk.

A megemlékezésen felolvasott beszédek itt olvashatóak:http://www.dnyem.hu/index.php/item/2075-reszletek-ii-janos-pal-papa-beszedgyujtemenyebol-megemlekezes-szent-ii-janos-palrol-debrecen-szent-anna-szekesegyhaz

A megemlékezés a "Te Deum" közös eléneklésével végződött.

Közreműködött: az olasz származású Francesca Provissionato operaénekes, orgonán kísérte Dobos Mihály karnagy, kántor.

 

Karol Józef Wojtyłat I. János Pál halála után, 1978. október 16-án választották pápává. Elődei iránti tiszteletből a II. János Pál nevet választotta. Október 22-én a Szent Péter téren mutatta be székfoglaló szentmiséjét. Homíliájában hangzott el a híres „Ne féljetek!” felszólítás. II. János Pál volt a 264. az egyházfők sorában, 455 év óta az első nem olasz pápa, az első szláv pápa. Közel 27 éves pontifikátusa az egyik leghosszabb a történelemben.

II János Pál pápát 1991. augusztus 16. és 20. közötti magyarországi látogatása alatt, 18-án, Debrecenben, a református Nagytemplomban is köszöntötték.
Látogatása előmozdította a magyar egyház szervezeti felépítésének változtatását, ennek köszönhetően az 1993. május 30-án kelt „Hungarorum gens” kezdetű bullájával megalapította a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyét az egri érsekség keleti és a szeged-csanádi püspökség északi területeiből.

Szent II. János Pál pápa életútjáról bővebben itt olvasható:
https://www.magyarkurir.hu/cimke/Szent-II-Janos-Pal-papa

Fotó  II. János Pál pápáról: Ad limina látogatás - 2003 - A Szentatya Debrecent keresi a térképen, forrás: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
II. János Pál pápa debreceni látogatása során készült fotók, forrás: www.dehir.hu

Öröm-Hír Sajtóiroda
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Október 14-én több tízezer hívő gyűlt össze a Szent Péter téren, hogy részt vegyen a szentmisén, melynek keretében Ferenc pápa hét új szentet emelt oltárra. A Szentatya homíliájának fordítását teljes terjedelmében közöljük.

A második olvasmányban azt hallottuk, hogy „Isten szava eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb” (Zsid 4,12). Pontosan így van: Isten szava nem csak igazságok összessége vagy épületes lelki elbeszélés, nem, hanem eleven Szó, amely megérinti és átformálja az életet. Jézus maga az, személyesen, ő Istennek az élő Szava, mely szíveinkhez szól.
Az evangélium kiemelten meghív az Úrral való találkozásra, annak a „valakinek” a példáján keresztül, aki „odasietett hozzá” (ld. Mk 10,17). Azonosulhatunk ezzel az emberre, akinek a nevét nem árulja el a szöveg, mintha csak azt sugallná, hogy bármelyikünket megjelenítheti. Azt kérdezi Jézustól, hogy „nyerhetné el az örök életet” (v. 17). Az örökös, teljes életet kéri: ki ne vágyna erre? De figyeljük meg: úgy kéri, mint elnyerhető örökséget, egy a saját erejével elérhető, meghódítható jót. És valóban: hogy elnyerje ezt a jót, már gyermekkorától betartotta a parancsokat, és hogy elérje a célját, kész továbbiakat is betartani. Ezért kérdezi: „Mit kell tennem, hogy elnyerjem?”.

Jézus válasza meghökkenti őt. Az Úr rászegezi a tekintetét és megszereti őt (vö. v. 21). Jézus távlatot vált: az ellenszolgáltatás elnyerése érdekében betartott parancsoktól az ingyenes és teljes szeretet felé fordul. Ez a valaki a kereslet és kínálat nyelvén beszélt, Jézus ezzel szemben egy szeretet-történetet ajánl fel neki. Azt kéri tőle, hogy jusson el a törvénytisztelettől önmaga odaajándékozásáig, az önmagáért cselekvéstől a vele való együttlétig. Egy „húsba vágó” életet kínál fel neki: „Menj, add el, amid van, oszd szét a szegényeknek [...] aztán gyere és kövess engem!” (v. 21). Jézus neked is ezt mondja: „Gyere, kövess engem!”. Gyere: ne maradj egy helyben állva, mert ahhoz, hogy Jézussal légy, nem elég, hogy nem teszel rosszat. Kövess engem: ne csak akkor haladj Jézus nyomában, amikor ahhoz van kedved, hanem keresd őt minden nap; ne elégedj meg a törvények megtartásával, azzal, hogy adsz egy kis alamizsnát és elmondasz néhány imát: találd meg benne az Istent, aki örökre szeret téged, találd meg benne az életed értelmét, az erőt, hogy elajándékozd magad!
Jézus még ezt is mondja: „Add el, amid van és oszd szét a szegényeknek”. Az Úr nem fogalmaz meg a szegénységre és a gazdagságra vonatkozó elméleteket, hanem közvetlenül az életről beszél. Azt kéri tőled, hogy hagyd hátra azt, ami elnehezíti a szívedet, szabadulj meg a javaidtól, hogy helyet teremts neki, az egyetlen Jónak. Nem követhetjük igazán Jézust, ha a dolgok ballasztja terhel minket. Mivel ha a szívet javak népesítik be, akkor nincs ott hely az Úr számára, aki végül maga is csak egy lesz a sok dolog közül. Ezért veszélyes a gazdagság, és – Jézus szava szerint – még azt is nehézzé teszi, hogy üdvözüljünk. Ennek nem az az oka, hogy Isten szigorú, nem! A mi térfelünkön van a hiba: a túl sok birtoklás, a túl sokat akarás megfojtja a szívet, és képtelenné tesz minket a szeretetre. Ezért emlékeztet Szent Pál, hogy „minden bajnak gyökere a kapzsiság” (1Tim 6,10). Látjuk is ezt: ahol a pénz kerül a középpontba, nincs hely Isten számára, és nincs hely az ember számára sem.

