október 2020

A járványhelyzetre való tekintettel a tavaszihoz hasonlóan online rendezték meg október 3-án az őszi Nagymarosi Ifjúsági Találkozót is. A rendezvény központi gondolata Szent János apostol első leveléből való volt: „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk.” (1Jn 3,1)

Mit jelent Isten gyermekének lenni? Mi a keresztény identitás? Erről szóltak az idei őszi nagymarosi találkozó előadásai.

Az online résztvevőket Balázs András Dunakeszi-Fő és Dunakeszi-Alag plébános-helyettese és Földváry Katalin szociális testvér köszöntötte.

Emlékezzetek meg imáitokban a koronavírus-járvány által sújtott emberekről – kérte Katalin testvér, András atya pedig arról tájékoztatta a fiatalokat, hogy az online imafalra várják a személyes imaszándékokat, amelyeket majd Marton Zsolt váci megyéspüspök ajánl fel a találkozót záró szentmisében.

Várták az érdeklődők kérdéseit is, amelyekre a Kérdezz-felelek fakultáción válaszolt Hugyecz János gödöllői plébános, a nap főelőadója, Farkas László és Brückner Ákos Előd atya.

A Nagymarosi Ifjúsági Találkozó napindítóját helybeli hívő fiatalok és a Boanergész zenekar tartották a nagymarosi templomban.

8

Dobszay Benedek OFM, a találkozó szervezőinek vezetője arról beszélt, hogy „a járvány okozta krízisben is itt marad velünk az Úr”. – A krízis ugyanakkor alkalmat ad átgondolni, kik vagyunk. Önazonosságunkban meg kell erősödnünk, erről szól a találkozó választott mottója is. Mi, keresztények nagy gazdagság letéteményesei vagyunk – folytatta a ferences szerzetes –, Isten gyermekeivé lettünk a keresztségben, ezt kell most átgondolnunk a Szentlélek segítségével, azért, hogy jól legyünk jelen keresztényként a krízisben.

A találkozó „mini tanúságtételekkel” folytatódott. Horváth Sarolta, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola hallgatója, Nagy Bálint jezsuita szerzetes, Nagy Lajos és családja (felesége, Kata és lánya, Orsi), valamint Horváth Olga kismarosi ciszterci apátnő felvételről beszéltek küldetésről, hivatásról, elkötelezettségről, valamint személyes istentapasztalatukról.

7

A tanúságtevők hangsúlyozták,

a keresztény élet megajándékozott lét, válasz az Úr szerető közeledésére, hiszen először is ő mondott igent ránk, ő gyógyítja sebeinket, s mi megoszthatjuk vele örömeinket.

Tanúságot tettek a találkozó moderátorai is. – Azt tapasztalom, Isten nap mint nap dönt mellettünk – mondta Földváry Katalin SSS, Balázs András atya pedig arról beszélt, hogy fiatal lelkipásztorként az önazonosságát meghatározza az, hogy eszközként használja őt az Úr a szentmisében, a gyóntatásban; szeret sportolni, kerékpárral közlekedni, valamint ikonfestéssel is foglalkozik, s ami a legfőbb, boldognak érzi magát a hivatásában.

Hugyecz János gödöllői plébános (az aktuális Nagymarosi levél megfogalmazója) előadása kezdetén felolvasta a mottóul szolgáló Szent János-i idézet folytatását: „Azért nem ismer minket a világ, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Azt tudjuk, hogy ha megjelenik, hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van.” Hozzátette, mindezt a szeretett tanítványtól, Jánostól tudjuk, de a jó hír az, hogy mi is szeretett tanítványok vagyunk.

Isten hatalmas, és ezt a teremtményeit szemlélve láthatjuk is, a semmiből hozta létre ezt a világot (Szent Iréneusz úgy fogalmaz: két karjával öleli át a világot, ez a két kar pedig a Fiú és a Szentlélek). Ugyanakkor Isten szeret is minket. A kérdés, hogy mindez megváltoztatja-e az életünket. Szemléljük a mennyei Atya szeretetét, és ebben a szeretetben fedezzük fel újra, hogy kik vagyunk valójában! – mondta Hugyecz János. – Az idők jelei arra utalnak, hogy ezt egyre inkább át kell gondolnunk.

XVI. Benedek pápa keményen fogalmazott első németországi útján: „Elvesztettétek a misztérium iránti érzéketeket”. Persze a lét, a világ és életünk szent titkával (misztérium) találkozni ma nem könnyű, a lárma, a zaj eltereli a figyelmünket (ez a Perben az ördöggel című filmben is elhangzott) – mondta az előadó, és felidézte egy élményét, amikor kispapként találkozott a csendben az Úr hangjával, egy dal formájában, sokára kapva meg a választ a kérdésére.

Igen, a csend kínzó lehet, de a fájdalmas várakozásra szükség van azért, hogy mélyen belénk vésődhessen Isten hangja

– hangsúlyozta a gödöllői plébános. – Értékelnünk kell Istennel való kapcsolatunkat, ennek a jele, ha elmélyülünk az imádságban, a Szentírás olvasásában, a szolgálatban, ha harcolunk a bűn ellen (a gyónással).

6

Hugyecz János atya a továbbiakban az istenfélelem ajándékáról beszélt. Johannes Hartl teológus, az Imádság Háza mozgalom alapítója nyomán megfogalmazta: az imádás egyedül a Teremtőnek jár ki, s ez azt is jelenti, hogy engedem, öleljen át az Isten. Ez a megrendültség – amit Szent János apostol a Jelenések könyve tansága szerint Patmoszon átélt – olyan istenfélelem, ami a Szentlélek ajándéka. Leborulás az Úr lábaihoz, akinek megdöbbentő a válasza: „Ne félj, én vagyok az első és az utolsó”.

Istenképünket tisztítja, ha a tékozló fiú történetéből arra a jelenetre gondolunk, amikor az atya azt mondja az idősebb fiúnak: hiszen mindenem a tiéd – folytatta az előadó. – Erre mondja Bíró László püspök: „mi, keresztények többszörösen előnyös helyzetben vagyunk”. Varga László kaposvári püspök pedig: „aranyhegy tetején üldögélő koldusok vagyunk”.

A lelkipásztor leszögezte, meggyőződése, hogy a mostani járványhelyzetben Isten megmentés-terve meg fog valósulni azok számára, akik kinyitják a számára lelkük ajtaját, amin szüntelen kopogtat. 

Visszatérve az alaptémához Hugyecz János hangsúlyozta: Isten gyermekei vagyunk, a Fiú barátai, testvérei és a Szentlélek templomai. Feladatunk van a világban, szeretnünk kell embertársainkat! A Szentlélek ereje, új pünkösd szükséges ahhoz, hogy az új evangelizáció megvalósulhasson, most, a járvány idején, sok-sok kis „emeleti teremben”, mint az apostolok idejében.

Az új együttlét pedig új imát jelent, lángolást, kitartást és elsősorban az Úrnak való engedelmességet – mindannyiunk számára. Hiszen a szentté válás minden keresztény számára „alapfelszereltség”, nem luxus – emelte ki az előadó, végül rámutatott: ha meg akarjuk tudni, hogy kik vagyunk és mi a feladatunk, rendszeresen találkoznunk kell az Úrral, illetve a közösséggel, ahova tartozunk, az egyházzal.

A gödöllői plébános Robert Sarah bíborost is idézte, aki a Genezáreti-tavon történt ismert jelenetre utalt:

ott „alszik” Jézus a mi életünk csónakjában is, hát ébresszük fel őt és kérjük a segítségét!

A főelőadás után szentségimádás következett, majd a fakultációk keretében az online résztvevők találkozhattak Kerényi Lajos piarista szerzetessel; a Kérdezz-felelek programban Hugyecz János, Farkas László és Brückner Ákos atyákkal; Törőcsik Júlia szociális testvér pedig a szentlelkes életről tartott online műhelyt több rendtársával együtt.

Ez utóbbi alkalmon elhangzott: mindenki meghívást kapott arra, hogy „szentlelkes” ember legyen, olyan, aki lélekben kiüresedve teret enged Istennek, mintegy a világra szüli Jézust azáltal, hogy engedi, az Úr cselekedjen általa.

3

A fakultációk után ismét mini tanúságtételek következtek, ezúttal arról, hogyan vagyunk jelen a világban keresztényként, Isten országát képviselve. Gállné Busai Barbara (Szent András evangelizációs iskola) arról beszélt, hogy a mai embernek leginkább a szerető figyelemre van szüksége, ezt nem könnyű megvalósítani, pedig nagy ajándék az egymásra figyelő beszélgetés.

Várszegi Asztrik OSB az életét elkísérő, segítő szentírási részről, az 1Kor 1,26-ról beszélt: „Gondoljatok csak a meghívásotokra, testvérek! Itt nem sok az emberileg bölcs, nem sok a hatalmas, nem sok az előkelő.” A nyugalmazott pannonhalmi főapát rámutatott: Isten a kicsinyeket, a gyöngéket, a semminek látszókat hívja meg, hogy általuk vigye véghez az akaratát.

Sillye Jenő az idős emberek magányáról, elszigeteltségéről beszélt a járvány idején. Az ismert evangéliumi jelenetre utalva azt mondta, ne féljünk kérni – a viharban, nehézségeink közepette ordítozva is akár – az Urat, aki ott „alszik” életünk csónakjában.

Földváry Katalin SSS kifejtette, akkor hallhatjuk meg Isten hangját, ha igyekszünk napi kapcsolatban lenni vele, ha megosztjuk vele az életünket.

A találkozó szentmiséjének főcelebránsa Marton Zsolt váci megyéspüspök volt, aki püspöksége előtt tizenhárom éven át szolgált a nagymarosi szervező stáb tagjaként.

Homíliáját a következő szavakkal kezdte a főpásztor: „Nagy ajándék, hogy együtt lehetünk. Se maszk, se vírus nem akadály Krisztus számára, a Szent János-i mottó aktuális: Isten gyermekei vagyunk.”

Az Úr arra hív, hogy boldogok legyünk, akár férjként, feleségként, papként, szerzetesnővérként – folytatta a püspök –, de a mai világ mintha ki akarná húzni a lábunk alól a talajt, pesszimista hangok, összeesküvés-elméletek terjednek, vagy éppen a felelőtlenség. Kérdés, hogy ebben a helyzetben mi Isten gyermekének a feladata.

Marton Zsolt Szent Ferenc életpéldáját hívta segítségül e kérdés megválaszolásához. – Szent II. János Pál pápa úgy fogalmazott, a szeretet és a halál civilizációja küzd egymással. Ez mindenkor így volt, Ferenc korában is. Mondják, ma nem szentekre, inkább üzletemberekre volna szükség. Pedig a szentek építik a szeretet kultúráját krisztusi radikalitással, ahogy Ferenc is tette – folytatta a váci főpásztor. – A küzdelmet elsősorban önmagunkban kell megvívnunk, ahogy Ferenc is vívta,

önteltség helyett kicsinnyé kell lennünk, hogy Isten tölthessen be minket.

Szent Ferencet a szegénység, a béke és a teremtett világ szeretete jellemezte. Követhetjük őt abban, hogy nem építgetjük tovább az önzés, a fogyasztás civilizációját, hanem megpróbáljuk közvetlenül szeretni a másik embert: nem távolról, hanem vele szembenézve. Ítélkezés helyett dicsérettel szeretni, elfogadni a másikat, akkor is, ha ez érzelmileg nehéz, ez ma a szeretet kultúrájának építése – szögezte le Marton Zsolt.  Hozzátette: „szembe szeretni a másikat”.

Szent Ferenccel kapcsolatban felolvasta a püspök a Tégy engem békéd eszközévé kezdetű imádságot, majd Böjte Csaba OFM ismert mondását kölcsönvéve, továbbgondolva hangsúlyozta:

próbáljuk a szidás helyett jóvá szeretni a világot, s akkor a másik emberek számára is Isten gyermekeivé válunk, nem csak mi valljuk magunkat annak.

A szentmise végén Dobszay Benedek OFM a szervezők vezetőjeként megköszönte Marton Zsolt püspök és Hugyecz János atya szolgálatát, illetve az új nagymarosi plébános, Csáki Tibor vendégszeretetét. A ferences szerzetes minden részt vevő, valamint online jelen lévő fiatal imáját kérte a jövő tavaszi személyes találkozásért.

Az országos járványügyi intézkedéseknek megfelelően és a nagymarosi találkozóval összhangban a Gyerekmaros hagyományos formában idén ősszel is elmaradt. A szervezők remélik, jövő tavasszal már nem lesz akadálya a személyes találkozásnak.

 

Forrás: Körössy László/Magyar Kurír

Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Október 3-án újra virtuális közösségbe, online Nagymarosra hívnak a találkozó szervezői: idén ősszel – a koronavírus-járvány adta keretek között – ismét nem a plébániakertben, személyesen, hanem otthonról, az online térben lehet bekapcsolódni a Nagymarosi Ifjúsági Találkozó programjaiba.

A találkozó központi gondolatát Szent János apostol első levelének mondata adja: „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk” (1Jn 3,1).

Az alapokról lesz tehát szó: mit jelent Isten gyermekének lenni? Mit jelent valójában a keresztény identitás? Ahogy az októberi találkozó főelőadója, Hugyecz János atya írja a Nagymarosi levélben:

Szent János apostol azt javasolja, hogy szemléljük a mennyei Atya szeretetét, és ebben a szeretetben fedezzük fel újra, hogy kik vagyunk valójában.”

A fakultációk között, ha virtuális módon is, a bekapcsolódók találkozhatnak az örökifjú Kerényi Lajos atyával, a kérdezz-felelek programban Hugyecz János, Farkas László és Brückner Ákos atyával, Törőcsik Júlia szociális testvér pedig a szentlelkes életről tart online műhelyt.

Az október 3-i találkozó szentmiséjét Marton Zsolt váci megyéspüspök tartja, aki az elmúlt években az ifjúsági találkozó főelőadója is, a találkozók stábjának oszlopos tagja volt.

A programba bárki bekapcsolódhat. Az élő közvetítések elérhetőségét, valamint az interaktív részvétel egyéb lehetőségeit a szervezők a Nagymarosi Ifjúsági Találkozó honlapján teszik közzé. 

A program:

9.00 – napindító
10.00 – főelőadás (Hugyecz János)
10.45 – szentségimádás
11.30 – fakultációk:
– keresők (Kerényi Lajos atyával)
– kérdezz-felelek (Hugyecz János, Farkas László és Brückner Ákos atyákkal)
– a szentlelkes életről (Törőcsik Júlia szociális testvérrel)
13.00 – szentmise (Marton Zsolt váci megyéspüspök)

A Nagymarosi levél megtalálható a találkozó honlapján.

*

Az országos járványügyi intézkedéseknek megfelelően és a nagymarosi találkozóval összhangban, mindenki biztonsága és védelme érdekében a Gyerekmaros hagyományos formában idén ősszel is elmarad.

Forrás és fotó: MKPK Sajtószolgálat

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

 

„Ha sietsz, menj egyedül, de ha messzire akarsz eljutni, menj társsal.” (Afrikai mondás)

 

Van egy közösség, melynek tagjai nem egyedül járják az életük útját, gyermekkoruktól kezdve, több, mint 40 éven át – megszakítással – egymást bevárva, bátorítva, örömeiket együtt ünnepelve, a legfáradtabb énjüket is megmutatva már eddig is messzire jutottak.

A debreceni Szent Anna egyházközséghez tartozó, hangszeres - énekes könnyűzenével szolgáló DALÁRDA – a Szent Anna székesegyház családos kórusa tagjai hétről-hétre összejönnek, és közösségi alkalmaikon hangszeres énekpróbát tartanak, készülve az előttük álló liturgikus eseményekre, szentmisére, a közösség tagjait, vagy hozzátartozóikat érintő esküvőre, keresztelőre vagy temetésre.

A közelmúltban egy debreceni orgona felújítása kapcsán a Géczy István debreceni kántorral készült interjúban felmerült a szakmában is sokat vitatott és gyakran feszültséget okozó kérdés: van-e helye a komolyzene mellett a könnyűzenének a liturgikus szolgálatban. A könnyűzene egyházzenei el nem fogadottsága abból fakad, hogy a művészi szinten való előadás gyakran megkérdőjelezhető. A mai napig vannak “konzervatívabb” templomok, ahol nem szolgálhatnak liturgián. Géczy István kántor osztja azon véleményt, hogy a minőségi könnyűzene méltó e szolgálatra.

Mit mond a másik oldal? A Dalárda néhány tagja – Kovács Péter „Hosszúkás” (ezt a „művésznevet” még a hajadni káplán atyától, Iványi Lászlótól kapta) és felesége, Kovácsné Szabó Judit, Schaff Kálmán és felesége, Schaff Kálmánné Panni, aki egyben a Dalárda vezetője, Foltin Ernő, Baksáné Dr. Sára Katalin és Vasváry Zsolt a közösségük nevében mondták el véleményüket, gondolataikat.

Kovács Péterék otthonában hangulatos, zenés, vidám beszélgetésbe elegyedtünk, jelét sem érezve az előbb említett témát érintő feszültségnek. A beszélgetés során az is kiderült, hogy a több profi zenészből is álló közösség szolgálatának minőségét a szakmai felkészültségüket messze felülmúló közösségi összetartozás hitelessége adja.

– „Igazi közösség csak ott jön létre, ahol az emberek rejtélyes módon szeretik egymást. Vagyis barátok. Minden érdeken, valláson, politikán, társadalmi helyzeten és világnézeten túl.” (Müller Péter)

Mitől igazi a Dalárda közössége?