Jézus radikális. Ő mindent odaad és mindent kér: teljes szeretetet ad, és osztatlan szívet kér. Ma is nekünk adja önmagát mint élő Kenyeret; hát mi morzsákkal viszonoznánk ezt neki? Ő a szolgánk lett, egészen addig, hogy keresztre ment értünk – mi nem válaszolhatunk erre néhány törvény puszta megtartásával. Ő felajánlja nekünk az örök életet – mi nem adhatunk cserébe egy kis hulladék időt. Jézus nem elégszik meg valamiféle „százalékos szeretettel”: nem szerethetjük őt húsz, ötven vagy hatvan százalékig. Mindent, vagy semmit.
A szentmisén részt vett és koncelebrált Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek, – a fiatalokról szóló püspöki szinóduson részt vevő – Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök, az MKPK Ifjúsági Bizottságának elnöke, valamint Kocsis Fülöp érsek-metropolita.
Kedves testvéreim, a szívünk olyan, mint egy mágneses tű: vonzza a szeretet, de csakis egy irányba tud mutatni. Ezért választania kell: vagy Istent szereti, vagy a világ gazdagságát szereti (vö. Mt 6,24); vagy azért él, hogy szeressen, vagy önmagáért él (vö. Mk 8,35). Kérdezzük meg magunktól: melyik oldalon állunk? Kérdezzük meg magunktól: meddig jutottunk el az Istennel közös szeretet-történetünkben? Megelégszünk néhány parancsolattal, vagy szerelmesként követjük Jézust, valóban készen arra, hogy bármit elhagyjunk érte? Jézus felteszi ezt a kérdést mindannyiunknak, és összességünknek is, mint a zarándok Egyháznak: olyan Egyház vagyunk, amely csupán szép parancsokat prédikál, vagy olyan Menyasszony-egyház, aki vőlegényéért nekiiramodik a szeretetben? Tömören: elég nekünk Jézus, vagy a világi dolgok biztonságát keressük? Kérjük-e a kegyelmet, hogy el tudjunk hagyni az Úr szeretetéért: elhagyjuk a vagyont, a szerepekre és hatalomra vonatkozó nosztalgiát, az evangélium hirdetésére többé már nem alkalmas struktúrákat, a küldetést fékező súlyokat, a köteleket, melyek a világhoz láncolnak minket. Ha nem teszünk egy ugrást előrefelé a szeretetben, akkor életünk és Egyházunk megbetegszik az „önközpontú tetszelgéstől” (Evangelii gaudium, nr. 95): némi mulandó élvezetben keresi az örömöt, terméketlen csacsogások börtönébe zárul, belesüpped egy lendület nélküli keresztény élet monotóniájába, ahol a nárcizmus fedi el annak szomorúságát, hogy beteljesületlenek maradunk.

Így történt ez azzal a valakivel is, aki – az evangélium szavai szerint – „elszomorodott, és leverten távozott” (v. 22). Lehorgonyzott a parancsolatok és a hatalmas vagyon mellett, nem adta oda a szívét. Bár találkozott Jézussal, s elnyerte az ő szerető tekintetét, mégis szomorúan távozott. A szomorúság a beteljesületlen szeretet bizonyítéka. A langyos szív jele. Azonban egy a javaktól megszabadult szív, mely szabadon szereti az Urat, mindig örömöt sugároz – azt az örömöt sugározza, amire oly nagy a szükség napjainkban. Szent VI. Pál pápa írta: „Kortársainknak épp szorongásaik szívében van szükségük arra, hogy megismerjék az örömöt, hallják annak énekét” (Gaudete in Domino, nr. I). Jézus arra hív meg ma minket, hogy térjünk vissza az öröm forrásaihoz, vagyis a vele való találkozáshoz, ahhoz a bátor döntéshez, hogy mindent kockára teszünk az ő követéséért, annak megízleléséhez, hogy az ő életének a befogadásáért hátrahagyunk valamit. A szentek ezen az úton jártak.
Ezt tette VI. Pál, az apostol mintájára, akinek felvette a nevét. Hozzá hasonlóan ő is feláldozta az életét Krisztus evangéliumáért, újabb és újabb határokat lépve át, tanúságot téve róla az igehirdetésben és a párbeszédben. Egy kifelé forduló Egyház prófétája lett, amely a messzibe tekint, és gondot visel a szegényekre. VI. Pál a fáradságok és meg nem értések közepette is szenvedélyes tanúságot tette a beteljesült Jézus-követés szépségéről és öröméről. Ma is int minket, a zsinattal együtt, melynek bölcs kormányosa volt, hogy éljük meg közös hivatásunkat: az életszentségre szóló egyetemes meghívást. Nem a félmértékre, hanem az életszentségre vagyunk meghívva. Csodálatos, hogy vele és a többi mai szenttel együtt itt áll előttünk Romero érsek is, aki hátrahagyta a világ biztonságát, még a saját sértetlenségét is, hogy az evangéliumnak megfelelően odaadja az életét. Közel volt a szegényekhez és népéhez, szíve mágnesesen vonzódott Jézushoz és a testvéreihez. Ugyanezt mondhatjuk Francesco Spinelliről, Vincenzo Romanóról, Maria Katharina Kasperről, a Jézusról nevezett Szent Terézről nevezett Nazaria Ignaziáról és Nunzio Sulprizióról. Mindezen szentek, még ha eltérő szövegkörnyezetekben is, életük révén fordították le a mai isteni Szót, minden langyosságtól, számolgatástól mentesen, a kockáztatás és a hátrahagyás lángolásával. Az Úr segítsen minket, hogy követni tudjuk a példájukat!
Több mint hatvanezer hívő vett részt a szentmisén; ötezer zarándok érkezett Salvadorból. Ferenc pápa a szertartáson viselte Óscar Romero véráztatta övét, amely akkor volt a San Salvador-i érseken, amikor 1980-ban egy kórházban bemutatott misén lelőtték őt. A Szentatya a szentmisén használta VI. Pál pápa botját, kelyhét, valamint ünnepi palliumát is.

Forrás: Magyar Kurír

A szinódus első két hetében végig tárgyalták azt az alapvető kérdést, hogy mit is jelent fiatalnak lenni, mi a meghívásuk Istentől és mi a talentumuk. Isten mindenkit meghív a szeretetre, az üdvösségre, a boldogságra, az életszentségre. Ez az irányvonal kibontakozik a fiatalok életében és az ő személyes válaszukon múlik a hivatásuk megvalósítása – halljuk a Palánki Ferenc Debrecen-nyíregyházi megyéspüspökkel készített interjúnkban.

P. Vértesaljai László SJ - Vatikán

A fiatalkor egy ajándék, de egyben feladat is
Nagyon feszített tempóban halad a szinódus, sok ülésen vesznek részt, délelőtt és délután is. Hangulatát tekintve nagyon jó hangulatú a szinódus, vidám az együttlét, az egyik moderátor elnök, Sako pátriárka tréfáival még vicceket is mesélt két hozzászólás között, ami a Szentatyát is megnevettette. A Szentatya is velük van, reggelente a szinódusi aula ajtajában személyesen köszönti a résztvevőket. Az ad lendületet a munkájuknak, hogy valamit szeretnének adni a fiataloknak, útmutatást, gyakorlati tanácsot, hogy megtalálják az életben a helyüket és hogy tudjanak az életük teljessége felé haladni. Ahogy a Szentatya mondja, a fiatalkor egy ajándék, de egyben feladat is, hogy a bennük lévő talentumokat kamatoztassák.