 

Kovács Péter: – A hosszú évek alatt szoros barátság alakult ki közöttünk, és hétről hétre közös küldetésünket éljük meg. A közösség ereje a múltban gyökerezik. Mindig is a Szent Anna egyházközséghez tartoztunk. A 70-es évek vége felé kisiskolásként az ötös terembe jártunk a gyerekmisékre, amely tulajdonképpen a hittanóra volt, mert abban a rendszerben tiltott volt a hitoktatás, ezért Sóki Károly atya így oldotta meg ezt a nehéz helyzetet. Ott már zenéltünk.

Schaff Kálmánné Panni: – Az első gitáromat 1976-ban kaptam. Gyermekként csodálkozva hallgattam azokat a szentmiséket a Svetitsben, amelyeken Erzsébet és Eszter nővér zenekara szolgált. Olasz dalokat hoztak, mindez még a Sillye Jenő korszak előtt történt. Ezen élményekben már gyermekfejjel részesültünk, és szinte belenőttünk ebbe. Azt gondolom, mindannyiunk későbbi, vagyis jelen életét meghatározta és visz a jövő felé is.

Emlékszem, amikor már létrejött a zenekarunk, Fodor András atya, a Svetits Gimnázium akkori hittanára hangfelvételt készített dalainkról. András atya szárnyai alá vett bennünket, lelki kísérőnkként Jézus életéről szóló filmet is vetített nekünk, amely abban az időben még kuriózumnak számított.

Különleges hangulatúak voltak az András atya által szervezett nagy múltú Debreceni Ifjúsági Találkozók is, amelyre akkor, a 80-as években mintegy 600 fiatal jött el. Tele volt a templom, hajnal két óráig zenéltünk. Sajnos a gyermekeinket – az egyházi iskola közösségén túl – már nehéz a plébániai közösségbe integrálni. Kimarad az életükből az, ami nekünk a baráti társaságot is jelenti.

Péter: – Iványi László káplán atya idejétől számítjuk igazán a működésünket, 1980-tól 1992-ig. Azokban az években voltunk fiatalok, egyetemisták, több házasság köttetett ebben a közösségben, és később gyermekek is születtek. Az egyetemi évek után mindenki élte az életét, és ekkor 13 év szünet következett.

– Hogyan éledt újra a közösség?

 Kati: – 2005-ben történt. Autóban utaztam, akkor még a kazettás magnó szolgáltatta a kedvenc dalainkat, és az András atya által rögzített zenénket hallgattam. Hirtelen nagyon hiányoztak a többiek, a közösségi találkozók, minden, ami ahhoz az időhöz kötött bennünket. A többiekkel azonnal elkezdtük szervezni a találkozót. Csak egy alkalmas összejövetelre gondoltunk, nem számítva arra, hogy együtt maradunk. Közel ötvenen jöttünk össze, volt, aki külföldről tért haza erre a találkozóra. A felkészülő próbák hónapokig tartottak és ez alatt az idő alatt érlelődött meg bennünk az elhatározás: jó nekünk így együtt, ezt nem szabad abbahagyni!

Mindez 15 éve történt, azóta is hétről-hétre péntekenként együtt töltjük az estéket, és próbálunk.

Gávavencsellő 2016 2

Szoros barátságokra jellemző a zárt közösségi forma, ahová nem szívesen fogadnak újabb embereket.

Péter: – Mintegy 25 fő folyamatosan jelen van a pénteki estéken. Természetesen mindig hiányzik valaki. Soha nem toborzunk embereket, de időről-időre vannak, akik szeretnének hozzánk tartozni. Mindenkit befogadunk, nincsenek feltételeink, meghallgatás. Aki hozzánk jön, az közénk szeretne tartozni, és ezt nem akadályozzuk meg, még akkor sem, ha nem teljesen tiszta az énekhangja.

Panni: – Nem az a célunk, hogy profi kórus legyünk, közösségünk nem erre szerveződött. Alapvetően családos emberek vagyunk, mindenkinek a családja a legfontosabb, és ezen túl, amit együtt meg tudunk tenni, azt örömmel, szolgálatként tesszük.

– A zene a lélek nyelve, Isten azért teremtette meg a zenét, hogy gyönyörködjön az emberben. A közösség áldozata mit tud ehhez hozzátenni? Ha csak az elmúlt 15 évet nézzük – mit jelent a heti egy próba?

Panni: – A közösség megtartja az embert. Már 15 éve minden héten, pénteken este vannak a próbák és tudjuk jól, mi, családosok, dolgozó emberek, hogy a mozgalmas, munkával teli hét után péntek este már a végkimerülés óráiban vagyunk. Viszont az éneklés szinte átmossa a lelket, és új energiát ad, feltölt, felemel. Nem tudatos ez a részünkről, ajándékként éljük meg.

Hozzá kell tenni azt is, hogy a közösség különleges ereje abban is rejlik, hogy hétről hétre meg merjük osztani egymás között a legfáradtabb állapotunkat, és ehhez még az is hozzátartozik, hogy egyéb, magánéleti dolgokban is egymás segítségére vagyunk. Ez összekovácsol bennünket. Ahogyan a szentmise megtart minket, úgy ezek a péntek esti alkalmak megtartják a közösségünket.

Kati: – Fáradtan érkezünk a hét minden feszültségével, ilyen-olyan nehézségekkel, vagy csak egyszerűen a fizikai fáradtság terhével, és természetes módon vagyunk egymás jelenlétében. Nem kell senkinek sem megfelelni, lehetünk szótlanok, viccesek, bölcsek, vagy szúrós kedvűek, ez ott mind nem számít. Jó lenni ebben a helyzetben, mert ez olyan emberi. Bárcsak az egész világ ilyen lenne!

Kálmán: – Számomra minden péntek ajándék. Fáradtan, kimerülve érkezek minden próbára, ahol én keveset énekelek, a hangtechnikai feladatokkal foglalkozom, de ott vagyok, jelen vagyok a közösségben, hallgatom, ahogy próbálnak, és már ez önmagában üdíti a lelkemet. Úgy gondolom, érzem, köztünk van, működik a Szentlélek, és ez ad erőt, lendületet, örömet.

Péter: – Erő van ebben a közösségben. Minden ellenszolgáltatás nélkül adjuk oda az időnket hétről-hétre, rengeteg energiát, időt befektetve, de ez örömet szerez számunkra is.

Judit: – Nagyon nehéz az elindulás péntekenként, de egy lelki szanatórium üdít fel bennünket. Figyelemmel kísérjük ünnepeinket is, megköszöntjük egymást születésnapon, névnapon, örülünk házasságkötésnek, az új élet születésének.

Ernő: – Amikor a Dalárdával játszom, teljesen átadom magam a szentmisének és a tiszteletemet Istennek. Alapjában véve úgy érzem a templomban magam, mint egy hívő, hiszen szolgálatunk alatt egy szentségi fokon vagyunk, mert akkor, abban a szent pillanatban csak Istennel foglalkozunk. Nem szentként, de bizonyos tevékenységben szentül végezzük a dolgunkat.

A szolgálathoz való hozzáállásunk számít, nem pedig az, hogy mindez valakinek tetszik-e? Nagyon jó érzés megtapasztalni a szívből jövő szolgálatot. Abban a pillanatban átadom magam. Életünk nagyobb részében sokszor hibákat elkövetve, gyarlón vonszoljuk magunkat, de ott egy másik helyzetben vagyunk. Megtérésem előtt sokszor feltettem a kérdést, az emberek miért nem játszanak hangszereken, beszélnek más nyelveken, miért nem sportolnak. Megtérésem után már tudom, hogy ezek csak eszközök abban, melyekkel evangelizálhatok, kifejezhetem azt, mit érzek az élő Isten iránt.

A Szenatya kezében a Dalárda CD vel eredeti

Palánki Ferenc megyéspüspök atya a Dalárda Családos Közösségének egyik CD-felvételét ajándékozta Ferenc pápának a 2018. október 3-28-ig Rómában tartott, fiatalokról szóló püspöki szinóduson.

 

– A 60-as években a beatzene beemelése a templom falai közé lázadásként jelent meg, s e lázadás alulról építkező, hiteles volt. A szinte táncolható dalok nagy ellenérzést keltettek sokakban, még a pártállam és a rendőrség figyelmét sem kerülték el. Később sokan a Sillye Jenő-korszakot élték meg, és egyre több gitáros közösség alakult a plébániákon, liturgiákon szolgálva. Egyházzenészek közül sokan nem fogadják el e zenei szolgálatot a liturgián.