Az értelmiségi fiatalok elvándorlása és lelki gondozásuk
Palánki püspök szinódusi felszólalásában aktuális témát érintett: sok tehetséges, akár diplomás fiatal elmegy külföldre egy jobb élet reményében, de közben gyakorta nem kapnak képzettségüknek megfelelő munkát és így elvész a talentumuk, nem hoznak gyümölcsöt. Mindez nem jó a befogadó országnak, nem jó a fiatalnak, mert nem tud kibontakozni, de nem jó az egyháznak sem, nagyon sokszor otthon hagyják a hitüket és gyakorta nem találják a közösséget az ottani helyi egyházzal. A saját országnak sem jó, mert néhány év múlva hiányozni fog ez az értelmiség onnan.
Megelőzésként a lelki kísérésben, a lelki vezetésben és a katekézis során föl kell hívni a figyelmet az igazi értékekre. Nagy vonzása van a luxusnak, de nem a luxus teszi boldoggá az embert, hanem ha a talentumait mások javára kibontakoztatja. Sokat tehetnek értük a külföldi nemzeti missziók lelkipásztorai, néha akár egy-egy összevont hétvégi papi kiküldetéssel.

Sokan vannak és sokfélék, mégis egy nyelvet beszélnek a szinódus során
Palánki püspök olasz nyelvi csoportjában nagy személyiségek is vannak: Parolin bíboros-államtitkár, Becciu, Piacenza és Ravasi bíborosok, Sako pátriárka... Összesen 18-an vannak és nagyon érdekes a tapasztalata a csoportban lévő Kocsis Fülöp érsek-metropolitával együtt, hogy noha nagyon sokfélék és eltérő országokból jönnek, mégis egyről beszélnek: hogy Isten nélkül nem lehet élni, hogy miként lehet döntést hozni, hogy kísérni kell őket, hogy velük kell lenni...Meg kell hívni őket a helyes útra, arra is intve őket, hogy a szeretet mindig elvárásokat is támaszt.
A szinódus első két hetében végig tárgyalták azt az alapvető kérdést, hogy mit is jelent fiatalnak lenni, mi a meghívásuk Istentől és mi a talentumuk. Isten mindenkit meghív a szeretetre, az üdvösségre, a boldogságra, az életszentségre. Ez az irányvonal kibontakozik a fiatalok életében és az ő személyes válaszukon múlik a hivatásuk megvalósítása – halljuk a Palánki Ferenc Debrecen-nyíregyházi megyéspüspökkel készített interjúnkban.

Forrás: Vatican News

Ferenc pápa október 14-én szentté avatja elődjét, VI. Pált, aki 1963 és 1978 között volt Szent Péter utóda. Teológusokat kértünk, hogy a szentté avatás előtti napokban ismertessék meg olvasóinkkal Giovanni Battista Montini életét és szolgálatát. Lukács László SchP írását adjuk közre.

VI. Pál pápa alakját némileg elhomályosította XXIII. János és II. János Pál pápa hírneve, pedig döntő szerepe volt abban, hogy a II. vatikáni zsinat zökkenő nélkül folytatódott és befejeződött. Ő jelölte ki az Egyház jövő irányvonalát, majd pedig elszántan küzdött azért, hogy a zsinat határozatai megvalósuljanak. (Az első ülésszak végén egyik felszólalásában – akkor még Montini bíborosként – tette föl az azóta szállóigévé vált kérdést: „Egyház, mit mondasz magadról?”) Amikor XXIII. János pápa 1963. június 3-án meghalt, sokan találgatták – ki aggodalommal, ki reménykedve –, vajon az új pápa folytatja-e a zsinatot, amelynek első ülésszaka 1962. december 8-án fejeződött be. Az új pápa, VI. Pál azonban már megválasztása másnapján bejelentette a zsinat folytatását „az egész emberiséghez” intézett üzenetében. A második ülésszakot megnyitó beszédében pedig vázolta programját, meghatározva így a zsinat útját is. Elődjének szellemében kijelentette, hogy a zsinat legfőbb jellemzője a szeretet, ennek jegyében törekszik az Egyház megújítására, a dialógusra az Egyházon belül, a többi keresztényekkel, a többi vallásokkal, sőt az egész emberiséggel. Ez a szeretet indítja arra, hogy különösen is törődjön a szegényekkel, a rászorulókkal, a szenvedőkkel, az éhezőkkel, az otthontalanokkal.
Az itt kijelölt irány később két legjelentősebb enciklikájában fogalmazódik meg: a pápaságának programját kifejtő Ecclesiam suam 1964-ben, az Egyház szociális tanítását új irányba fordító Populorum progressio pedig 1967-ben jelent meg.
Amit a második ülésszakot megnyitó beszédében már jelzett, azt első enciklikája részletesen kifejti. Az Egyház különféle módokon állhat kapcsolatban a világgal. Kivonulhat a profán társadalomból, elítélheti azt, vagy megpróbálhat a hatalom pozíciójából uralkodni felette. A pápa szerint ma ezek az utak nem járhatók többé. „Mi úgy látjuk, hogy az Egyháznak a világgal való kapcsolata (...) a párbeszéd alakjában valósulhat meg a legjobban.” Felsorolja azt is, hogy kikkel kell párbeszédet kezdenie az Egyháznak: a Katolikus Egyházon belül; aztán a többi keresztény testvérekkel; az istenhívőkkel, elsősorban az egyistenhívőkkel; a legtágabb körben pedig az egész emberiséggel.
A dialógus, párbeszéd mint szakkifejezés ettől kezdve egyre gyakrabban megjelenik a különböző zsinati dokumentumokban. Minden párbeszéd ősforrása Isten párbeszéde az emberekkel. „A láthatatlan Isten lángoló szeretetének gazdagságából mint barátaihoz szól az emberekhez, társalog velünk, hogy meghívja és befogadja őket a saját közösségébe” (DV 2). Az Egyház ennek a szeretetközösségnek hordozója és hirdetője – küldetése az egész világhoz, minden emberhez szól. Feladata, hogy „az egész földkerekségre eljuttassa az Evangélium fényét”. Ez azonban azt is jelenti, hogy „minden embernek, hívőknek és nem hívőknek egyaránt, együtt kell működniük e világ helyes építésében, melyben közösen élnek, ami természetesen lehetetlen őszinte és okos dialógus nélkül”. Az emberiség sorsában való osztozás adja meg az utolsó zsinati dokumentum, a Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció alaphangját is. (Méltán nevezhetnénk a világgal folytatott párbeszéd alaptörvényének, amely összefogásra hív „minden jószándékú embert” egy igazságosabb és testvériesebb világ felépítésében.)
A pápa azonban nem érte be dokumentumokkal. Intézményesen is gondoskodni akart a dialógusok megkezdéséről a különböző felekkel. Az ekkor már létrejött Keresztény Egység Titkársága mellett megalapította a Vallásközi Párbeszéd Bizottságát és a Nem hívőkkel folytatott Párbeszéd Titkárságát, az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsát, a Cor Unum Pápai Tanácsot. E két utóbbi tanács feladata a társadalmi igazságtalanságok elleni küzdelem, a béke védelme és a szegények, elhagyottak megsegítése. (Ferenc pápa 2016-ban ezekből hozta létre – két másik pápai tanácsot is ide csatolva – az Átfogó Emberi Fejlődés Előmozdításának Dikasztériumát.)
VI. Pál valóban az egész emberiségre terjesztette ki tevékenységét. Ő volt az első pápa, aki „zarándokként” beutazta az összes kontinenst, elment olyan országokba is, amelyekben csupán törpe kisebbséget alkotnak a keresztények, fölkeresett a fejlődésben elmaradt országokat, szembenézett az ottani nyomorral, szenvedésekkel. Rendszeresen találkozott különböző államfőkkel, a hidegháború közepén pedig felszólalt az ENSZ-ben. [Itt hangzottak el emlékezetessé vált szavai: „Soha többé egymás ellen, soha, soha többé! Soha többé háborút! A béke, egyedül a béke az, aminek meg kell határoznia a népek és az egész emberiség sorsát.” (A beszéd Tőzsér Endre fordításában teljes egészében elovasható honlapunkon – a Szerk.)]
Az emberiségért érzett aggódása, kiállása a társadalmi igazságtalanságok ellen azonban nem csupán egy elszánt békeharcos küzdelme volt. „Krisztus szeretete”, az egész emberiséget meghívó szeretete sürgette az emberek „mind eltökéltebb szolgálatára”, hogy „segítse az emberiséget történelmének e válságos, döntő órájában”, és az evangélium fényével megvilágítsa korunk társadalmi kérdéseit”. Szavában és tevékenységében így „az evangéliumi üzenet a mennyeiből földivé vált”. Az evangelizáció és a fejlődés kapcsolatára kitért Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdításában is. Ez a kapcsolat – írta – antropológiai, teológiai, és „teljességgel evangéliumi, mert a szeretetben gyökerezik. Az evangelizáció nem hunyhat szemet a súlyos problémák előtt, amelyek ma az embereket foglalkoztatják, amilyenek az igazságosság, a szabadság, a fejlődés és a világbéke. Ha ezekkel nem törődünk, elfeledkezünk a szenvedő embertársak iránti szeretet evangéliumi tanításáról.”
Az egész emberiségért érzett felelősség tudata indította leghíresebb enciklikája, az 1967-ben kiadott Populorum progressio megírására. „Az éhező népek segélykiáltásával” fordul a bőségben élő népekhez. Az Egyház szociális tanítása, amely XIII. Leó pápa Rerum novarum kezdetű enciklikájával vette kezdetét, ebben az enciklikában új fordulatot vett, s ez azóta is meghatározó vezérelv maradt. Eddig a munkáskérdés, a szociális igazságosságnak, az igazságos bérezésnek, a javak méltányos elosztásának követelménye állt a középpontban. VI. Pál látóhatára kiterjed az egész világra. Új felismerése, hogy az egyenlőtlenségeket globális szinten a „valódi, integráns fejlődésnek” kell biztosítania, amely „minden ember és a teljes ember” növekedését biztosítja. Minden egyes embernek joga van a teljes emberi életre. Az embert kell a középpontba állítani, minden embert, minden embercsoportot, a legkisebbtől kezdve egészen az emberiség egészéig.
Prófétai hangon sürget: „Soha korábban nem volt annyira szükség az ember erkölcsi tudatához való folyamodásra, mint ma. (...) Az igazi veszély az emberben rejtőzik, aki egyre hatalmasabb eszközökkel rendelkezik, olyanokkal, amelyek képesek a rombolásra, de a legnemesebb vívmányokra is.” „A világ állapota jelenleg olyan, hogy muszáj vele szembeszállni erős lélekkel; az igazságtalanságokat, melyek belőle fakadnak, le kell gyűrni, sőt le is kell győzni. A fejlődés merész, s a világot gyökeresen megújító változásokat követel. Késlekedés nélkül és nagy erőfeszítéssel végre kell hajtani a reformokat, amelyek oly igen sürgősek. Vegye ki mindenki a részét ebből nagylelkűen és serényen, főleg azok, akik tanultságuk, helyzetük, hatalmuk révén a legtöbbet tehetik.”
Hogy az enciklika milyen fontos szemléletbeli változást hozott, az mutatja leginkább, hogy azóta mindegyik pápa hivatkozik rá. A „fejlődési enciklikák” sorában ott találjuk II. János Pál pápát, aki Sollicitudo rei socialis című enciklikájával folytatja a gondolatmenetet. XVI. Benedek pápa is VI. Pálhoz nyúl vissza (Caritas in veritate): a valódi fejlődés az egész ember és minden ember fejlődése, emberi és keresztény értelemben. „A fejlődés forrását és lényegét tekintve – hivatás.” Idézi VI. Pált: „Isten tervében minden ember fejlődésre hivatott, mert minden élet: hivatás”. Majd hozzáteszi: „Pontosan ez a tény legitimálja azt, hogy az Egyház hozzászóljon a fejlődés problémájához. (...) Hiszen a fejlődés transzcendens hívásból születik, nem valóságos humanizmus az, amely nem nyílik meg az Abszolút felé”.
Amit elődei írásban és szóban annyiszor kifejtettek, az Ferenc pápa számára szinte életformává lett, amikor – nemegyszer némelyek számára meghökkentő módon – minden alkalmat megragad, hogy kiálljon a szegényekért, a menekültekért, minden szenvedőért. „Amilyen mértékben Isten országa képes lesz uralkodni köztünk, annyira lesz a társadalmi élet a testvériség, az igazság, a béke, a méltóság tere mindenki számára” (Evangelii gaudium 180).
Forrás: Magyar Kurír

„Ha a házastársak Isten kezéből elfogadják azt a tényt, hogy vannak termékeny és terméketlen időszakok, s ezzel élnek, akkor házaséletük tisztaságát megőrzik. Ez az egyetlen elfogadható módszer, hiszen a fogamzásgátlás minden eszköze abszolút életellenes.”
Életek az Életért címmel második alkalommal tartottak életvédő konferenciát Pócspetriben. Az elmúlt évben rendezett eseményhez hasonlóan, most is a KOSZISZ Királyfalvi Miklós Katolikus Általános Iskola és Óvoda intézménye adott otthont a konferenciának, ám ezúttal az iskola tornatermét is megnyitották a résztvevők előtt. Az idei alkalom különlegessége, hogy nemcsak hazánkban, de világszerte számos konferenciát és ünnepséget szerveznek a Humanae vitae megjelenésének 50. évfordulója alkalmából. Pócspetriben a Magyaroroszági Billings Központ és a Vianney Testvérek Közösségének szervezésében nemcsak a születésnapját ünneplő enciklika, de a BOM (Billings Ovulációs Módszer) 65. évfordulója is okot adott az ünneplésre.