Panni: – Szent X. Piusz pápa óta tudjuk, hogy a liturgikus zene egyetemes, szent és művészi. Magyarországon vannak, akik szerint nincs helye a könnyűzenei műfajnak a liturgiában. A középkorban még hangszert sem lehetett bevinni a templomba. Van, aki ezt meggyőződéssel vallja most is a kántorképzőkön, és a hallgatók ezt fogadják el. A kántorképzésben lehetne szélesebbre nyitni. De ha elgondolkodnak ezen, akkor megváltozhat a véleményük, hiszen a zene ott kezdődik, ahol az imádság véget ér. Komoly zenészek, kórusvezetők is visszajeleztek már és megerősítettek bennünket. Akik a zenéért élnek, észreveszik ebben a tisztaságot, a felemelő értéket.

Judit: – Véleménye mindenkinek lehet, csak az ne legyen kirekesztő, mindenható. Vannak szakemberek, akik ragaszkodnak a komolyzene, a gregorián liturgikus kizárólagosságához. De az előadás hitelességét tartom a legfontosabbnak. Hittel állunk ki, és adjuk, közvetítjük azt, ami a szívünkben van. Ha ezt megérzi a hallgatóság, akkor igenis van helye a liturgiában ennek a műfajnak.

–Szent az a zene, amely az embert Istenhez emeli.

Péter: – A visszajelzések is azt mutatják, hogy van értelme, mert sok hívő ember emelkedett lélekkel tér haza. A fiatalkorúak börtönében is szolgáltunk már Palánki Ferenc megyéspüspök atyával az elmúlt advent egyik délutánján. Megtapasztaltuk, hogy a közös ének mennyire megérintette a fiúk szívét. Ha csak két-három fiatalt indít el visszafelé a lejtőn, akkor már van helye e zenének, és megérte a szolgálatot. A komolyzenét is lehet rosszul, a könnyű zenét is lehet jól végezni. Nem szabad kategorikusan kijelenteni a könnyűzenére, hogy nem méltó a liturgia szolgálatára. Úgy is fogalmazhatnék: nincs „könnyű”, meg „komoly” zene. Csak jó (értsd: minőségi és belülről jövő) vagy rossz (gyenge színvonalú és felszínes).

Kati: – A Szent Erzsébet Otthon lakóinak is énekeltünk már, és láttuk az elérzékenyült tekinteteket, a megilletődöttséget. Azt gondolom, az idős emberek nyitottsága is igazolja, hogy nem csak a fiatalok zenéjéről beszélünk, ez a műfaj nem korfüggő. A hétköznapi embert ilyen zenei miliő veszi körül. Az idős emberek is ebben a könnyűzenei világban élték le az életüket, akkor miért ne találkozhatnának ezzel a liturgiában is?

Zsolt: – A Dalárda tagjai között gyakorlatilag mindenki tud valamilyen hangszeren játszani, közülünk többen művészi szinten, magas iskolai végzettségek birtokában állunk, zeneművészek, zenészek vannak közöttünk. A minőségi előadásunk így nem csak a hitelességben, hanem a profi zenében is megállja a helyét. Azt tapasztaltuk, hogy főpásztorunk is örömmel veszi a szolgálatunkat.

Panni: – Nem egyszer előfordul, hogy az emberek önkéntelenül tapsolnak, de ez nem nekünk szól, hanem ez annak az érzelmi reakciónak a kifejezése, amit a zene kivált belőlük. Az a célunk, hogy az emberek lelkét Istenhez emeljük.

Ernő: – E kérdést lehet szakmai oldalról is megvitatni, de azt gondolom, Istennek szolgálva nem ez az első szempont, hanem a hitelesség. Egyszer volt alkalmam meghallgatni a cigányok énekét a hajdúsámsoni cigánypasztoráció során. Ahogy előadták a dalokat, az rendben volt. Emelkedett hangulatot teremtettek, sokat tanultam tőlük. A lényeg tehát a hitelességen van. Nem muszáj profi zenésznek lenni ahhoz, hogy a zenei szolgálat profi legyen.

Panni: – Arra törekszünk, hogy a liturgiának megfelelő szövegeket énekeljünk. Egyfajta válogatás előzi meg a készületeket a több mint kétszáz dalból álló repertoárból. Figyelünk az adott evangéliumi szakasz témájára, mondanivalójára, a zsoltárokra. Az állandó részeket is szigorúan kezeljük. Igyekszünk megfelelni a liturgia előírásainak, ugyanakkor élünk a minimális szabadsággal.

A zeneművészeti főiskolán is pontosan ez a határ érdekelt, az a mezsgye, amely a komolyzene és a könnyűzene határán van. Lehet ízlésesen szolgálni. Konszolidált, konzervatív és visszafogott ünneplést nyújt a zenekarunk. Azt gondolom, sokkal szélesebbre kellene tárni a kapukat. Ezt vallja a Kodály Filharmónia egyik zenésze is, aki tagja a közösségünknek.

Az alapítók találkozása Sóki Károly atyával Domaszék 2016

Az alapítók találkozása Sóki Károly atyával. Domaszék, 2016

 

–Több pap szolgálata alatt zenéltetek már a hosszú évek során.

Péter: – 12 lelkipásztort ismertünk meg. Iványi László és Ferenczi Rihárd atyákkal mai napig tartjuk a kapcsolatot, és rendszerint szolgálunk az általuk bemutatott szentmiséken.

Panni: – A Jóisten a szíveket vizsgálja. Nem azt, hogy milyen okosan közeledtem hozzá, hanem ott van-e a szívünkben, ahogyan énekeljük: „Te légy a középpont”.

Lehetek én a legnagyobb orgonaművész, de ha szeretet, elfogadás, nyitottság nincs bennem, „csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom” (1Kor 13). Nyilván kötelességünk, hogy amit teszünk, azt a tehetségünk legnagyobb fokán műveljük, folyamatosan fejlődve, ebben erősödve. De alapvetően az a fontos, ami a szívben van.  

A Dalárda Családos Közösség tagjaival beszélgetve eszembe jutott egy kép, a vadludak repülése, amelyek „V” alakban repülnek. Mi ennek a magyarázata?

Tudjuk jól, hogy az Úr minden állatot az életben maradásukhoz szükséges ösztönnel áldott meg. A vadludak „V” alakban történő repülésének is megvan a maga funkciója, és tanító ereje van számunkra:

Amikor egy-egy madár suhint egyet a szárnyával, felhajtóerőt képez az őt követő madár számára. „V” alakban, az egész csapat legkevesebb 71 %-kal hosszabb utat tud megtenni, mintha az egyes madarak egyedül repülnének. Amikor egy lúd kiesik az alakzatból, hirtelen úgy érzi, mintha mázsás súly húzná lefelé, és gyorsan visszatér a csapathoz.

Csakúgy, mint a ludak, azok az emberek, akik azonos irányba tartanak és közösséget alkotnak, gyorsabban jutnak el céljukhoz, mint azok, akik teljesen egyedül próbálják megtenni azt. Amikor egy lúd elfárad, hátra repül, és egy másik foglalja el a helyét a „V” csúcsán. Ha az embereknek lenne annyi józan eszük, mint a ludaknak, rájönnének, hogy a sikerük egyértelműen a közös munkájukon múlik, felváltva vállalva a munka nehezét és osztozva a vezetés terhein.

Kovács Ágnes

Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Palánki Ferenc megyéspüspök az eddig a Nyíregyháza-Kertváros Plébániához tartozó nyíregyháza-borbányai városrészen 2020. augusztus 1-i hatállyal megalapította a Nyíregyháza-Borbányai Szent László Római Katolikus Plébániát, plébánosává és emellett az egyházmegyei karitász igazgatójává Csordás Gábort nevezte ki, aki az elmúlt öt évben a budapesti Központi Papnevelő Intézet prefektusa volt. Az alábbiakban Csordás Gábor atyát kérdeztük a karitászról, mint az Egyház egyik feladatában közreműködő szervezetről, az egyházmegyei intézmény jelen helyzetéről és a távlati tervekről

– Gábor atya, szolgálatod ezúttal a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye területéhez kötődik. Öt év után milyen érzésekkel térsz vissza?

– Sokrétű munkát végeztem Budapesten, de ami pótolhatatlan, az a kollégákkal, kispapokkal, hívekkel kialakult kapcsolatrendszer. Jól éreztem magam a szemináriumban, és teljes szabadsággal álltam a jövőmhöz: szívesen maradtam is volna még, de itthon szükség van rám, és örömmel jöttem haza.

– Önálló plébánia élére is kerültél. Miért vált szükségessé a szervezeti átalakítás?

Kevés a lelkipásztor, ezért az egyházon belül mindig nagy dilemma, hogyan a legcélszerűbb az egyházmegye működése. E szervezeti átalakításban Debrecen volt a minta, ahol a Szent Anna-székesegyház egyházközsége mellett a hosszú évek, évtizedek alatt sorra alakultak meg a plébániák ott, ahol az emberek élnek. Maga a város is terjeszkedett, emelkedett a katolikusok száma.

Van egy természetes belső migrációs folyamat, amely során a városokhoz távol eső falvak elnéptelenednek. Az Egyháznak van lelki és strukturális része is, a templom mint épület a struktúrához tartozik. A kérdés, hogy meddig érdemes megtartani a kiüresedett templomot. Viszont az agglomeráció, melyhez a 20 km-es körzeten belüli települések tartoznak, fejlődik, a külvárosokban is nagyobb az élet, fiatal családok, gyermekek töltik be Isten házát. Nyíregyházán is ez tapasztalható. A város fejlődik, Borbányán is egy kisvárosnyi, mintegy 25 000 ember él. Így megérett a helyzet, hogy a helyi közösség most már strukturálisan is, plébániaként vegyen részt a város katolikus közösségi életében.

A másik érdekes, európai szintű tapasztalat a belvárosok helyzete, ahol kiüresednek a templomok, mert az ottani lakosság nagy része az idősebb korosztályhoz tartozik, a fiatal családok anyagi megfontoltság okán, és az élhetőbb környezet reményében a lakótelepekre és agglomerációba költöznek. Róma belvárosában szinte konganak az ürességtől a templomok, ugyanakkor a külvárosban egy-egy szentmisén telt ház van, és szükségessé válik újabb templomok építése. Ugyanezt tapasztaltam Budapest belvárosában is, ahol egy km-es körzetben öt templom található, de általában csak idősek látogatják. Az agglomerációban az elmúlt 10 évben megháromszorozódott a lakosság létszáma.

– Szomorúan tapasztaljuk a Nyugaton már bevett gyakorlatot, ahol ennek okán eladják a templomépületeket.

– Igen, jó esetben múzeumokká, könyvesboltokká, de van, hogy kocsmává, szórakozóhellyé alakítják át.

– Az egyházmegyei karitász szervezetében is személyi változás történt. Miért volt szükség a vezetőváltásra?

– Egyrészt, hasonló szervezeti felépítéssel – a karitász lelkipásztori vezetésével – más egyházmegyében is találkozunk, ezen jól bevett gyakorlatok mintául szolgálnak. Másrészt, elődöm Mészáros László civil munkatárs vezetése alatt látható volt, hogy bár nagyon lelkesen és teljes odaadással végezte a feladatát, az egy ember erejét teljes mértékben meghaladta.

– Miért éppen rád esett a választás? Vannak-e tapasztalataid karitatív szervezet irányítására?

– Palánki püspök atya már a szemináriumban megtapasztalta, hogy van érzékem a menedzseri munkához. Természetesen a szervezet irányítása nem okoz gondot, a kérdés az, hogy hogyan folytatódik tovább a karitász élete.

– Elkezdődött-e már a tervezés, a szervezeti átalakítás?

– Sok javaslat – látva más egyházmegyék jól működő gyakorlatát – kezd körvonalazódni, ami a szervezet struktúrájában is változást jelenthetne. Vannak olyan egyházmegyék, ahol a karitász szociális intézményekkel rendelkezik. Több helyen működik a Rév Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat, és nonprofit vállalkozásokra is találunk példát: van, ahol kertészetet tartanak fenn, munkát adva a közfoglalkoztatottaknak, a bevételből pedig segítik a rászorulókat. Jól működhet a kisebbségi környezetben mosógépekkel, internettel felszerelt közösségi ház, amely esélyt adhat a fiatal generációnak. Azt gondolom, a gyerekek nevelésére, a rend, a fegyelem megtartására kellene nagyobb hangsúlyt fektetni, hogy kialakuljon a fiatalokban egyfajta igényesség önmagukkal és környezetükkel szemben. Mindenesetre fel kell mérni a lehetőségeinket, és azt, hogy hol lehet emberekre számítani, mert mindehhez munkatársak is kellenek. Természetesen továbbra is számítunk a helyi csoportokra.

A karitász jelenleg egy újraelosztó központként üzemel az egyházmegyékben, tartja a kapcsolatot a budapesti központtal, és az egyházközségi csoportokkal. Mészáros László korábbi igazgató meglátásom szerint ezen a téren profi munkát végzett. Bátorította az önkéntes csoportokat, odafigyelt rájuk, de az egyes tagokra is. A kartitász potenciálja az összes többi mellett a helyi csoportok működése. Azt is el kell mondani, hogy e tekintetben is élen jár az egyházmegyénk, nálunk igen sok közösség alkotja az egyházmegyei szervezetet, sokszor erőn felül segítik a rászorulókat közösségeikben. Ők azok, akik ismerik az egyes eseteket.

Sok projektnél látjuk, hogy nagy pénzbefektetés ellenére az adomány nem a megfelelő helyre jut el, mert nem működik jól a rendszer, nincs ember, aki a rászoruló mellé állna. Sokszor hiába adakozunk, ha nincs embere a bajban lévőnek, aki jelenlétével, mentálisan, tevékenyen nem segíti őt, akkor nem fog tudni felemelkedni, kiemelkedni a kilátástalan helyzetéből.

A másik kihívás az időnk odaadása. Olyan országban élünk, ahol viszonylag jól működik a szociális ellátórendszer, meleg ételt osztunk, rendszeresen gyűjtést szervezünk, rászoruló gyermekeknek nyáron is biztosítunk ebédet, stb. Amiből hiány van, az az idő. Sokszor arra lenne szükség, hogy megtanítsunk bizonyos alapvető tevékenységeket az embereknek: helyes mosás, tisztálkodás stb., és bátorítsuk őket, hogy szedjék össze magukat és vegyék kézbe az életüket.

Ismerjük a „Gyógyítás a Beteszda fürdőnél” (Jn 5,1-16) evangéliumi szakaszt. A 38 éve béna embernek nem volt embere, aki a vízhez vigye, hogy meggyógyulhasson. Jézus megkérdezte tőle: „Meg akarsz gyógyulni?” „Uram – válaszolta a beteg –, nincs emberem, aki bevinne a tóba, amikor felkavarodik a víz. Így mire odaérek, már más lép be előttem.” Erre Jézus azt mondta neki: „Kelj föl, fogd az ágyadat és menj!”

Gyűjthetünk és oszthatunk szét bármennyi pénzt, ha nincsenek, akik önzetlenül, szívvel-lélekkel az egyes emberek mellé álljanak, akkor nem érjük el a célunkat.

– Simone Weil, a 20. század egyik legnagyobb misztikusa beszél a szeretet figyelmességéről, amelyben a legfontosabb a helyes diagnózis felállítása. Tűzoltómunkát végzünk, kifizetjük a számlákat, könnyebbé teszünk egy időszakot, de nem segítünk a probléma végleges felszámolásában.

– A segítségadás kétirányú. Az egyik a krízishelyzet kezelése, a másik a hosszú távú megoldás. Krízishelyzetben nem vonjuk felelősségre az egyént, és nem megítélés alapján támogatunk, hanem azonnal segítünk. Jézus krízist oldott meg, Ő maga gyakran beszélt erről, ugyanakkor hosszú távú megoldást kínált, de számára az első mindig az ember volt, aki ott állt előtte és segítségre szorult. Sokszor túlzottan kritikus szemmel nézzük a talán önhibájából lecsúszott embert.

– Az adakozáskor megtapasztalhatjuk azt is, hogy nemcsak a rászorulót, hanem a saját lelki életünket is támogatjuk azzal, hogy adunk, annak ellenére, hogy tudjuk, a rászoruló nem arra fordítja majd esetleg a pénzadományt, amit én elvárnék tőle.

– Két véglet között kell megtalálni a helyes utat. Akkor is kell adakoznom, ha tudom, hogy fenn áll a lehetőség, hogy a másik ember nem jól költi el a pénzt. Gyakoroljuk az adakozást, vegyük észre a körülöttünk bajban lévőket. Ezt mint minden jó szokást tanulni kell, mert embertársaink, felebarátaink vannak bajban. Ne az tartson vissza bennünket, hogy saját maga tehet a helyzetéről. Ugyanakkor sajnos azt is megtapasztaljuk, hogy vannak profi kéregetők, akik viszont kihasználják az emberek jóindulatát. Nehéz kérdések ezek. Okos szeretettel kell szeretni.

– A pénz, vagy egyéb élelmiszer, tárgyi adomány mellett említetted az idő adományát, a tevőleges segítséget. Ezen túl, mi az, ami még segíthet megmaradni az emberi méltóság szintjén, ahonnan könnyebb a felemelkedés?

– A nyomor és a szegénység között óriási különbség van. Lehet bármilyen szegény valaki, de lehet önmagával szemben igényes, lehet benne erkölcsi tartás, tisztán tarthatja környezetét, viszont a nyomorban már nem találkozunk e fegyelemmel. A fegyelem elengedhetetlen a kiúthoz. Medjugorjéban a Cenacolo közösségben élő, korábban drogfüggőségben szenvedők olyan szigorú napirend szerint élnek, amellyel talán a katonaságnál sem találkozunk. Ők tudják azt, hogy ez a fegyelem kell ahhoz, hogy ne csússzanak vissza.