A konferenciát Gyulay Endre nyugalmazott szeged-csanádi püspök nyitotta meg, aki a természetes családtervezés fontosságáról beszélt. Dr. Evelyn és John Billings az ő személyes meghívására egy hetet töltött Magyarországon 1992 májusában. A BOM természetes családtervezés módszerének eredményessége megkérdőjelezhetetlen, megbízható tudományos alapokon nyugszik. Boldog VI. Pál – akinek szentté avatására a napokban kerül sor –, 1969-ben a Nagy Szent Gergely Rend kitüntetését adományozta Dr. John Billingsnek a családokért végzett áldozatos, kitartó munkájáért.

A nyitóbeszédet követően a Fília Közösség fiataljainak misztériumjátékát tekinthették meg a jelenlévők. Az előadás témája a tiszta szerelem volt, annak minden nehézsége, szépsége, a szerelmesek küzdelmei napjaink kísértéseivel, csábításával és a pillanatnyi hazug örömök ígéretével. A zene, a fények játéka és az ifjú tehetségek által bemutatott kifejező koreográfia csodálatos üzenetet közvetített a közönség számára. A színpadon megjelenített események különleges atmoszférát teremtettek, s a tiszta, őszinte, mély szerelem győzelmét hirdető befejezést vastapssal jutalmazták a résztvevők.

A megnyitót követően a konferencia az iskola aulájában folytatódott, ahol Szenes István FSV plébános, prior (Viennay Testvérek Közössége) egy rövid, mindenki számára érthető és követhető előadást tartott a Humanae vitae kezdetű enciklikáról, amelynek mondanivalója aktuálisabb, mint valaha. VI. Pál pápa az értékek és a házasság szentségének védelmében emeli fel hangját ebben a dokumentumban. Szenes István atya vetített képes előadásában említést tett a Humanae vitae megjelenésének előzményeiről, gyakorlatáról és fontosságáról. Az első és legfontosabb lépés ahhoz, hogy az enciklika útmutatásai szerint éljük házasságunkat az, hogy hiszünk benne. Ugyanakkor van egy hatalmas dilemma, aminek megoldása sokak számára lehetetlennek tűnhet. „Hogyan lehetséges az, hogy a szeretet kifejezésére és elmélyítésére, a hűség megőrzésére éljék meg szerelmi kapcsolatukat, miközben nyitottak maradnak az élet továbbadására, de a szülői felelősség szempontjait is szem előtt tartják? Ha csak a szülői felelősségre és a házastársi szeretet kifejezésének és elmélyítésének szükségességére figyelünk - a harmadik nélkül-, akkor meg nem engedett formájával élhetünk a születésszabályozásnak, vagyis a fogamzásgátlással.” A dilemma feloldhatatlannak tűnhet, de az atya előadása nem hagyott megválaszolatlan kérdéseket a hallgatókban. A megoldás az időszakos önmegtartóztatás. „Ha Isten kezéből elfogadják azt a tényt a házastársak, hogy vannak termékeny és terméketlen időszakok, s ezzel élnek, akkor házaséletük tisztaságát megőrzik.” Ez az egyetlen elfogadható módszer, hiszen a fogamzásgátlás minden eszköze abszolút életellenes. A nő és a férfi testi egyesülése Isten akaratából a teljes önátadás és elfogadás legintimebb cselekedete, s ez mindig magában hordozza az életadás lehetőségét. Ez az Ő csodálatos ajándéka teremtményei számára. Ennek megélésére nyújt lehetőséget a Billings Ovulációs Módszer alkalmazása.

A módszer rövid bemutatása mellett István atya a fiatalok számára is lehetőséget kínált egy olyan közösségbe (Fília Közösség) való csatlakozásra, amelynek tagjai megélhetik az evangélium és a tisztaság, a találkozás örömét, és a Jelenlét csodáját (Jézusét). Előadása végén az atya köszönetet mondott azoknak a szülőknek, akiknek gyermekei már a közösség tagjai és csodálatos, értékes előadásukkal megnyitották a konferenciát.

Az programok között rövid kávészüneteket és egy hosszabb ebédszünetet tartottak, s ez lehetőséget adott a résztvevőknek arra, hogy megbeszéljék tapasztalataikat, elolvassák a plakátokra vésett értékes gondolatokat és bölcsességeket, megcsodálják a Billings-babák fotóit (akik közül egy a konferencián is jelen volt), s megtekintsék a Vianney Testvérek Közössége által kiadott legújabb kiadványokat. Erre az alkalomra készült el az egyszerű, mégis különleges szépségű, tartalmas Szent Janka Imafüzet is. A rövid szünetek végét nem várt meglepetés jelezte. A Fília Közösség ifjú tagjai egy-egy vidám flashmobot adott elő, amihez a résztvevők is csatlakozhattak.

„Az igazság felragyog” címszó alatt lelkipásztorok tettek tanúságot a Humanae vitae és a Billings Ovulációs módszer pasztorális vonatkozásairól. Papp László egyeki plébános rövid, de tartalmas összefoglalójában elmondta, fontosnak tartja a közösség életében a módszer megismerését, átadását és a fiatalok meghívását arra a bátor útra, amely szembe megy a ma divatos korszellemmel és az értékek megőrzésére törekszik. „A tisztaság utáni vágy mindenkiben ott van.” – fejtette ki egyetlen mondatban mindazt, ami a legfontosabb alapja és tanulsága tapasztalatainak.
Czier István mezőfényi plébános a jegyesek oktatásának kezdeti nehézségeire tért ki tanúságtétele kezdetén. A teológia elvégzését követően nem volt még megfelelő eszköz a kezében arra nézve, mit tanácsolhatnak a házasság előtt álló jegyeseknek. A megoldást keresve jutott el a Billings Módszerhez egy a közösséghez tartozó anyuka révén. Azóta a hívek nyitottabbak erre a lehetőségre. „A jegyesoktatásba bevettük a Billings Módszer oktatását.” Czier István atya elmondta, két fontos tervük van jelenleg, az egyik, hogy a fiatalokkal is megismertessék a módszert, a másik pedig, hogy Nagykároly környékén létrehozzák a Billings Központ egyik alközpontját.
Tokodi László domonkos atya, akit három éve szenteltek pappá, elismerésre méltó bölcsességgel beszélt a téma nehézségeiről. „Én sem tanultam semmit arról, hogyan kell praktikusan segíteni a házastársakat.” Őszintén beszélt arról, hogy sokáig csak azt tudta mondani a házaspároknak, mi az, ami tiltott, ami nem megengedett. De arra nem volt mód, hogy megfelelő útmutatást adjon a pároknak arra nézve, mit lehet, s mi az, ami működhet. Erre kínál megoldást a Billings Módszer és annak oktatása.

Az atyák beszámolóit a házaspárok tanúságtétele követte, amelyek keretében szép, gondolatébresztő történeteket hallhattak a jelenlévők. Lukács Krisztina, a Magyarországi Billings Központ vezetője megköszönte a tanúságtevők bátorságát és megerősítő szavait. Elmondta, hogy ezek a tanúságtételek nem kitalált tanmesék, hanem „teljesen valós történetek házaspárokról, családokról, babákról, életekről, fájdalmakról, megtisztulásokról, megtérésekről.” S valóban, minden egyes történet hozzáadott valamit azok lelkéhez, akik hallgatták. A Családfelajánlásról és a BOM gyakorlati alkalmazásáról is több tanúságtétel hangzott el. A közönség együtt mosolygott, vagy meghatottan pityergett azokkal, akik vállalták, hogy elmondják tapasztalataikat, történeteiket. A konferencián hallott tanúságtételek az alkalomra készült kiadványokban is olvashatók. Lukács Krisztina külön köszöntötte elődjét, a Magyarországi Billings Központ korábbi vezetőjét, Dr. Körmendy Máriát, aki szintén részt vett a konferencián.

A nap programjának talán legmegrázóbb tanúságtételei délutánra maradtak. Olaj-Rabóczky Anett (Ráhel Szőlőskertje, abortusz.hu) történetéből arra kaptunk választ, van-e élet az abortusz után. Saját személyes történetén keresztül beszélt erről a sokakat érintő problémáról, az abortusz hazugságáról és a posztabortusz szindrómáról és azon kismamák gyógyulásának lehetőségeiről, akik valamilyen oknál fogva az abortusz mellett döntöttek. Említést tett a lelki adoptálásról, amely nem más, mint egy veszélyben lévő magzat lelki örökbefogadása, akiért kilenc hónapon át naponta imádkozunk, bízva abban, hogy szülei az élet mellett döntenek. Olaj Anett ma négy csodálatos gyermek édesanyja, akiket férjével szeretetben, keresztény szellemben nevelnek.
A tanúságtételek sorát Tima Renáta, a Gyermekáldásra várva című könyv szerzője zárta. Magabiztos természetességgel, sajátos humorral fűszerezte előadását, ezzel oldva fel a meglehetősen nehéz, fájdalmas témát, a meddőség problémáját. Férjével három gyermeket fogadtak örökbe, akiket szeretetben nevelnek, megélve a szülői lét minden nehézségét és szépségét. Szavait fontos üzenettel zárta, aminek szépsége éppen az egyszerűségében rejlik. „Hogy milyen az élet az örökbefogadásban? A semmihez képest ez a minden.” – mondta lelkesen, majd hozzátette: „Az egyik tanúságtevő ma a Jézusnak ajándékozott életről beszélt. Azt gondoljuk, hogy mi ajándékozzuk neki az életünket, de tulajdonképpen őt kapjuk ajándékul. Ez egy élethivatás. Merjem kimondani, hogy megajándékozott vagyok. Viszonylagos minden ebben az életben, az is viszonylagos, hogy tudunk-e világra szülni. Az nem viszonylagos, hogy Isten megajándékozottjai vagyunk.”
A konferenciát záró szentmisét a Szent Kereszt felmagasztalása-templomban mutatták be a jelenlévő atyák, ahol Gyulay Endre nyugalmazott megyéspüspök a házasság szentségének fontosságáról beszélt prédikációjában. Arról, hogy a Szentháromság tükörképe a földön a család. Hiszen az ember családban él, párt választ magának, közösséget élethivatásában vagy házasságában. Egyedül nem teljes. „Közösségben kell, hogy éljen, mert magában nem talál megfelelő társat magának. Közösséget, ugyanolyan értékű emberben. S a családban megszületik a harmadik.” Aki befogadja a gyermeket, az magát az Atyát fogadja be. Gyulay Endre püspök atya kifejtette, szükség van saját magunk, életünk megreformálására a szeretet lelkületében. „Én hiszem azt, hogy megmenthető még ez a világ, de ahhoz a keresztényeknek hűsége, szeretete, áldozata, imádsága szükséges.”
A szentmisét követően a templom kertjében megáldásra került az „Imádkozó ember” szobra.

Gergely Klaudia
egyházmegyei médiaképzős hallgató

Elérhetőségek:

Magyarországi Billings Központ
4405 Nyíregyháza, Pásztor u. 5
www.billings.hu
www.billings.life
Email: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
Tel. 30 422 9889

Fília Alapítvány
4327 Pócspetri, Iskola u. 21
Tel. 30 456 4553
Adószám: 18030129-1-15

„A plébánia a híveknek olyan a közössége, amelynek saját pásztora van. Azaz a plébánia elsősorban közösséget jelent” — fogalmazta meg első mondataiban Dr. Linczenbold Levente teológiai tanár, a tardi egyházközösség plébánosa 2018. október 6-án, Debrecenben, a Megtestesülés-templomban tartott előadásában. A 2020-as budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra való készület jegyében szerveződő „Nektek Veletek” elnevezésű programsorozaton ezúttal elsősorban az egyházközségek képviselőtestületi tagjaihoz szóltak.

„A plébánia elsősorban nem struktúra, terület vagy épület, inkább Isten családja, testvériség, amelynek egy a lelke; befogadó ház... a keresztény hívők közössége” (Christifideles laici, 26) – idézte II. János Pál szavait Levente atya, majd hozzátette, közösségeinkben a kölcsönös szeretet, a küldetés tudat, a tenni akarás sajnos sokszor hiányzik, ehelyett nézeteltérések tarkítják egyházunk közösségeit. Ezek pedig megosztanak bennünket, és ahelyett, hogy egymással összetartva tennénk egy nemesebb cél érdekében, inkább széthúzunk és eltávolodunk egymástól. Ez a megosztottság, szeretetlenség táptalajjá válik, és nem teszi lehetővé, hogy igazán életre keljen közösségünk.

„Mi a megoldás?” – kérdezi az előadó, majd válaszként megfogalmazta, el kell döntenünk, hogy keresztény vagy Krisztusi közösséget akarunk építeni. Bármilyen furcsa, a kettő sajnos nem ugyanaz.
„Keresztény közösségben a hívek ugyan meg vannak keresztelve, de nem szeretik egymást. Sajnos van ilyen. A krisztusi közösség szeretetének középpontjában pedig Krisztus áll, aki maga az Élet. Az ilyen közösség nem csupán keresztény programokat akar szervezni, nem csak szervezett közösséget akar építeni, nem egyedül a keresztény célok megvalósítását tűzi ki célul, amelyeket természetes eszközökkel akar megvalósítani, hanem Krisztust állítja az élet, valamint közössége középpontjába. Nem lehet Krisztus nélküli közösséget építeni, pedig sokszor ezt tesszük” – hívja fel a figyelmet Levente atya, majd a gyakorlatban is megtapasztalt krisztusnélküli közösségekről beszélt, akik együttléteket, találkozókat szerveznek, hogy jól érezzék magukat, vagy csak azért, hogy működtessék a rendszert, de mindezt Krisztus nélkül.

„Éppen ezért nem kell csodálkozni, hogy alig vannak a hajnali misén, nincs, aki levágja a templom körül a füvet, vagy önkéntes munkát vállalna. Nem teszünk igazi szolgálatot Isten felé, csak elvégezzük a kötelező feladatainkat. És ha végül kopogtatunk a mennyország ajtaján, és megkérdezik tőlünk, kik vagyunk, akkor hiába mondjuk, hogy én vagyok a kántor, a plébános, vagy a legbuzgóbb hívő a közösségben, a válasz, amit kapni fogunk ez lesz: Nem ismerlek. A helyes válasz a fenti kérdésre a következő: Te vagyok. Olyan ember vagyok, aki Krisztusivá vált. Nem véletlenül nevezték el a Krisztusban hívő embereket keresztényeknek, azaz Krisztusiaknak” – folytatta az előadó. — „Ők Krisztushoz hasonlóvá akartak válni a kereszthordozásban, az irgalmazásban, a jóságban, az önfeláldozásban, a szeretetben. Tegyük fel magunknak a kérdést: mennyire hasonlítunk Krisztushoz? Krisztusból élek, vagy Krisztusban élek? Nem mindegy.”

Ezután az előadó plébános a krisztusi magatartásra példaként említette Jézus viszonyulását a tanítványaihoz: „Miután Péter elárulta Őt, nem szakította meg vele a kapcsolatot. Attól, hogy Júdás megvesztegethető volt, leült vele egy asztalhoz. Nem nézte le a tanítványait, csak azért mert tudatlanok és képzetlenek voltak. Attól, hogy az apostolok tele voltak félelemmel és kétellyel, nem szakította meg velük a barátságot. Ez a Krisztusi magatartás. Krisztus szeretete több mint az én igazságom.”
Ezután Linczenbold Levente atya az egyházközségi testületi tagok tényleges feladataira irányította a figyelmet. Elmondta, a legfontosabb szerepük, hogy hidat képezzenek a hívek és a plébános között. Segítik a plébánost a döntések meghozatalában és sokszor a segítségére lehetnek nagyobb volumenű ügyek szervezésében, lebonyolításában. A lelki vezetőkre sokszor több feladat hárul, mint gondolnánk, és ha a világi ügyek intézésében segítő kezet nyújtanak a tagok és valódi munkát végeznek, azzal szolgálnak csak igazán. Nem csak az a tagok dolga, hogy ott legyenek a szentmisén, hanem – ahogy a szabályzat is megfogalmazza – valódi munkát végezzenek az egyház szolgálatában. Nem tagadás, hogy ez óriási feladat, aminek elvégzéséhez elengedhetetlen a kegyelem, és ehhez kell a hit.

Majd a vasárnapi szentmisére irányította a figyelmet, amely erőt ad mindezen munkák elvégzéséhez. Hangsúlyozta, a szentmise egyik legfontosabb része a bűnbánat, amikor megvizsgáljuk lelkiismeretünket, elismerjük, hogy nem vagyunk tökéletesek és vétkeztünk. „Az eredeti bűn miatt — amely elhomályosítja az értelmünket —, célt tévesztett emberek vagyunk, csak tapogatódzunk. Van egy vágy bennünk, és csak nehezen tudjuk elérni, mert az akaratunk meggyengült. Ehhez kérjük a kegyelmet az Úrtól, hogy erősítsen bennünket. A dicsőítésben hálát is adunk, mert akármilyen vétkünk is van, az semmi ahhoz képest, amit Isten akar velünk tenni. A szentmisén ezután jelenvalóvá válik Jézus az Oltáriszentségben. Ekkor egyesülhetünk az Ő testével, így lehetünk egységben a közösségben.” – mondta.

Levente atya azt is kiemelte, a szentmise befejező áldása a következő képpen szokott hangzani, ahogy azt megszokhattuk: „ A szentmise véget ért, menjetek békével.” Viszont a szentmise nem ér véget, mint egy film, vagy sorozat a tv-ben, mert a szentmise vég nélkül folytatódik. Az eredeti latin fordítás ezt hűen tükrözi: „Menjetek, küldetésetek van!” Krisztus ránk bízta az evangéliumát, az örömhírét, ránk bízta, hogy hirdessük a mennyek országát, hogy gyógyítsunk és szeressünk!

Ezután az előadó a személyes életünkben is gyakorlandó krisztusi magatartást, a bűnbánatot, dicsőítést és a közösség megélését hangsúlyozta. A bűnbánat őszinteséget jelent. Sokszor még magunk előtt is nehéz beismernünk, hogy hibáztunk. Mégis a legnehezebb lépés odaállni a másik elé és őszintén bocsánatot kérni. A dicséret is nagyon fontos, el kell, hogy elhangozzék otthonainkban, közösségeinkben a dicséret szava. Dicsérjük meg egymást nap, mint nap, ezzel elismerjük a másik tehetségét, sikerét. Sajnos természetesnek vesszük, ha valaki jól teljesít, pedig hatalmas erőfeszítésbe kerül ezt napról napra véghezvinni, legyen szó a tanulásról, vagy munkáról. Ki kell mondani: jó vagy, jó, hogy vagy! Ha Isten meglátja bennünk a jót, akkor nekünk is meg kell látnunk. A harmadik pedig a közösség megélése. Keresztény családban is fontos, a közös étkezés, közös játék, közös munka, közös ima, a közös ünnep, sőt, még a közös szenvedés és áldozathozatal is.

„Menjetek, küldetésetek van!” — végül Levente atya a küldetéstudatról beszélt. Hangsúlyozta, a feladattal Krisztus bízott meg bennünket. Tovább kell adni a keresztény értékeinket, hogy a gyermekeink is elsajátíthassák és megőrizhessék az utókor számára. Záró gondolatát pedig egy kedves történettel szemléltette:

Otthon a szülők egy alkalommal meglepődve látták, hogy 4 éves kislányuk egy nagy, fekete szemüvegkeretben pózol a szoba közepén.
— Hát te? Talán szemüveget szeretnél venni? – kérdezte mosolygósan az anyuka.
— A keret már meg van! – csacsogta a kislány. — Már csak be kell üvegeznetek. De nem akármilyen üveg jó bele, pont olyanra van szükség, mint amilyen a nagymamának van – folytatta.
— Nem lesz az neked egy kicsit erős, kislányom? – kérdezett vissza mosolyogva az édesanyja.
— Nem-nem! Nekem pont olyan szemüveg kell, mint a mamának! Ugyanis, Ő mindig mindenkiben meglátja vele a jót!

„Nekünk erre a szemüvegre van szükségünk, amit úgy hívnak: a hit. A hit szemüvegén keresztül teljesen másképp látjuk a világot. Mindannyian különbözőek vagyunk. Ilyen látásmóddal másként látjuk embertársainkat és másként viszonyulunk nehézségeinkhez, szenvedéseinkhez.

A plébánia nem infrastruktúra, hanem közösség, Krisztusban hívő személyek közössége. El kell döntenünk, hogy keresztény, vagy krisztusi közösséget akarunk létrehozni. A világiaknak óriási feladata van ebben, a testületi tagoknak pedig különösen. Ha pedig ki akarunk lábalni ebből a nehézségből, az egyetlen út az Eucharisztia és annak ünneplése, ami gyógyír az életünkre, közösségünkre, és családunkra. Benne megtaláljuk mindazokat a gyógymódokat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy valóban teljes életet éljünk" — fejezte be gondolatait Linczenbold Levente plébános.

Szabó Dávid
egyházmegyei médiaképzős hallgató

A debreceni Szent László Katolikus Szakkollégium régi alapjaival és új arculatával megkezdte idei, 2018/19-es tanévét, melyet a kollégium vezetősége és lakói számára szervezett csapat-építő hétvégével indított szeptember 14-16-án.

A kollégium jelentős változáson esett át: Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök új igazgatót nevezett ki az intézmény élére Törő András atya személyében, továbbá a vezető-ség a megüresedett helyekre nagyon sok új diákot vett fel. A csapatépítő hétvége célja a mos-tani, régi és új tagokkal egyaránt bővelkedő közösség egybekovácsolása volt.
A programok pénteken este szentmisével és egy kerti grillezéssel kezdődtek, amit kötetlen beszélgetés követett. Másnap városnéző túrára indult a csapat. Részt vettek egy stadiontúrán a Nagyerdei Stadionban, majd ellátogattak a nagy múlttal rendelkező debreceni Református Kollégiumba, ahol a kollégisták megismerkedhettek az iskola és a város történelmével. Végül vasárnap szentmisével és egy közös ebéddel fejezték be a csapatépítő hétvégét. Ezen a hétvé-gén sor került még a szokásos évnyitó kollégiumi nagygyűlés megtartására is, amikor a veze-tőség és a diákbizottság felvázolta a lakóknak az idei tanév követelményeit, elképzeléseit, további programjait.

A szakkollégium, az alapszabályzatában leírt, három pilléréből (szakmaiság, vallásosság, kö-zösségi élet) kettőnek az erősítését már elkezdték ezen a hétvégén. A harmadik, a szakmaiság fejlesztése még csak ezután fog következni. A csapatépítőn lefektetett alapokkal a kollégium lakói sikeres tanévnek nézhetnek elébe.

Mokánszki János
diákbizottsági tag

A csíksomlyói Szűzanya római zarándokútra küldte székely fiait és lányait – ünnepi szentmise a Szent Péter bazilikában Magyarok Nagyasszonya ünnepén Mintegy tíz felcsíki székely település plébániai kórusaiból állt össze az a hatalmas, 405 főből álló vegyes-kórus, mely október 8-án, Magyarok Nagyasszonya ünnepén, a hétfőn délelőtt tizenegy órakor kezdődő szentmisén dicsőítette az Istent és énekelt Szűz Mária tiszteletére, akinek római búcsúnapját tartották.

P. Vértesaljai László SJ - Vatikán
Palánki Ferenc Debrecen-nyíregyházi megyéspüspök mutatta be a szentmisét a Szent Péter bazilika katedra oltáránál, Kocsis Fülöp hajdúdorogi érsek-metropolita és a frissen kinevezett Mohos Gábor Esztergom-budapesti segédpüspök, valamint székelyföldi és a római magyar papok koncelebrációjával. Jelen volt a szentmisén Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese, Habsburg-Lotharingiai Eduárd szentszéki és Kovács Ádám Zoltán római magyar nagykövet. A fekete-piros színű székely népviseletbe öltözött lányok és asszonyok, valamint a székely-harisnyát viselő fiúk és férfiak látványa a Szent Péter bazilikában nemcsak kíváncsiságot keltett a zarándokok és turisták körében, hanem amikor felcsendült a szentmise során az énekük, akkor e nem is maroknyi székelység szívből fakadó hitét is megtapasztalhatták.

Ahogy Jézus a tanítványát Anyjára bízta, úgy István király az országát a Szűzanyára hagyta

Palánki Ferenc püspök homíliájában Szűz Mária és a magyar nép évszázados kapcsolatáról beszélt. „Hol Szent Péter sírba téve és Rómának dobog szíve” – énekeljük most, és ebben az énekben felhangzik a magyarok hitének a hangja. 980 évvel ezelőtt Szent István királyunk fölajánlotta az országot a Boldogságos Szűz Máriának. Honnan vette a példát a szent Királyunk? – kérdezte Palánki püspök. Ahogy a haldokló Isten Fia a tanítványát az Édesanyjára bízta, úgy István király a halála előtt a tanítványságát tanuló országát Szűz Máriára hagyta, aki így lett a Magyarok Nagyasszonya.

Ezer éven át vigyázott ránk a Szűzanya és ezért mi nem szégyelljük őt megvallani

Ezer éven át vigyázott ránk a Szűzanya és ezért mi nem szégyelljük őt megvallani. Így tudjuk – sokszor árral szemben is úszva – megőrizni keresztény értékeinket, melyeket ősinktől kaptunk és amiket nekünk kell most tovább adnunk. Ez az örökség egy személyes értékrend, mely a mi Urunkhoz, Jézus Krisztushoz kötődik. Mint minden embernek, úgy nekünk is szükségünk van egymás segítségére, de főként arra a természetfeletti segítségre, amit attól a Szűz Máriától kérünk, aki mindig az Isten akaratát kereste és cselekedte. Feladatunk, hogy a mostani helyzetben, a jelen körülmények között keressük azt a megoldást, amit az Isten vár el tőlünk.

A magyarok Európa közepén állva védik a krisztusi keresztény értékeket

Palánki püspök utalt a Magyarok Nagyasszonya kápolna céljára, melyet a fölszentelést kérő Lékai László bíboros egykor így fogalmazott meg: Azért van szükség erre a kápolnára, hogy Szent István királyunk örökségét ápoljuk, közel Rómához, közelebb Szent Péterhez, hogy itt ebben a kápolnában találkozzunk testvérként egymással mi magyarok. Feladatunk továbbá – a Bíboros úr szerint –Európa békéjének a munkálása. A magyarok jószándékúak, jószándékúan állnak Európa közepén és védik a krisztusi keresztény értékeket - fejezte be homíliáját Palánki Ferenc Debrecen-nyíregyházi megyéspüspök.

Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

A szentmise végén a pápai és a magyar nemzeti himnusz után felcsendült a bazilikában a székelység himnusza és hirtelen sűrű lett az ősi templom levegője az égig szálló fohásszal: Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Forrás: Vatican News

Free Joomla templates by L.THEME