Sokszor a túlzó liberális gondolkodás akadályoz meg abban, hogy egyes helyzeteket szigorúbban közelítsünk meg. Pedig gyakran ez a megoldás. A lecsúszott embereket meg kellene tanítani a rendre, az önfegyelemre, hogy elkezdődhessen az önmagába bezárt, mentálisan és fizikálisan kilátástalan helyzetből való felállás.

A társadalom tagjainak joguk van elvárni egymástól, hogy hogyan éljenek. Édesanyám védőnőként dolgozik a településén, és sok tapasztalata van erről. Segíteni tehát csak azon lehet, aki együttműködik.

A pár éve bevezetett egész napos iskolának is éppen ez lehet a jótékony hatása: hogy tiszta, rendes körülmények között legyenek a gyerekek egész nap, mert sok esetben otthon éheznek, bántalmazzák őket. Sajnos ki kell mondanunk, hogy van, amikor a gyermeket saját érdekében a szülő felelőtlensége, gondatlansága miatt kell kiemelni családja környezetéből.

– Az Egyház feladatai közé tartozik az evangélium hirdetése, a szentségek kiszolgáltatása mellett a felebaráti szeretet gyakorlása is. Ahhoz, hogy betöltse funkcióját, minden plébánián kellene működni karitászcsoportnak.

Természetesen van rá sokféle szervezeti forma is a karitászon kívül, de mindig az a kérdés, hogy van-e megfelelő lelkületű ember, plébánia, szervezet, aki gondol a bajbajutottakra. A karitásznál is ez a nagy kérdés, hogy mennyire intézményesült az a tevékenység, amelyet egyébként alapvetően önzetlen szeretetből tesz az ember, folyton figyelni kell, nehogy csupasz, lelketlen intézetté silányodjon.

Már kiosztottuk az iskolakezdési utalványtámogatásokat, amely nagyon sok adminisztrációval jár. Egyrészről szükséges, hogy lássuk, hová jut el a pénz, de a lelkes önkéntes segítőket elrettenti a túlzott adminisztrációs munka. Meg kell ebben is találni az egyensúlyt. Az Egyház alapvetően lelki közösség, mégis van egy struktúrája, amelyben van jog, szabály, intézmények, de ugyanakkor a lelkiség elengedhetetlen.

– Az Egyház küldetéséhez visszatérve láthatjuk, hogy bár sok egyházközségen belül működnek karitatív szervezetek, mégis vannak plébániák, ahol szervezett formában nem találkozunk önkéntesekkel. Hogyan tölti be ott az Egyház a feladatát?

– A karitász mindig alulról kell, hogy szerveződjön. Ez benne van az alapdokumentumokban. Az Egyház nem kötelezheti a híveket a karitatív, önkéntes munkára, mert akkor már nem önkéntes szolgálatról beszélünk. Mindez belülről kell, hogy fakadjon, akkor lehet hatékony és hiteles. Viszont ha már feléledt a segítés és szolgálat vágya a hívekben, esetleg erre karitász csoport is alakult, a plébánosnak támogatnia, bátorítania, terelgetnie kell őket.

Nagyon széles spektrumon mozog egyébként, hogy a plébánia közösségek és a lelkipásztoraik hogyan állnak a karitász munkához. A teljes elutasítástól a lelkes és áldozatos szolgálatig minden előfordul. Ahol szívvel-lélekkel dolgozik a karitász, ott természetszerűen megjelennek a rászorulók is. Vannak például csoportok (Ajakon, Mátészalkán, Debrecenben, Nyíregyházán, Napkoron), amelyek bekapcsolódnak az Élelmiszerbank programba, ez azt jelenti, hogy kivétel nélkül minden nap a nagy bevásárlóközpontokból összeszedik a felajánlott élelmiszeradományokat, és még aznap hazaszállítják, illetve kiosztják. Ez nagyon kemény munka, már évek óta tart, és nincs megállás. Ha mindez a plébánia területén van, akkor a plébánia udvarát minden nap rászorulók töltik meg, akik, valljuk be, nem minden alkalommal megbízhatóak. Sokszor ez kellemetlenséget jelent. Van, hogy a környékbeliek, városlakók tiltakoznak az ilyen csoportosulások ellen.

– Nehéz megtalálni azokat a rászorulókat, akik nem kérnek akkor sem, ha kellene. Napjainkban a világjárvány miatt sokan elveszítették a munkájukat, családok kerülnek nehéz helyzetbe. Észrevesszük-e őket?

– Ezek a családok tényleg krízisben vannak, és át kell vészelniük a nehéz időszakot. Fontos tehát a kríziskezelés, mert ha beleragad és eljut egy pontra, utána már nem tud kimászni belőle.

Komoly kutatások támasztják alá azt a tényt, hogy először három hónap, majd félév a lélektani határ. Ha valaki félévig nem talál munkát, az lelkileg rohamosan elkezd lecsúszni, eladósodik, értéktelennek gondolja magát. A rendszerváltás után gyakori tapasztalat volt ez. Sokan megtapasztalták az érzést, hogy a társadalomnak már nincs szüksége rájuk. Ha valaki elveszíti a munkáját, netalán válás következtében a családját, otthonát is, hirtelen értelmetlenné válik az élete, nincs miért dolgoznia, életcél nélkül néhány hónap alatt szenvedélybeteg, esetleg hajléktalan válhat belőle. És ez lélektani dolog, mert egyébként talpra tudna állni. A kríziskezelésnek tehát éppen ez lenne a célja, hogy ezt megelőzzük. Ebben segít például a Lakhat program, ahol a közüzemi tartozásokat rendezzük. Nagyon fontos a helyi erő, akik tudják, ki az, aki rászorul.

Mi szükséges ahhoz, hogy észrevegyük a bajban lévő embert? Talán saját életünkben is megtapasztaltuk már, hogy ha az átlagtól jobb módban élünk, kevésbé vagyunk érzékenyek embertársaink nehézségeire.

Az Egyház mint szervezet, intézményeket tart fenn, rendelkeznie kell ehhez szükséges anyagi javakkal. Ferenc pápa ehhez hozzáteszi: az Egyház igazi kincsei, gazdagsága a szegények, nem pedig a pénz. (Mt 21, 28-32) Szent Lőrinc vértanú diakónusnak a császár megparancsolta, hogy mutassa meg az egyház kincseit, és ő a szegényekkel tért vissza.

P. Nemeshegyi Péter jezsuita egyik tanulmányában így fogalmaz: „Az egyháztörténelem bizonyítja, hogy az Egyházban minden romlás a pénzvágyból és a gazdagságból származott, és minden reform a szegénység önkéntes vállalásából született”.

Krisztus is azt akarja, hogy Egyháza a szegényekért élő Egyház legyen. Ha a pénz az úr, akkor hatalmat adunk a sátánnak, mely pusztulásba visz. Ha pedig Isten az Úr, akkor elkezdődik már itt a földön Isten országa. A kolduló rendek éppen ennek okán, reform céljából jöttek létre a meggazdagodó szerzetesrendek mellett a középkorban. Ez friss levegővel látta el az Egyház életét. (Egyházreform a szegénység szeretetéről. Vigilia, 2013. 12. sz.)

– Az egyes keresztény embernek éppúgy, mint az egyházi szervezetnek meg kell találni azt az arany középutat, hogy tudja, mi az, ami szükséges a normális életműködéséhez, amit jogosan birtokol, és mit kell odaadni a rászorulóknak. Az egyházon belül a jótékonykodás nem egy lehetőség, hanem kötelesség. Mindannyian, papok, világiak, az Egyház tagjai vagyunk. Az Egyháznak tehát, akár az egyházmegyét, vagy az egyes keresztényeket nézzük, kötelessége felmérni ezt. A múlt igazolja azt, hogy amit nem adunk oda, és fölöslegesen birtoklunk, attól egy pillanat alatt megszabadíthat a történelem. Vannak keresztény gondolkodók, akik ebben Isten működését látják. Ilyen szempontból érdekes a kommunizmus előtti időket vizsgálni: Prohászka Ottokár püspök a társadalmi-szociális reformokról, esetleg a fölös egyházi földbirtokok szétosztásáról beszélt, és ezzel sok ellenséget szerzett magának az egyházon belülről is. Aztán amikor a kommunizmus elvett szinte mindent, már nem kellett ezzel a problémával foglalkozni. Egyháztörténelmünk alapján könnyű belátni, hogy általában nem a pénztelenség, hanem a túlzott anyagiasság és vagyonosság gátolta az Egyházat az evangélium hiteles működésében. Most, amikor keresztényként viszonylagos jólétben és nyugalomban élhetünk itt Európában és Magyarországon, figyelnünk kell arra, hogy mennyire ragaszkodunk az anyagi javainkhoz, mennyire tudjuk megosztani őket. Meggyőződésem, hogy ha az Egyház vagy a keresztény ember nem hajlandó megszabadulni a fölöslegétől, ami gátolja az üdvösség felé, akkor abban a Jóisten segít neki.

Ezt látjuk társadalmi szinten, a migrációban is. Európában egy hétköznapi ebédnél annyi pénzt költünk el, mint egy átlagos harmadik világbeli család egy hét alatt. A világ javainak 90 %-át a népesség néhány százaléka birtokolja. Előbb-utóbb ez azt eredményezi, hogy akinek nincs, az elindul oda, ahol részesedhet a javakból. A jelen éveinkben tapasztalható migrációs hullámot jó néhány gondolkodó ember már előre megjósolta.

Igazi bölcs keresztény ember és egyház az, aki látja a szükséges és elégséges vagyon és a káros gazdagság közötti vékony mezsgyét.

„Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok!” (Mt 6,19), mert nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, hogyan alakul az aktuális történelmi helyzet, és vele a hívő közösség élete. Mi a mennyekben akarunk kincseket gyűjteni, és ehhez elég egyértelmű útmutatást kaptunk Krisztustól.

Névjegy  - Csordás Gábor

Születési/Származási hely: 

Nyíregyháza, 1982. márc. 21.

Pappá szentelték:

Máriapócs, 2007. júl. 29.

Életút:

2009: káplán Nyíregyházán (Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház)

 

2009-2010: káplán Debrecenben (Szent Anna-székesegyház)

 

2010-2015: püspöki titkár – Debrecenben

2011-2015: egyetemi lelkész - Debrecen

 

2015-2020: A Budapesti Központi Szeminárium prefektusa

2020-tól: plébános – Nyíregyháza-Borbánya

2020-tól: egyházmegyei karitász igazgató

Címek, kitüntetések:

2018 - püspöki tanácsos

 

 

(Az interjú megjelent az Öröm-hír egyházmegyei lap 2020., XVI. évfolyam, 3. számában is.)

 Fotó: Fábián Attila

Kovács Ágnes

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Idén 10. alkalommal indította el Legyen öröm az iskolakezdés elnevezésű segélyakcióját a Katolikus Karitász. A jubileumi programon közel tízezer gyermeket támogatott a szervezet. A felajánlásokat jószándékú adományozók több formában tehették meg, bizonyítva az összefogás erejét. A trianoni döntés 100. évfordulóján Karitász több száz első osztályt kezdő diákok támogatott Kárpátalján és a Délvidéken. A helyi Karitász szervezetek önkéntesei országszerte több mint 800 településen látogattak meg nélkülöző családokat és tanszerek mellett élelmiszercsomaggal is segítették őket, enyhítve ezzel az iskolakezdés terheit.

A tanév kezdete minden évben nagy anyagi megterhelést jelent a kisgyermekes családoknak, ezt a vírushelyzet idén még jobban megnehezítette. Az iskolatáska, tanszerek, tornafelszerelés és egyéb szükséges eszközök, valamint a megfelelő ruházat beszerzése sok családnak komoly nehézséget jelent. A Katolikus Karitász országos akciót indított a gyermekekért, hogy személyre szabott segítséget nyújtson.

A Karitász országos központja saját forrásból 20 millió forint értékben, a Karitász egyházmegyei központjai több mint 10 millió forint értékben nyújtottak iskolakezdési támogatást utalvány formájában. 2020-ban a szervezet célkitűzése az volt, hogy 10000 diákot támogasson iskolakezdési programja keretében. Az augusztusban indult segélyakció során Budapesten, vidéken, de Kárpátalján és Délvidéken is több száz kisdiák kapott támogatást. A támogatottak száma összesen 9078 fő, a jó szándékú adományozók segítségével iskolatáskát, tolltartót, füzeteket, illetve akár ruhát, komplett számítógépet is tartalmazott a részükre eljutatott adomány.

A segélyszervezet határon túli magyar településeken is támogatást nyújtott a diákoknak. Kárpátalján és Délvidéken több mint 2 millió forint értékű iskolatáska és tanszer adománnyal segített a Karitász több mint 300, nehéz anyagi körülmények között élő gyermeket Ungvártól Kőrösmezőig, Szabadkától Muzslyáig. A trianoni döntés 100. évfordulóján kiemelt cél volt, hogy a szórványban élő önkénteseink szervezésével külön is támogatni tudjuk azokat, akik magyar nyelvű osztályban, vagy iskolában kezdik most a tanévet. A Karitász szeretné, hogy ha a szülőföldjükön maradó, magyar nyelvet és kultúrát őrző családok gyermekeinek is könnyebb lenne az iskolakezdés.

Az akció gyűjtési időszaka szeptember 15-én lezárult, de a családok támogatása tovább folytatódik, hisz a tanév első hónapjaiban még sokaknak nincs meg minden felszerelése. A Katolikus Karitász hálás szívvel köszöni mindazok támogatását, akikkel megvalósulhatott idén is Magyarország legnagyobb iskolakezdési segélyakciója, melynek keretén belül rekord mennyiségű adományt juttatott el a családoknak.

 

Forrás: Besze Erika/Katolikus Karitász

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Október a Szűzanya és a rózsafüzér hónapja. Egyházunk közössége hosszú századok óta imádkozza ezt az egyszerű, mégis kimeríthetetlenül mély, Krisztus szemlélésére irányuló imádságot. Szűz Máriát mint a Rózsafüzér Királynőjét október 7-én köszöntjük.

 

„Úgy kapaszkodjatok a rózsafüzérbe, ahogy a borostyán tapad a fához, mert a Szűzanya nélkül a lábunkon sem tudunk megállni.” (Kalkuttai Szent Teréz anya)

 

„Aki napi három rózsafüzért imádkozik, azzal elképzelhetetlen csodák fognak történni. Szeressük tehát, és imádkozzuk a rózsafüzért! Biztosíthatlak titeket, hogy a Szűzanya, a Béke Királynője számtalan kegyelemmel ajándékoz meg benneteket; higgyétek el, világosságot és békét fogtok kapni.” (Ernest Simoni bíboros – 2017 - Ifjúsági Fesztivál, Medjugorje

Monforti Grignion Szent Lajostól két tanácsot kapunk a rózsafüzér helyes imádkozására. Legyen egy imaszándékunk: kért kegyelem, egy elérendő erény vagy egy eltörlendő bűn, valamint ne siessünk!

Gabriele Amorth atya, az egzorcisták egykori elnöke, aki 2016-ban hunyt el azt mondja: „A rózsafüzér feltehetőleg a világon a legismertebb egzorcizmus.”

 

Az én rózsafüzérem című könyvében olvashatjuk: „Hiszem, hogy a rózsafüzér a legerősebb imádság a szentmise és az imaórák liturgiája után.”

 

„Ha a Szűzanya mindig erősen ajánlotta a rózsafüzér imádkozását, akárhol jelent is meg, nem gondolod, hogy jó oka volt rá?” (Pietrelcinai Szent Pio atya)

Szent Pio atya rendszerint hajnali 1-kor kelt fel, hogy felkészüljön a szentmise bemutatására. Ezalatt elimádkozta a zsolozsmát és számtalan rózsafüzért. Négy óra előtt tíz perccel fejezte be a készülést a Szűzanyával és írott tanúságtételéből tudjuk, hogy Isten Anyja határtalan anyai gyengédségével kísérte őt az oltárhoz.

”Szűz Mária újra és újra kéri, hogy imádkozzunk, mert csak ezáltal tudjuk megmenteni a világot. Lourdesben, Fatimában, Medjugorjéban a bűnbánat mellett a rózsafüzér-ima fontosságára figyelmeztet” – olvassuk Katona István atya A rózsafüzér egy utazás, amely megváltoztatja az életedet című könyvről szóló ajánlásában.

Sok könyv jelent már meg a rózsafüzérről, de ez a kötet a francia származású Emmanuel nővér új személyes élményét osztja meg velünk. Átelmélkedi a négy rózsafüzér titkait, de úgy, mintha ott lett volna Jézus életének eseményeinél.

­­***

A rózsafüzér, más néven olvasó vagy szentolvasó (latinul: rosarium) egyrészt imádság, másrészt az imádság eszköze. Elnevezése onnan származik, hogy a hagyomány szerint az első rózsafüzéreket Szent Domonkos összepréselt rózsaszirmokból készítette – rózsakoszorúnak a Szűzanya számára.

A mai rózsafüzér a középkor jámborságában folyamatosan alakult ki. Szerzetesek és remeték az első időktől kezdve használták ismétlődő imádságok számlálására. Remete Szent Pálról jegyezték föl, hogy a Miatyánk számlálására magokat vagy kavicsokat használt. A hagyomány egy másik ága szerint a rózsafüzért örmény keresztények használtak először, valószínűleg a Jézus-ima imádkozására. Amikor a muszlimok meghódították az örményeket, átvették tőlük a rózsafüzér gyakorlatát Allah nevének és dicsőségének ismételgetésére. Európában a 11. században az 50, 100, 150 Miatyánk térdhajtásokkal kísért imádkozása vált gyakorivá. A 12–13. században a Miatyánk helyére az Üdvözlégy első fele került, majd a két formát egyesítették. Henrich von Kalkar OCarth (†1408) alakította a rózsafüzért úgy, hogy minden tíz Üdvözlégy elé Miatyánkot tett.

 

„A rózsafüzér, ez a megváltó megtestesülésbe gyökerező, evangéliumi imádság teljesen Krisztusra irányul. Mert még jellegzetes eleme is – az Üdvözlégyek litániaszerű ismétlése – Krisztus dicsőítése lesz, akiről az angyali üdvözlet és a Keresztelő anyjának köszöntése szól: »Áldott a te méhednek gyümölcse« (Lk 1,42). Sőt, többet mondunk: az Üdvözlégyek ismételgetése a háttér, melyben a titkokat szemléljük: Jézus, akit minden Üdvözlégyben megnevezünk, ugyanaz, mint akit a titkok egymás után szemünk elé állítanak mint Isten Fiát és a Szűzanya fiát.”  (VI. Pál pápa)

A rózsafüzér elterjesztéséért különösen a ciszterciek és a domonkosok tettek sokat. Szent Domonkos az albigensek ellen segítséget kért a Szűzanyától, aki mint új és hathatós fegyvert adta át neki a rózsafüzért.

14. századi feljegyzések szerint először domonkos apácák és karthauziak kapcsoltak a rózsafüzérhez titkokat és elmélkedéseket: a tíz Üdvözlégy előtt rövid mondattal fölidézték Jézus és Mária életének egy-egy eseményét. Alanus de Rupe osztotta örvendetes, fájdalmas és dicsőséges részekre a rózsafüzért. 

A rózsafüzér – jóllehet jellegzetesen máriás imádság – lényegét tekintve krisztologikus. Alkotóelemeinek egyszerűségében sűrítve tartalmazza az egész evangéliumi üzenet mélységét, melynek mintegy rövid összefoglalása. Benne visszhangzik Mária imádsága, az ő örök Magnificatja, a megváltó megtestesülés művéért, mely az ő szűz méhében kezdődött el. A rózsafüzérrel a keresztény nép beiratkozik Mária iskolájába, hogy bevezessék Krisztus arca szépségének szemlélésébe és az ő szeretete mélységének megtapasztalásába. A rózsafüzér által a hívő kegyelmek bőségét nyeri el, mintegy magának a Megváltó Anyjának kezéből.” (II. János Pál pápa)

A rózsafüzér a 15. században nyerte el mai formáját, az egész Egyházban a 16. század második felében terjedt el. A törökök felett Lepantónál aratott győzelmet (1571. október 7.) az egész keresztény világ a rózsafüzér imádkozásának és a Szűzanya segítségének tulajdonította. Maga a pápa, Szent V. Piusz is a rózsafüzért imádkozta, mikor zajlott a harc. 

Az Egyház a rózsafüzérnek mindig különös hatékonyságot tulajdonított, ezért a legnehezebb ügyeit a közösségben, folyamatosan mondott rózsafüzérre bízta – írja II. János Pál pápa, aki a 2002 októberétől 2003 októberéig terjedő időszakot a rózsafüzér évének nyilvánította, s kiadta a Rosarium Virginis Mariae kezdetű apostoli levelet. Ebben hirdette meg a hagyományos örvendetes, fájdalmas és dicsőséges titkok mellé a világosság rózsafüzérének öt titkát. A szentatya szavai szerint „a rózsafüzér mondása nem más, mint Krisztus arcának szemlélése Máriával”; „a rózsafüzér a maga egyszerűségében és mélységében […] jelentős imaforma, s az a rendeltetése, hogy az életszentség gyümölcseit teremje”.

Ferenc pápa is a rózsafüzér imádkozására hívott tavaly októberben is – hogy Isten Anyja óvja meg az Egyházat a gonosz támadásaitól és Szent Mihály segítsen minket a gonosz ellen folytatott küzdelemben.

„Ó, Mária, áldott rózsafüzére, édes lánc, mely Istenhez láncolsz minket, szeretet köteléke, mely az angyalokkal egyesítesz, az üdvösség tornya a pokol szakadékában, biztos kikötő az általános hajótörésben, nem hagyunk el soha többé.”  (Részlet Boldog Bartolo Longo könyörgéséből)

A rózsafüzér imádkozásának módjáról és a titkokról itt találunk részletes leírást: https://regi.katolikus.hu/lelkiseg.php?h=14

 

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi EgyházmegyeA

2020. október 8. és 11. között egyházmegyénk is bekapcsolódik a „72 óra kompromisszum nélkül” ökumenikus kezdeményezésbe, amely az Ifjúsági Iroda pasztorális tervének egyik fő programpontja.

A tavalyi évben a „72 óra kompromisszum nélkül” keretében szerveztük meg a nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya Társszékesegyházhoz kapcsolódó közösségi munkákat (templom takarítása, plébánia kertjének rendezése, plébániai helyiségek karbantartása, erdő- és tereprendezés), amelyet lelki programokkal kapcsoltunk össze, hogy a fiatalok egyaránt növekedjenek hitéletükben és közösséghez tartozásukban.

Az idei évben a járványügyi helyzet alaposabb átgondolást igényelt, melynek eredményeként különleges módon szeretnénk megszólítani a fiataljainkat. Kihívást hirdetünk számukra, amelyben arra bátorítjuk őket, hogy ebben a 72 órában válasszanak saját környezetükben, családjukban, közösségükben olyan feladatot, amelynek célja az önkéntes, feltétel nélküli segítség. Arra kérünk mindenkit, hogy miközben végzi a kitűzött feladatot – amely lehet akár egy otthoni takarítás, őszi kerti munka, egy ebéd elkészítése családtagjaink számára, egy bevásárlás idős rokon számára, vagy akár közösségi szolgálat a templomban stb. – küldjön egy képet e-mailben az Ifjúsági Iroda számára. Ezeket a jó cselekedetről készült képeket az Ifjúsági Iroda Facebook oldalán folyamatosan közölni fogjuk. Így fog a 72 óra tartalommal, kompromisszum nélküli segítséggel megtelni. A nyilvános közösségi oldalon mindenki követni tudja ezeket a mozzanatokat, amely által egyházmegyénk tanúságot tesz a feltétel nélküli segítség fontosságáról, az összefogás öröméről, még úgy is, hogy mindenki a saját környezetében teszi ezt.

A képeket a következő címre várják: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
A kezdeményezésről folyamatosan hírt adunk az Ifjúsági Iroda Facebook oldalán: https://www.facebook.com/ifjusagi.iroda

 

Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyei Ifjúsági Iroda

"Boldog, aki olvassa" (Jel 1,3)

A Katolikus Egyházban szeptember utolsó vasárnapja sajátos ünnep, a Szentírás vasárnapja. A Biblia latin nyelvre fordítójának, Szent Jeromosnak az ünnepéhez legközelebb eső vasárnapon a katolikus egyház különös figyelmet fordít a Szentírásra. A hívek közössége fokozott figyelemmel és tisztelettel fordul a Biblia felé.

Ezen a napon a katolikus közösségek a templomokban kiemelt helyre teszik a Szentírást, és hálát adnak Istennek azért, hogy a Bibliát a kezükbe kapták, mert ebből megismerhetik a Teremtő elképzeléseit és akaratát, a helyes erkölcsi értékeket és alapelveket, eligazítást és erőt meríthetnek belőle életük egész folyamán, és bizonyosságot arról, hogy az ember boldog öröklétre kapott meghívást.

Szeptember 30-a Szent Jeromosnak (Hieronymus, 347–420), a fordítók, könyvtárosok, levéltárosok, régészek védőszentjének az ünnepe.

Ezen a napon a Szent László Katolikus Gimnázium, Technikum, Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola, Kollégium és Óvoda kollégistái – a kollégium történetében először – egy különleges kiállítás megnyitójára jöttek össze az intézmény Szent József-kápolnájában. Béres Tamás kollégiumvezető kiállítást szervezett a Szent Könyv tiszteletére. Ünnepélyes keretek között nyitotta meg a tárlatot, és mindenkit a Biblia olvasására és mélyebb megismerésére biztatott.

Az orsolyita nővérek, Béres Tamás és Agárdi Sándor tanár urak gyűjteménye bemutatásának elsődleges célja, hogy a kiállított bibliai kéziratok és antik szentírástudománnyal foglalkozó könyvek, nyomtatott Bibliák, bibliafordítások segítségével szemléletes és igényes betekintést adjon a Biblia történetének néhány fejezetébe. A diákok a Verses Szentírás és a Vizsolyi Biblia reprint kiadásait forgatva közelebbről is megismerhetik elődeink igyekezetét a Biblia megismertetésére.

A kiállítást tanulóink október 7-ig, Rózsafüzér Királynője ünnepéig tekinthetik meg a kápolnában.

 

Pankotay Erika kollégiumi nevelő

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye