Elemek szűrése dátum szerint: október 2018

Ebben az évben ünnepli a Debrecen–Nyíregyházi Egyházmegye megalapításának 25. évfordulóját, amelyről a nyár eleji egyházmegyei liturgikus rendezvényeken méltó módon emlékeztek meg. Az egyházmegye eddigi történetének szerves része a lelkipásztori kisegítők, és akolitusok szolgálata. Az országban az egyházmegye megalakulásának kezdeti évében — elsőként itt — képeztek ki akolitusokat. A szolgálat negyedszázados évfordulóján Bosák Nándor, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye első, jelenleg nyugalmazott püspöke hálaadó szentmisét mutatott be 2018. október 20-án, Nyíregyházán, a Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyházban.
Az alábbiakban Csermely Tibor akolitus személyes emlékeinek felidézésével ad hálát társai nevében is a 25 éves szolgálat kegyelméért.

Aranyfényben ragyogott a nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház oltára 1993. október 17-én, amikor Bosák Nándor püspök úr lektorrá és akolitussá avatott bennünket. A fehérbe öltözött férfiak csoportja a felelősség és a lelkesültség érzésével vette át a püspök úrtól a liturgikus szolgálat jelképét, az olvasmányos könyvet és a kelyhet. Jól emlékszem, hogy az ünnepi szentmise egész ideje alatt visszhangzott bennem, hogy ezt a most kapott szolgálatot az Isten nagyobb dicsőségére és a hívek üdvére méltó alázattal és felelősséggel kell végeznem.
Most, 25 év után jóleső érzéssel tölt el, hogy a kapott feladatokra mindig készen álltam, soha nem éreztem fárasztónak a teendőket, sem az időjárás, sem a távolság, sem az időpont nem jelentett nehézséget. Mindig örömmel, a kapott hivatás tudatával és felelősséggel készültem, amikor arra szükség volt.
Az első feladatokat a szentmiséken az áldoztatás jelentette. Az atyák átadták a cibóriumot, s többnyire mellettük állva emeltük fel a szent ostyát, és nyújtottuk át az áldozónak. A konkrét teendő lelki élménye ragadott meg először engem: jönnek a hívek, ismerősök és ismeretlenek, és én Krisztus testét nyújtom nekik. Immár részese vagyok a jézusi meghagyásnak: „Vegyétek és egyétek!” Sík Sándor Acélember című versének egyik sora a szubjektív felelősséget juttatta eszembe, „rajtam keresztül megy az üzenet”.
Néhány héttel az avatásunk után a Nyíregyháza-Rókahegyen lévő kistemplomban kaptam megbízást igeliturgia végzésére és áldoztatásra. Váradi József atya, a plébános, amikor a szentostyákkal teli burzát nyakamba akasztotta, szerető gesztusként megölelt, és mint az indulni kész fiát az atya, „Legyen veled a Szentlélek!” szavak kíséretében jelezte, hogy induljak...
1994 nyarán a keresztény pedagógusok nyári egyetemen kértek fel előadásra Kereszténység a magyar irodalomban címmel. A programból tudtam, hogy kirándulást teszünk Püspökszentlászlóra, ahol egykori szegedi prefektusom, Vácz Jenő jezsuita atya szolgál a nővérek szociális otthonának templomában. Bíztam benne, hogy találkozunk. Amint megérkeztünk, Aquinota nővér, a sekrestyés igencsak kérte az elnézést, mert a megbeszélések ellenére Vácz atyát felkérték lelkigyakorlat vezetésére, így most nincs pap, aki misézzen. Ekkor elmondtam, hogy én püspöki felhatalmazással bíró akolitus vagyok, és tudok igeliturgiát tartani; és ha van elegendő szentostya a tabernákulumban, áldoztathatok is. A nővér kikészítette az albát, felvettem a magammal hozott zöld színű vállgallért, kezembe adta a tabernákulum kulcsát, az ambóra rakta az olvasmányos könyvet, és megrántotta a kezdést jelentő csengőt. A nővérek és a nyári egyetem hallgatói elkezdték énekelni az aznapi miseéneket. A bevezetés után elmondtam, hogy az atya távollétében a mai vasárnapot igeliturgiával szenteljük meg. Az evangélium után – amint végignéztem a templom hívő közösségén – éreztem, hogy itt most meg kell szólalnom. Szóltam az idős, beteg nővérekhez, a keresztény pedagógus kollégáimhoz, majd egyre inkább az evangéliumhoz kötöttem mondanivalómat. Ma már, ennyi év után csak arra emlékszem, amit feleségem, Zsuzsa mondott – aki a hallgatóság között volt –, „Nagyon veled volt a Szentlélek!”...
Nyíregyházához közel, a nyírjestanyai iskolából átalakított kápolnába szombat délutánonként járt misézni Keresztes László atya. Egy alkalommal – amikor más irányú elfoglaltsága miatt arra kért, hogy helyettesítsem – azt tapasztaltam, hogy az épület előtt több kocsi áll – a helybeliek pedig ott csak gyalog vagy kerékpárral közlekedtek. Amint beléptem az ajtón, azzal fogadtak, hogy a halva fekvő Mária néniért most lesz a gyászmise, azért vannak itt Dombrádról a rokonok. Uram Isten! – nyilallt belém –, László atya nem is tudhatott erről az esetről, hogy a család úgy gondolta, ha jön szombaton az atya, még a temetés előtt elmondja a „gyászmisét”. Éreztem, hogy a helyzetet meg kell mentenem. Elmondtam, hogy bár most szentmise nem lesz, de az igeliturgiában minden imádságunkat, a szent olvasmányokhoz fűződő minden elmélkedésünket, minden könyörgő szavunkat érte ajánljuk fel, érte fohászkodunk. Természetesen az egyetemes könyörgésünkbe is belefoglaltuk Mária néni nevét, és a gyászmisében szokásos záró fordulatot is elvégeztem a „Ments meg engem Uram!” eléneklése közben...
Jóleső érzéssel és hálatelt szívvel emlékszem vissza az örökösföldi adventi és karácsonyi irodalmi ihletettségű igeliturgiáimra, a Szent Imre Gimnázium kápolnájában töltött több mint 20 évre, a lengyel származású atya helyetti prédikációkra, a kórházi kápolnában, az idősek otthonában, a rókahegyi kistemplomban végzett 18 éves szolgálatra, a szent három napon – Zsuzsa kántori közreműködésével – végzett liturgiára, a görögkatolikus kispapokkal – tanítványaimmal – végzett Sík Sándor-keresztutakra, májusi litániákra, októberi rózsafüzérekre, feltámadási körmenetekre, és hosszú éveken keresztül a szombat esti misék lelki élményére, hangulatára, melyeket Váradi atya celebrált, majd pedig betegeskedése idején a szelíd segítségnyújtás kötelességére...
Mindezeken túl is sokasodnak az emlékek: a közös zsolozsmákról, a környék templomaiban végzett szolgálatról, a KÉSZ küldöttértekezletén Kiss-Rigó László püspök úr melletti asszisztenciáról, az egyházmegyei máriapócsi búcsún való helytállásról, a máriabesnyői lelkigyakorlatokról, a főiskolai „roraté órákról”, két tanítványunknak kispap fiunkká fogadásáról...
Az egyik egyházmegyei akolitusi továbbképzésen Bosák püspök úr azt mondta: „Ti vagytok a papság kinyújtott keze.” Ezért a kegyelemért adok most hálát.

Öröm-Hír sajtóiroda
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Máriát dicsérő népénekek hangzottak el a rózsafüzér hónapjában, 2018. október 20-án, Debrecenben a Szent Anna-székesegyházban megrendezett városi Mária-énekversenyen. A megmérettetésre a város különböző iskoláiból érkeztek versenyzők családjaik, hitoktatóik kíséretében, jó hangulatú, vidám, ugyanakkor mély, imádságos délelőttöt szerezve a lelkes közönségnek.
Az énekversenyt Dr. Krakomperger Zoltán plébános nyitotta meg, majd bemutatta a produkciókat szakértőként is értékelő zsűri tagjait: Dobi Lászlóné énektanárt, Vitézné Réczés Éva hitoktató, énektanárt és Kozák Olimpiu, főiskolai hallgatót (Zeneművészeti Kar, DE).
A gyermekek római- és görögkatolikus népénekeket énekeltek, amelyek között nehéz dallamú moldvai csángó Mária énekek is elhangzottak. Dobi Lászlóné, a zsűri elnöke köszönetet mondott mindenkinek, hogy részt vettek a hagyományteremtő alkalmon, és énekükkel bekapcsolódtak annak értékébe, amely a továbbadást tűzi ki célul. A zenetanár azt is hozzátette, népénekeink úgy terjednek, mint a népdalok. Szokták mondani, nem kell őrizni, mert nem rab, és nem kell ápolni, mert nem beteg, hanem tovább kell hagyományozni, átadni, hogy fennmaradjon.
Az énekverseny főszervezője Feketéné Nagy Magdolna hitoktató volt.
A városi Mária-énekverseny helyezettjei:
I. kategóriában:
1. Szabó Csenge 2. o (Szent Efrém Görögkatolikus Általános Iskola)
2. Gulyás Gergely, Szabó Botond (Svetits Általános Iskola)
3. Both Mara 2. o. (Svetits Általános Iskola)
II. Kategóriában:
1. Szabó Blanka 4. o. (Svetits Általános Iskola)
2. Sárvári Rita 4. o. (Kölcsey Ferenc Általános Iskola)
3. Hortobágyi Csenge 4. o., és Kondor Zoltán 3. o. (Svetits Általános Iskola)
II. Kategóriában:
1. Boros Márta 6. o. (Svetits Általános Iskola)
2. Pete Borbála 5. o. (Svetits Általános Iskola)
3. Both Panna 7. o. (Svetits Általános Iskola)
Közönségdíjat kapott: Mester Dániel Ákos (Svetits Általános Iskola)

Öröm-Hír Sajtóiroda
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

„Lelked igazi otthona a Csend. Rejtelmek szentélye, melyben készen vár az üzenet.”(Simon András) Mindannyian vágyunk a csendre. A gyermekek vidámságától hangos iskola és óvoda után lelkünket szentélyként nyitottuk meg, 2018. október 11-én az egri Szent János Lelkigyakorlatos Házban, hogy befogadjuk mindazt az üzenetet, melyet a lelki előadókon keresztül küldött számunka a Mennyei Atya.

Szabó József atya az egri Érseki Papnevelő Intézet spirituálisa várt bennünket, a Szent László Katolikus köznevelési intézmény dolgozóit, és az intézmény lelkivezetőit, Linzenbold József, és Kálmán József plébánosokat, hogy szeretetteljes házigazdaként lendületes előadásaival hasson, érzelmeinkre és lelkünkre egyaránt. Gondolatai nagy hatással voltak mindannyiunkra, feltárta előttünk a gonosz működését, és iránymutatást adott, hogyan tudunk ellenállni a rossznak életünkben, imádságaink által.

A három nap fő témája az imádság volt. Czapkó Mihály prefektus atya több dologra is felhívta figyelmünket. Hangsúlyozta, az imádság olyan, mint a levegővétel, vagy a szívverés. Egyiket sem mi irányítjuk, nem kell azon gondolkodnunk, hogy vegyünk e levegőt, vagy megparancsolnunk a szívünknek, hogy szüntelen dobogjon. Az imádságot is úgy kell kialakítanunk az életünkben, hogy az mindennapjaink, s így életünk részévé váljon, akár egy hajnali keresztvetéssel ébredés után, vagy egy hosszan tartó imádságban való elcsendesedés által.

Czapkó atya másik gondolatmenete legfőbb imádságunkra, a Miatyánk imára irányult, és azon hét kérésre, amely megfogalmazódik ebben az imában: szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a T akaratod, mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, bocsásd meg vétkeinket, ne vígy minket a kísértésbe, szabadíts meg a gonosztól. A hét kérés átszövi az egész életünket.

Lelkigyakorlatunk második napján a mezőkövesdi Szent László-templomban vettünk részt szentmisén – kimozdulva lelkigyakorlatos otthonunkból –, ahol Bakos Tamás atya látott bennünket vendégül. Előadásában bemutatta a Ferenc pápa által kiadott Gaudete et exsultateÖrüljetek és ujjongjatok kezdetű apostoli buzdítását, mely a keresztény ember életszentségre való meghívásáról szól, kijelölve ehhez az evangéliumok által ajánlott utat, miközben rámutat a jelenkor veszélyes útvesztőire. Tamás atya arra is felhívta figyelmünket, hogy a meghívottság mindenkinek szól, az Egyház tanítása szerint is ennek az egyetemes elérése minden ember számára lehetséges.

„Lelked igazi otthona a csend” – ezzel az elcsendesedéssel kezdtük meg harmadik napunkat. A hajnali ébredés után Szabó József atya vezetett imádsága által lelkünkbe nem engedtük még beköltözni a város és a külvilág zaját – elcsendesedve, behunyt szemmel figyeltük testünk és lelkünk rezdüléseit – miközben hallgattuk az evangéliumot – elmélyültünk az imádságban, az Úr ölelésében.

Mindhárom napunkat átszőtte az egymásra való odafigyelés, a közös beszélgetések, közös séták és reggeli közös kávézások a közeli pékségben. Ezek az együttlétek mind-mind fontosak közösségünknek, hiszen így formálódunk eggyé, egy közösségé, s várjuk lelkünk szentélyébe a közös üzenetet.

Borus Lászlóné
médiaképzős hallgató
Fotó: Kerezsi Béla intézményvezető

"Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet!" – mondta Jézus a tanítványainak. E felhívást követik a világ számos országában tevékenykedő misszionáriusok, akiknek célja Krisztus tanításának továbbadása az egész földkerekségen. Az Egyház 1926 óta minden év október harmadik vasárnapján megtartja a világmisszió napját. Október 21-én a magyar templomokban is a missziókért és a hithirdetőkért imádkoznak, és a perselypénzt az evangelizáció javára fordítják. A missziós világnapra Ferenc pápa üzenettel fordult a hívekhez.

FERENC PÁPA ÜZENETE A MISSZIÓS VILÁGNAPRA
2018. OKTÓBER 21.
Együtt a fiatalokkal, vigyük el az Evangéliumot mindenkinek

Kedves fiatalok, most arra hívlak fel titeket, hogy együtt gondolkozzunk el azon a küldetésen, melyet Jézus reánk bízott. Amikor hozzátok fordulok, egyúttal megszólítok minden keresztényt is, akik az Egyházban azt a kalandot valósítják meg, hogy Isten fiaiként élnek. Ebben a veletek, és minden egyes emberrel megkezdett dialógusban az a bizonyosság vezet engem, hogy a keresztény üzenet mindaddig aktuális és fiatal marad, amíg nyitott a Jézus által ránk bízott küldetésre. A misszió megerősíti a hitet (Redemptoris missio 2) írta Szent II. János Pál, egy olyan pápa, aki nagyon szerette a fiatalokat.
A szinódus, melyet októberben, a missziók hónapjában fogunk tartani, lehetőséget biztosít számunkra arra, hogy jobban megértsük a hit fényében mindazt, amit az Úr Jézus nektek, fiataloknak, és rajtatok keresztül az egész keresztény közösségnek üzenni akar.

Az élet egy misszió

Minden férfi és nő egy küldetés, és ez az oka annak, amiért az ember a földön létezik. Elragadottnak és elküldöttnek lenni: e két érzés, mely szívünket, különösen fiatal korban, mint belső erő vezeti, életünket és jövőnket előmozdítja. Senki más nem érzi át oly mélyen az élet hívogató szavát, mint egy fiatal. Az a felelősség, hogy örömben éljünk a világban, mindnyájunk számára óriási kihívást jelent. Jól ismerem a fiatal lét örömteli és árnyoldalait is, és amikor a saját fiatalságomra és családomra gondolok, egyúttal emlékezem a jobb jövőbe vetett élénk reményre is. Az a tény, hogy nem a saját elhatározásunkból élünk a földön, sejtetni engedi, hogy létezik egy minket megelőző terv és kezdeményezés, mely mindnyájunkat éltet. Mindnyájan arra vagyunk meghívva, hogy el-elgondolkodjunk azon, hogy „Küldetés vagyok ezen a földön, ezért vagyok ebben a világban.” (Evangelii Gaudium apostoli buzdítás 273).

Jézus Krisztust hirdetjük nektek

Az Egyház, miközben azt adja tovább, amit maga is ingyen kapott (vö. Mt 10,8; ApCsel 3,6) veletek megoszthatja az utat és az igazságot, melyek ezen a földön az élet értelméhez vezetnek. Jézus Krisztus, aki értünk meghalt és feltámadt, saját magát tárja lehetőséget szabadságunk elé, és arra szólít, hogy ezt az igazi és teljes értelmet keressük, felfedezzük és hirdessük. Kedves fiatalok, ne féljetek Jézustól és az Ő Egyházától! Bennük található meg az a kincs, ami az életet örömmel tölti el. Tapasztalatból szólok hozzátok: a hitnek köszönhetően találtam meg álmaim forrását, és azt az erőt, melyekkel álmaimat meg tudom valósítani. Sok szenvedést és sok szegénységet láttam, melyek számtalan fivérünk és nővérünk arcát eltorzítják. Ám azok számára, akik Jézussal vannak közösségben, minden rossz egyben felhívás is arra, hogy még jobban szeressenek. Sok férfi és nő, sok fiatal szolgálta nagyvonalúan testvéreit és nővéreit az evangélium iránti szeretetből, sokszor egészen a vértanúságig. Jézus keresztjéből tanuljuk meg önmagunk ajándékozásának isteni logikáját (vö. 1Kor 1,17-25), mint az evangélium hirdetését a világ életéért (vö. Ján 3,16). Lángra gyullasztva Krisztus szeretetétől, felemésztődik az, aki ég, és növekszik az, aki szeret; ez a szeretet megvilágosít és átmelegít (vö. 2Kor 5,14). A szentek iskolájában, akik nekünk is megnyitják az Isten tágas horizontját, meghívlak benneteket arra, hogy minden élethelyzetben tegyétek fel ezt a kérdést: „vajon mit tenne Krisztus az én helyemben?”

Egészen a föld legvégső határáig hirdetni a hitet

Ti is, fiatalok, akik a keresztség által élő tagjai vagytok az Egyháznak, ezért együttes küldetésünk az, hogy mindenkinek hirdessük az evangéliumot. Az életre születtetek. A hitben növekszünk az Egyház szentségeinek köszönhetően, és ez a hit egyesít minket a tanúk generációinak folyamával: ezáltal mindazok bölcsessége, akik erről már tapasztalatot szereznek, bizonysággá és bátorítássá válik mindazok számára, akik megnyílnak a jövő felé. A fiatalok újdonsága pedig támogatássá és reménnyé válhat azok számára, akik már életútjuk feléhez közelednek. Különböző életkorú emberek együttélésében az Egyház missziója hidat alkot a generációk között, melynek segítségével az Istenbe vetett hit és a felebarát iránti szeretet belső egysége valósul meg.
A hitnek ez a továbbadása, amely nem más, mint az Egyház küldetésének a lényege, azáltal történik, hogy hagyjuk magunkat a szeretet által megérinteni, így örömünk és a lelkesedésünk kifejezésre juttatják, hogy megtaláltuk az élet értelmét és teljességét. Ez a megragadottságból fakadó hitátadás nyitott szíveket kíván meg, melyeket a szeretet tágított ki. A szeretetnek nem lehet határt szabni: a szeretet oly erős, mint a halál (vö. Énekek éneke 8,6). Egy ilyen „énbővülés” találkozást, tanúságtételt, hithirdetést generál: a szeretet megosztást eredményez mindazokkal szemben, akik távol lévén a hittől, közömbösnek, sőt, néha elutasítónak és egyenesen ellenségesnek is mutatkoznak. Olyan emberi, vallási és kulturális közegek, melyek még idegenek Jézus evangéliumától és az Egyház szentségi jelenlététől, „a föld legvégső határának” jelképéül szolgálnak, melyekhez Jézus húsvétjától kezdve küldetést kaptak a tanítványok, mégpedig azzal a bizonyossággal, hogy az Úr mindig velük van (Mt 28,20; ApCsel 1,8). Ezt jelenti azt, amit úgy hívunk, hogy a népekhez (ad gentes) irányuló küldetés. Periférián hagyni a Krisztust kereső emberiséget nem más, mint közömbösség a hittel vagy épp kifejezetten gyűlölet az élet isteni teljességével szemben. Minden anyagi és lelki szegénység, minden, a fivérek és nővérek elleni diszkrimináció nem más, mint Istennek és az Ő szeretetének elutasítása.
A föld legvégső határai, kedves fiatalok, számotokra nagyon is relatívvá és könnyen átjárhatóvá váltak. A digitális világ, a közösségi médiák, melyek mindent átfognak, elmossák a határokat, eltörlik a különbségeket és mérséklik az eltéréseket. Úgy tűnik, hogy minden karnyújtásnyi távolságra van, annyira közeli és közvetlen. Életünk odaadása nélkül ugyan lehet számtalan kapcsolatunk is, de soha nem fogunk tudni egy teljes életközösségbe elmélyülni. A föld végső határáig kiterjedő misszió megkívánja önmagunk ajándékozását, mégpedig abban a hivatásban, melyet az bízott ránk, aki minket erre a világra küldött (vö. Lk. 9,23-25). Ki merem mondani: egy fiatal számára, aki Krisztust akarja követni, a döntő a hivatásának keresése és az ahhoz való hűség.

A szeretet tanúbizonysága

Megköszönöm minden keresztény intézménynek, melyek lehetővé teszik számotokra, hogy személyesen találkozzatok az élő Krisztussal az Ő Egyházában: a plébániáknak, a lelkiségi mozgalmaknak, a különféle szerzetesrendeknek és a számos missziós szervezet számos képviselőjének. Rengeteg fiatal találja meg az önkéntes missziókban azt az utat, hogy hogyan tudja a legkisebbeket szolgálni (vö. Mt 25,40), az emberi méltóságot előmozdítani és tanúságot tenni a szeretet és a keresztény mivolt öröméről. Ezek az egyházi szervezetek abban segítenek, hogy a sikereket ne csak magunknak tulajdonítsuk, hanem az Úr adománya fejlődjék és kibontakozzék bennünk, azért, hogy jobban tudjuk egymást szolgálni. Eme időben korlátozott missziós tevékenységnek a dicséretre méltó formái jó kezdetet jelentenek, és segíthetnek titeket abban, hogy a teljes önátadásban misszionáriussá váljatok.
A Pápai Missziós Művek ifjú szívekből születtek, azért, hogy támogassák az evangélium minden néphez szóló hirdetését és hogy hozzájáruljanak az Igazságra szomjazó népek kulturális és emberi kibontakozásához. Az imádságok és az anyagi segítség, melyet a Missziós Műveken keresztül nagylelkűen szétosztanak és eljuttatnak, segítik a Szentszéket abban, hogy azok, akik szükségük enyhítésében segítséget kapnak, ezáltal a maguk részéről környezetükben is tanúságot tegyenek. Senki sem annyira szegény, hogy ne tudna abból adni, amije van, vagy legfőképp abból nyújtani, aki. Szeretném megismételni azt az intelmet, melyet a chilei fiatalokhoz intéztem: „Soha ne gondold, hogy nincs semmid, amit felajánlhatnál, vagy hogy senkire sem lenne szükséged. Gondolj arra, hogy sok embernek szüksége van rád. Közületek mindenki a szívében gondolkodjon el azon, hogy milyen sok embernek szüksége van rám.” (Találkozás a fiatalokkal, Maipú-i Nemzeti Kegyhely, 2018. január 17).
Kedves fiatalok, az októberi missziós hónap, melynek során a nektek szentelt szinódust is tartjuk, alkalom lesz arra, hogy Jézusnak és küldetésének még inkább szenvedélyes misszionárius tanítványaivá váljatok egészen a föld végső határáig. Ezért kérem Máriát, az apostolok királynőjét, Xavéri Szent Ferencet, a Gyermek Jézusról nevezett Szent Terézt és Boldog Paul Mannát, hogy mindig kísérjenek minket és járjanak közbe értünk.

Egyekről Egyekre című jubileumi előadás sorozatunk október 17-ei vendégeként Radics Dávid ferences atya érkezett az egyeki Szent József plébánia közösségi termébe.

Radics Dávid atya Egyek szülötte. Jó volt látni vele együtt érkező édesanyja boldog, büszke mosolyát, amint pap fiát, egyetlen gyermekét az előadásában figyelemmel és szeretettel követi. Dávid atya gyakran van itthon. Ez az a hely ahol nevelkedett, családtagjai és híres elődei, Egyek neves papjai itt adtak neki példát a szeretetről s plántálták belé a hit csiráit. Sokan összegyűltünk, hogy az ő személyes élményeit Egyekről meghallgassuk, s hozzátegyük a magunkét. Ő azonban igazi ferences lelkülettel, alázattal kitért előle, hogy magáról beszéljen.

Dávid atya előadásában tisztelettel és szeretettel emlékezett a Révész Béla atyával töltött gyermekéveire, akitől sokat beszélt Egyek legnagyobb plébánosáról, Tárkányi Béláról.
Viccesen emlékezett rá, hogy ő ezt akkori gyermekésszel úgy rakta össze, hogy ez nem lehet más, ez a nagy ember, csak Révész atya. Hiszen Mezőtárkányból érkezett, vagyis: Egyek legnagyobb plébánosa Tárkányi Béla, az ő gyermeki szíve szerint nem lehetett más, mint Révész Béla atya. Felnőttként is lát párhuzamot a két nagy Egyeki plébános életútjában.
Mindketten igen művelt, világot járt, nyelveket beszélő, nagy tudású, alázattal szolgáló, Egyeket és Egyeken is építő nagy elődök ők, akik a közösség életében, hitéletének alakításában meghatározó erővel bírtak. Ifjú emberként Máriazellbe utazhatott Dávid atya Révész Béla atya kísérőjeként, s innen tettek egy kitérőt Lilienfeldbe, hogy a ciszterci rendnél tiszteletüket tegyék. Bebocsátást nem kapván, a közeli temetőbe gyalogoltak ki. Megkérdezvén Révész atyát, hogy miért mennek oda, talán van ott halottja eltemetve? Révész atya válasza az volt, hogy igen, bizony van!

Ott nyugszik Pyrker János egri érsek teste, akinek Tárkányi Béla hű kísérője volt a betegágyánál és életének utolsó óráiban. Az ifjúnak egy újabb papi példaképe született, Pyrker érsek személyében. Lelkesen beszélt a két nagy előd munkásságáról, életútjáról, csodálatos lelki és irodalmi, művészeti, zenei talentumaikról. Mai napig szívesen merül el életútjuk, műveik tanulmányozásában, kutatásában. Nagyságuk előtt fejet hajtva, hiszi, hogy azért van nekünk már könnyű dolgunk, mert ilyen óriások vállán állunk, akiknek előttünk megjárt útjait nem kell végigjárnunk, csak a nyomdokaikon haladnunk. Majd Dávid atya Szent Ferenc egyik történetét is elmesélte, amikor hite megvallása miatt alaposan helybenhagyva őt a havas árokba rugdosták, de a szent életű Ferenc felkelt, lerázta magáról a havat és hangos énekkel dicsőítette Istent. Ezt tanácsolta nekünk is Dávid atya útravalóul.
„Nagy elődeink és Szent Ferenc példájára, legyen erőnk és bátorságunk az élet minden új helyzetében felállnunk és feladatunkat felismerve tenni, amire maximálisan képesek vagyunk. Mondhassuk mi is szent Ferenccel együtt, hogy a nagy Király hírnökei vagyunk” — fejezte be gondolatait Radics Dávid ferences szerzetes.

Farkas Éva tanító/egyházközségi képviselő
Fotó: Papp Ágoston

50 évvel ezelőtt, 1968. július 25-én jelent meg VI. Pál pápa Humanae vitae kezdetű enciklikája a születésszabályozásról. Az enciklikában található igazság teljes felragyogása érdekében sok tennivaló van még. Egyrészt azért, mert újabb és újabb nemzedék növekszik fel anélkül, hogy szívükben el lenne ültetve; másrészt azért, mert sokan maguk a házasságban élők sincsennek tisztában azzal, hogy milyen csodálatos az, amire meghívásuk van az Egyházban, az Egyházért és a világért.

Részlet Szenes István plébános 2018. 10.6-án, Pócspetriben a II. Életvédő Konferencián tartott előadásából:

Ahhoz, hogy a szülők gyermekeinket felkészítsék élethivatásukra, a tisztaság tanúságtételével együtt, a nemi nevelés konkrét formáira is szükség van, mégpedig a felnőtté válás periódusaira figyelve. Mielőtt azonban ennek részleteit felvázolnánk, szükséges négy fontos alapelvet lefektetnünk. 1. Egyediségében, egyéni nevelés: ez azt jelenti, hogy gyermekük egyedi testi és lelki érettségének megfelelően kell eldönteni, hogy mikor és milyen információt adnak át. 2. Az erkölcsi szempontot mindig figyelembe kell venni, vagyis a nemiséget mindig össze kell kötni az Isten szeretetében született házassággal, és az Istennek szentelt szüzességgel és a cölibátussal. 3. Mindig a szeretetre való nevelés nagyobb összefüggőségében kell végezni, nem elég csupán felvilágosítást adni és a hozzákapcsolódó erkölcsi törvényeket éléjük tárni, hanem az emberi személy és test méltóságának tudatosításával, a szeretethivatás és az életszentségre való meghívás fényében kell bemutatni. 4. Tapintattal, de félreérthetetlenül, alkalmas időben kell a tanítást átadni. Ahhoz, hogy valóban így legyen, mindenekelőtt imában kell kérni az Urat a megvilágosodásért, nehogy túl részletes, vagy pontatlan legyen az oktatás.

A felnőtté válás fejlődési szakaszai

A konkrét nemi és így a tisztaságra nevelésnél figyelembe kell venni a felnőtté válás fejlődési szakaszait: az ártatlanság éve, serdülőkor, fiatalkor, a felnőtté válás közvetlen időszaka.

Az ártatlanság évei:
- Kb 5 éves kortól a serdülőkorig tart, ezt az időt nem szabad megzavarni szexuális felvilágosítással. Ebben az időszakban tanulja meg a gyermek a felnőttek példájából, hogy mit jelent férfinak vagy nőnek lenni. A lányoknál rendszerint kialakul az anyai érdeklődés a kisebb gyermekek és a háztartás iránt, fontos, hogy a Szent Szűz anyaságára utaljon ilyenkor a szülő. A fiúknál figyelni kell, hogy a férfiasságot ne testi hőstettekkel bizonyítsák. Hogy a túlzott agresszivitást elkerülhessük, nagy férfi szentekre való utalás segítség lehet erényeik felragyogtatásával, melyek hősies gyakorlása tette őket naggyá. A lányok édesanyjukkal, a fiúk édesapjukkal ebben az időszakban alakíthatnak ki bensőséges kapcsolatot. (Ez teszi lehetővé azt, hogy ha másforrásból – idő előtt vagy nem helyes irányú információt kaptak azt a szülők finoman kijavíthassák. ) Egyébként pedig, legyenek figyelemmel az engedelmesség, áldozatvállalás és az önuralom erényének kialakítására, gyermekük ezen időszakban való nevelése során.

Serdülőkor:
Feltör a szeretet igény, a nemi késztetés és a közösség iránti vágy ebben az időszakban. Az élet felfedezésének öröme, de a kudarcok és keserűségek időszaka is, melynek feldolgozásában komoly segítségre van szükségük. Fontos, hogy tapasztalják a teljes elfogadást a szülők részéről. Az élet továbbadásának szempontjaival foglalkozni ebben az időszakban kell először (nemző szervek szerepe), mindig az értékek, az emberélet teljességének szempontjából.
Nem szabad különválasztani a nemiséget az élet továbbadásától és a házasság, a család magasztos hivatásától (a szexuális aktivitást, anatómiát és a higiéniát tekintve is).
A testi-lelki változásaikból kiindulva, az azonos nemű szülőnek részletes magyarázatot kell adnia a gyermek számára arról, hogy mi és miért történik a testében úgy, hogy a gyermek örömmel és csodálattal fogadja a termékenységet Isten tervében. A szülőknek kötelességük megvédeni serdülő gyermeküket a negatív külső hatásoktól, amelyek a tisztaság értékét, vagy megélhetőségét kétségbe vonják, vagy a szexualitást nem megfelelő, vagy lealacsonyító összefüggésben mutatják be.

Fiatalkor:
Az önálló életvezetés kialakulásának és az élethivatásra találásnak az időszaka a szülői küldetés csúcspontja, hisz abban segít gyermekének, hogy Isten hívását maradéktalanul teljesíthesse. Ezért beszélni kell a házasságra, a papságra és a megszentelt életre való hivatásról egyaránt. Különösen tanítani kell őket, hogy szeressék a tisztaság szépségét és erejét, szilárdan higgyenek megélhetőségében és abban, hogy az ehhez hozzásegítő kegyelmek a szentségek gyakori vételével érhetők el számukra. Aztán konkrétan eléjük kell tárni a keresztény erkölcs idevonatkozó sarkalatos pontjait:
- a házasság felbonthatatlanságát,
- a szerelem és szaporodás szétválaszthatatlanságát,
- a házasság előtti kapcsolatok tisztaságának fontosságát,
- a fogamzásgátlás, és minden más szexuális bűnök romboló hatását egész személyiségükre nézve,

Ebben az időszakban különösen is fontosak a korcsoportjukhoz kötődő barátságok, ezért támogatni kell őket, hogy megfelelő keresztény lelkiséggel rendelkező közösségre találjanak, ahol megerősítést kapnak a krisztusi élet választására, és az abban való elmélyülésre
A felnőttkor küszöbére lépve ismertetni kell velük a természetes családtervezés lehetőségét, és segíteni kell őket, hogy megfelelő ilyen irányú képzéshez juthassanak.

Felnőtté válás közvetlen időszaka:
- Az élethivatásra való közvetlen előkészület időszaka
- Továbbra is bizalmas kapcsolatra kell törekedni a szülőknek gyermekeikkel, persze önállóságukat tiszteletben tartva, tanácsokkal és jó példával vonatkozási pontnak kell maradniuk, hogy a legteljesebb módon kialakulhasson gyermekük felelősségérzete a nemiség, de életük minden területére vonatkozóan is kapcsolatban maradjanak az Egyház közösségével és segíteni kell őket, hogy élethivatásukban- bármi legyen is az- Szent Pál
szavaihoz igazodjon egész életük: „Arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, tisztességes, igazságos, ami ártatlan, kedves, dicséretre méltó, ami erényes és magasztos” (Fil 4,8)

2018. október 18., csütörtök 11:28

Lehetséges a tiszta szerelem?

Lehetséges e a tiszta szerelem? Erre a kérdésre válaszolva az országos imaestekhez csatlakozva tettek tanúságot fiatalok kortársaik előtt a tiszta szerelem, az „értelmes élet” mellett 2018. október 17-én, Debrecenben a Szent László Domonkos-templomban.
Az esti programon Tokodi László OP atya mutatott be szentmisét, majd a domonkos szerzetes előadásában erősítette a jelenlévőket az értékek iránti elköteleződésre, amely mellett néhány résztvevő tanúságot is tett. Végül a fiatalok a gondolataikat, kérésüket Szentségimádáson foglalták imáikba. Az alkalmon részt vettek a Pócspetriből érkező Vianney Testvérek Közösségének, valamint a tiszta szerelem mellett döntő fiatalokból álló Fília Közösség tagjai is.

Tokodi László atya a szentmise homíliájában elsősorban arra a kérdésre kereste a választ, hogy Isten, az Egyház, valóban elviselhetetlen terhet rak-e az emberre, amikor a tiszta szerelemről a természetes családtervezésről beszél. László atya hangsúlyozta, Krisztus csak egy dolgot követel tőlünk, azt, hogy szeretettel legyünk egymás iránt. Ő is szeret bennünket, nem is akárhogyan, hiszen az életét adta értünk, hogy megajándékozzon bennünket Önmagával a Szentlélek által, így mi is az Ő szeretetében élve megkapjuk a lélek gyümölcseit: „szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.” (vö.: Gal 5,18-25) László atya e felsorolásra utalva kiemelte, nem véletlen kezdőik a sorrend a szeretettel és végződik az önmegtartóztatással. Ez arra mutat, hogy az alap a szeretet, az öröm, amely nélkül az ember nem képes az önmegtartóztatásra. Isten a szeretetben szabadságot ad nekünk, hogy ne az ösztöneink, hamis társadalmi elvárások, mai divat vagy más hamis értékek irányítsanak bennünket.

Az ember értelmes lény ezért értelmes életet akar élni. Mindaz, aminek nem látja értelmét, azzal nem törődik. Tokodi László atya a szentmisét követő előadásában továbbfolytatta gondolatmenetét a tisztaságról. Bevezető gondolataiban azt hangsúlyozta, annak van gondja a tisztasággal, aki nem látja értelmét. Majd kiindulópontként visszament egészen a kezdetekig, a világ teremtéséig, idézve a Szentírást: „Kezdetben volt az Ige” (Jn 1,1), vagyis a Logosz, amely értelmet jelent. Tehát Isten maga az Értelem. Mi, keresztények tehát azt is elmondhatjuk, hogy van értelmes életünk. Mivel Isten nemcsak Értelem, hanem Szeretet is, ezért, ha az értelmes élet mellett döntünk —Istenben akarunk élni —, akkor szeretni fogunk.
Aquinói Szent Tamás szerint a szeretet nem más, mint: „Jót akarni a másiknak.” Az egyháztanító azt is hangsúlyozza, hogy kétféle szeretet létezik: a barátság szeretet (a másiknak akarok jót) és a kívánság szeretet (magamnak akarom a jót), majd hozzáteszi, az igaz szeretet kölcsönös, mindkettő a másiknak akarja a jót.

Ezután Tokodi atya a „jót akarni a másiknak” mondatot boncolgatta.
A jó, maga Isten, mondja Szent Tamás, Őt nem kell nekünk kitalálni, csak fel kell fedezni, meg kell ismerni. Ebből következik, hogy a szeretetben az ember Istent (a Jót, az Értelmet) akarja a másiknak.
A szeretet által akarom a másiknak a jót — amely akarat szintén az ember tulajdonsága —, és mert szeretet cselekedet, ezért szabad. Szabadon akarom mindenféle más hatások ellenére a másiknak a jót, mert ember vagyok.
Jót akarok a másiknak. László atya hangsúlyozta, szeretni nem lehet egyedül, mindig kell egy másik ember, aki nem én vagyok. Ott van a Te, az az irányultság, ami segíti az önmagamból való kilépést, az extázist.

Isten jót és értelmes életet akar nekünk. Azon áll vagy bukik minden, hogy ezt elhisszük-e vagy sem. Ha nem találjuk az életünk értelmét, akkor fel kell tennünk a kérdést, szeretünk-e. Ilyenkor uralkodik el rajtunk a félelem. De ha elkezdünk szeretni — mert képesek vagyunk rá —, akkor eltűnik a félelem.
„S az Ige testté lett” (Jn 1,14). Végül Tokodi László atya Krisztusra, a testté lett Logoszra irányította a figyelmet, amely által láthatjuk, hogy mindezen okfejtés nem teória, hanem Személy, maga a Kezdet, és Aki a legjobb Barátunk. „Barátaimnak mondalak benneteket” (Jn, 15,15).

Az előadás után tanúságtételeket hallhattak a résztevők, majd csöndes szentségimádáson vettek részt.

Kovács Ágnes
öröm-Hír Sajtóiroda
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

II. János Pál pápa homíliája a Szent Péter téren az 1978. október 22-én tartott beiktatási szentmiséjén

 Ma az új római püspök ünnepélyesen megkezdi szolgálatát és elkezdi Péter küldetésének teljesítését. Mert Péter ebben a városban bontakoztatta ki és fejezte be az Úrtól kapott küldetését. Az Úr hozzá fordult és ezt mondta neki: „...amikor még fiatal voltál, magad övezted föl magadat és oda mentél, ahova akartál. De majd ha megöregszel, kiterjeszted a kezeidet, más övez föl téged és oda visz, ahova te nem akarod.”

Péter eljött Rómába! Mi vezérelte őt, és mi hozta el ebbe a Városba, a Római Birodalom szívébe, ha nem az Úrtól kapott indítás iránti engedelmesség? Ez a galileai halász talán nem is akart idejönni. Talán szívesebben maradt volna otthon, a Genezáreti-tó partján hajójával és hálói között. De az Úr szavára, indításának engedelmeskedve, elérkezett idáig.

Igen, Testvéreim és Gyermekeim, Róma Péter székvárosa. A századok folyamán mindig új és új püspökök léptek az ő helyébe. És ma is új püspök foglalja el Péter római székét. Egy püspök, aki telve van félelemmel és a saját méltatlanságának tudatával. De hogyan ne remegne a neki szóló meghívás nagyságától és ennek a Római Széknek az Egyház egésze felé szóló küldetésétől?

Ma olyan püspök kerül Péter római székébe, aki maga nem római. Egy olyan püspök, aki Lengyelország fia. De ettől a perctől kezdve maga is rómaivá lesz. Igen, római lesz! Azért is, mert egy olyan nemzet fia, amelynek a történelme, a csíráitól kezdve és ezeréves folyamatában mindvégig, eleven, erős, megszakítások nélküli kapcsolatban élt Péter székével; egy olyan nemzet fia, amely mindig hűséges volt a Római Székhez. Ó, micsoda kifürkészhetetlenek az isteni gondviselés tervei!

Péter új utóda a Római Székben ma alázattal, de bizakodva és áhítattal így imádkozik: „Ó Krisztus! Engedd, hogy a te egyetlen hatalmad szolgája lehessek! A te édes hatalmad szolgája! A te hanyatlást nem ismerő hatalmad szolgája! Tedd meg, hogy szolga legyek, sőt a te szolgáidnak a szolgája!”

Testvéreim! Ne féljetek Krisztus körül összegyűlni és elfogadni az ő hatalmát! Legyetek segítségére a Pápának és mindazoknak, akik Krisztusnak akarnak szolgálni és Krisztus hatalmával akarják szolgálni az embert és az egész emberiséget!

Ne féljetek! Nyissátok meg, sőt tárjátok ki Krisztus előtt a kapukat! Nyissátok meg az ő üdvözítő hatalma előtt az államhatárokat, a gazdasági és politikai rendszerek határait, a kultúra, a fejlődés és a civilizáció széles mezőinek korlátait. Ne féljetek! Krisztus tudja, hogy „mi lakik az emberben”. De egyedülő tudja ezt! Manapság az emberek nagyon sokszor nem tudják, hogy mit hordoznak magukban, lelkük mélyén, a szívükben. Sokszor olyan bizonytalanná válik a földi élet értelme. Kételyek árasztják el az embert, és kétségbe is tud esni. Engedjétek tehát – kérlek benneteket, alázattal és bizalommal kérlek –, hagyjátok, hogy Krisztus beszéljen az emberekhez. Egyedül nála vannak az élet, az örök élet igéi!

 

Részlet II. János Pál pápa 1981-ben megjelent apostoli buzdításából a keresztény családokhoz

CSALÁD, LÉGY, AMI VAGY!

A Teremtő és Megváltó Isten tervében a család nem csupán a maga „identitását” fogja fel – tudniillik azt, hogy „micsoda” – hanem a maga „küldetését” is, azaz hogy mit képes és mit kell „cselekednie”. A feladatok, melyeket a családnak Isten akaratából kell végrehajtani az emberi történelem folyamán, a család belső természetéből fakadnak, s megmutatják dinamikus és egzisztenciális fejlődését. Minden egyes család megtalálja és fölfedezi önmagában a hivatást, amelyet soha nem lehet elvenni tőle, s amely egyúttal méltóságát és kötelességét is meghatározza: család, „légy” azzá, ami „vagy”!
A családnak azonban vissza kell térnie Isten teremtő tettének „eredetéhez”, ha fel akarja ismerni és meg akarja valósítani nem csupán létének, hanem történeti cselekvésének belső valóságát is. Mivel Isten terve szerint a család az „élet és a szeretet bensőséges közössége”,[44] ezért feladata, hogy egyre inkább azzá váljon, ami, tudniillik az élet és a szeretet közösségévé, egy olyan törekvésben, amely, mint minden teremtett és megváltott valóság, Isten Országában fog beteljesedni. Ezen felül egy olyan látásmód szerint, amely a dolgok gyökerét tekinti, azt kell mondani, hogy a család lényegét s feladatát végső soron a szeretet határozza meg. Emiatt a családnak az a küldetése, hogy őrizze, kinyilvánítsa és közölje a szeretetet, amely eleven visszhangja és tükröződése annak a szeretetnek, mellyel Isten az emberi nemet, valamint az Úr Krisztus az ő menyasszonyát, az Egyházat szereti.
A család minden különleges feladata ennek az elsődleges küldetésnek kifejezése és konkrét megvalósítása. Mélyebben át kell tehát tekintenünk a család küldetésének nagyszerű gazdagságát, s meg kell vizsgálnunk e küldetés sokféle és feltűnő megnyilvánulásait.
A szeretetből kiindulva és azt szüntelenül szem előtt tartva a legutóbbi Szinódus ebben az értelemben világította meg a család négy általános feladatát:
1. A személyek közösségének megvalósítása.
2. Az élet szolgálata.
3. Részesedés a társadalom fejlődésében.
4. Részesedés az Egyház életében és küldetésében.

 

Elérkezett az új evangelizálás kezdetének órája

 Egész régiók, sőt egész nemzetek, ahol régebben virágzott a vallásosság és a keresztény élet, s élő és tevékeny hitű közösségek támadtak bennük, most ellentétes előjelű jelenségek miatt nem ritkán gyökeresen átalakulnak, és érdektelenségbe, elvilágiasodásba és ateizmusba süllyednek. Elsősorban az úgynevezett „Első Világ” régióiról és nemzeteiről van szó, melyekben a gazdasági virágzás és a fogyasztói szemlélet – jóllehet félelmetes méretű szegénység és a nyomor társul hozzájuk – olyan életformát sugallnak és hirdetnek, „mintha Isten nem létezne”. A vallási közömbösség és Isten teljes gyakorlati mellőzése az élet súlyosabb kérdéseinek megoldásánál nem kevesebb kínt jelentenek a léleknek,és nem kevésbé pusztító hatásúak, mint a nyíltan vallott ateizmus; a keresztény hitet ugyanis, bár néhány hagyományos szokásban és rítusban továbblétezik, az élet legfőbb pillanataitól – mint amilyen a születés, a szenvedés és a halál – lépésről lépésre kirekesztik. Ebből hatalmas kérdések és megfejthetetlen problémák erednek, melyek, válasz nélkül maradván, korunk emberét kiszolgáltatják a vigasztalan kiábrándultságnak vagy egyfajta esztelen vágynak, hogy pusztítsa el az életet, mely ezeket a kérdéseket fölvetette.

Az emberi közösséget mindenütt újból keresztény szellemmel kell átitatni. Ez akkor lehetséges, ha e régiókban és nemzeteknél az egyházi közösségek keresztény szervezete megújul. A világi Krisztus-hívők, amikor Krisztus prófétai tisztségében részesülnek, teljesen beleszövődnek az Egyház e feladatába; elsősorban ugyanis az ő dolguk tanúsítani, hogy miként adja a keresztény hit az egyedüli teljes és érvényes választ, melyet mindenki többé-kevésbé tudatosan tud és keres azokra a kérdésekre és reményekre, melyeket maga az élet tár minden egyes ember és a társadalmak elé. Ez akkor lehetséges, ha a világi Krisztus-hívők képesek áthidalni önmagukban az evangélium és az élet közötti szakadékot azáltal, hogy a család mindennapi ügyeiben, a munkában és a társadalomban megvalósítják az élet egységét, melyhez az evangéliumból kapnak világosságot és erőt.

Amennyiben a világi Krisztus-hívők az élet mindennapos dolgait összhangba tudják hozni az evangéliummal, az ragyogó és hatásos tanúságtétel lesz arról, hogy nem a félelem, hanem Krisztus keresése és a hozzá való ragaszkodás a döntő mozzanat ahhoz, hogy az emberek éljenek, gyarapodjanak, és az emberi méltósághoz illő,új életformák szülessenek.

Isten szereti az embereket! Ez az a legegyszerűbb és megrendítő hír, mellyel az Egyház adós az embereknek; íme, ez az, amit a hívők életükkel és szavukkal fennhangon hirdethetnek és kell hirdetniök: Isten szeret téged! Krisztus miattad jött! Krisztus számodra is „út, igazság és élet” (Jn 14,6).

 Ez az új evangelizáció, mely nemcsak minden egyes emberhez szól, hanem a különböző föltételek, körülmények és kultúrák között élő emberi közösségekhez is, az érettebb egyházi közösségek létrehozására irányul, melyekben fölragyog a hit, és teljes egészében megvalósul a Krisztus személyéhez és evangéliumához való ragaszkodás, a szentségi találkozás és közösség Ővele, és a szeretetben és szolgálatban bontakozó élet.

 

II. János Pál pápa 1991. augusztus 18-án ökumenikus találkozóra Debrecenbe érkezett

 Részlet a református Nagytemplomban elhangzott beszédéből

Kedves Testvéreim!

1. Köszönetét mondok Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának azért, hogy lehetővé tette számomra, hogy eljöjjek Debrecenbe, és találkozzam a reformáció hagyományának képviselőivel. Köszönöm nektek azt a szívélyes fogadtatást, amelyben részesítettetek, és azt a lehetőséget, hogy szólhatok hozzátok és rajtatok keresztül minden magyar keresztényhez, aki nincs teljes közösségben a katolikus egyházzal.

Ezt az ökumenikus találkozót semmiképpen sem tekintem csupán udvariassági gesztusnak, hanem igen jelentős lépésnek tartom azon az úton, amelyet maga az Úr jelölt ki tanítványai számára, amikor azért imádkozott, hogy valamennyien egyek legyenek, amint Ő egy az Atyával. A pápaságom során tett sok lelkipásztori utazás egyik indítéka éppen az, hogy újra megerősítsem: a katolikus egyház visszavonhatatlan döntéssel elkötelezte magát az ökumenikus mozgalommal, és azt minden lehetséges módon szeretné elősegíteni. Mint Róma püspökének, szolgálatomnak egyik alapvető szempontja az, hogy ezt az egységet szolgáljam. Ezért szívből remélem, hogy magyarországi látogatásom is előmozdítja és erősíti az ökumenikus kapcsolatokat a keresztények között.

2. Tudatában vagyok annak, hogy a múltban ez a találkozó nem jöhetett volna létre: a Magyarországra látogató pápa nem jött volna el ide, s Debrecen lakói nem tartották volna kívánatosnak jelenlétét. Azok a változások, amelyek e téren bekövetkeztek, különböző tényezőknek tulajdoníthatók – s ezek sokat mondanak a keresztény élet és tanúságtétel számára. A II. Vatikáni Zsinat említi azt a kötelességünket, hogy meg kell értenünk az „idők jeleit”

3. Az „idők jelei” között észre kell vennünk azt tény, amelynek révén Isten kinyilvánítja akaratát az ökumenikus mozgalommal kapcsolatban: a keresztény hitet érő modem támadások közepette ma fokozott jelentősége van az egyházak és az egyházi közösségek közötti nagyobb egységnek.

A társadalom ma hajlik arra, hogy mellőzze, sőt megtagadja ennek a közös örökségnek nagy részét. Bár még akadnak olyanok, akik továbbra is harcolnak a vallásos hit ellen, azoknak az ideológiáknak az összeomlása, amelyekkel néhány európai kormány az Evangéliumot próbálta helyettesíteni, légüres teret teremtett. Sok jóakaratú ember akad, aki sohasem kapta meg a hit ajándékát. Mások pusztán a gazdasági és anyagi jólétben keresik a haladást és a boldogságot. Nincs vesztegetni való időnk az újraevangelizálás küldetésében. Ezért sürgős a keresztény egység művének előmozdítása, mivel „az a tény, hogy a kiengesztelődés Örömhírét egymás között megosztott keresztények hirdetik, gyengíti tanúságtételünket”.[7] Milyen örvendetes és bátorító ezért, amikor a társadalomban, ahol sokan Isten és remény nélkül élnek, olyanokkal találkozunk, akiket – Szent Pál kifejezésével – „ugyanaz a Lélek itatott át”.[8]

Krisztusban kedves Testvéreim! Ez a találkozó maga is egy lépés a cél, az egység felé vezető úton. Az „idők jelein” át az Úr Lelke arra buzdít: folytassuk utunkat. Azonnali kötelességünk, hogy meghalljuk Szent Pál szólítását: éljünk méltóan ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptunk: „teljes alázatban, szelídségben, türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fönntartsátok a lelki egységet.”[17] Ez a reménységünk, ez az előttünk álló feladat. Ez az az út, amelyen együtt növekszünk a szilárd hitben és a hatékony szeretetben. Tegye Isten teljessé azt a jót, amit bennünk elkezdett![18]

 

II. János Pál pápa első magyarországi látogatása alkalmával elmondott búcsúbeszéde a Ferihegyi repülőtéren (1991. augusztus 20., délután)

Magyarországi lelkipásztori látogatásom ideje alatt a Jézus Krisztustól kapott küldetésemnek akartam eleget tenni: a magyar egyházat és az egész magyar népet akartam megerősíteni abban a törekvésben, hogy keresse az életet, és egyre gazdagabban és bőségesebben meg is találja azt (vö. Jn 10,10).

Magyarországi látogatásom alatt módomban állt megcsodálni hazátokban az emberi és a keresztény élet néhány értékét. Megcsodálhattam történelmi hagyományaitok gazdagságát itt Európa szívében. Szerettem volna meglátogatni mindazokat a helyeket, ahol magyarok élnek országotok határain belül és kívül. Szerettem volna személyesen találkozni minden magyarral, hogy mindegyiknek elvigyem Krisztus üzenetét, aki a mi életünk, és aki azért jött, hogy életet adjon nekünk, egyre bőségesebb életet.

Minden élet szenvedésben és fájdalomban születik. Ennek ellenére minden élet Isten ajándéka. Azért jöttem Magyarországra, hogy veletek együtt hálát adjak Istennek azért a lehetőségért, melyet Ő ajándékozott nektek, hogy új életet kezdjetek, a lehetőségért, hogy igazságosságon és szabadságon alapuló új társadalmat teremthettek.

 Két alapvető szempontot soha nem szabad elfelejtenünk, amikor a társadalom új életének megteremtésén fáradozunk.

Az első: senki sem önmaga miatt kapta az életet; az élet közös örökség és közös kötelezettség; arra vagyunk hivatva, hogy új társadalmat építsünk, új, emberséges rendet kell teremtsünk ebben az országban, Európában és a világban. Csak így örvendhetünk hitelesebb és boldogabb, emberibb és keresztényibb életnek a következő évezredben.

A másik szempont: bár életünkhöz szükségünk van anyagi javakra, az emberi boldogságot nem lehet merőben anyagi jólétre építeni. Igaz, hogy azon kell fáradoznotok, hogy legyőzzétek a súlyos gazdasági nehézségeket és szociális problémákat. Az igazságosság segíthet titeket, hogy igazságosan osszátok szét az anyagi javakat, de a boldog és igazán emberi társadalmat nem lehet megteremteni irgalom, szeretet és megbocsátás nélkül. Arra törekedtek, hogy új, demokratikus társadalmat hozzatok létre, amely jogon és igazságon alapszik. Én hozzáteszem: nem tudjátok felépíteni ezt a világot, ha nem vagytok készek arra, hogy megvalósítsátok az irgalmasság és a szeretet értékeit.

 Sürgető felhívással fordulok hozzátok: az állam és az egyház egyesítse erőit a közjó szolgálatában, hogy megvédje és előmozdítsa az emberi jogokat és az alapvető értékeket, amelyek nélkül egyetlen társadalom sem élhet. Neveljetek olyan fiatalokat, akik képesek felelősen élni szabadságukkal abban a tudatban, hogy számot kell adniuk tetteikről testvéreik és Isten előtt.

 Teljes szívemből kívánom az egész magyar nemzetnek és minden magyarnak a jólétet, a békességet és az igazságosságot, és ehhez kérem Isten segítségét és áldását.

 

2018. október 13-án befejeződött az év engesztelésének május óta tartó sorozata a nyíregyházi Fatimai Szűz Mária-templomban. A szentmise előtt Pankotai József püspöki tanácsos, plébános köszöntötte a helyi, és távoli egyházközségekből érkező — borbányai, nyírszőlősi, orosi, demecseri — híveket. Az engesztelő alkalmon jelen voltak a nyíregyházi kertvárosi görögkatolikus testvérek is és parókusuk, dr. Obbágy László. A szentségimádás és az imaóra után következő szentmisét Dobai Barna Ottó rakamazi káplán atya mutatta be, a homíliát pedig Szocska A. Ábel, a Nyíregyházi Egyházmegye püspöke tartotta.

Május óta az engesztelő szentmisék állandó tagja volt Keresztes László címzetes apát, nyugalmazott kótaji plébános, aki ezen az estén az evangélium olvasásával tolmácsolta az Úr üzenetét. Az októberi engesztelésen részt vett még Varga János nyugalmazott plébános és Bákonyi János püspöki tanácsos, a nyíregyházi Szent Imre római katolikus közintézmény lelkivezetője, a templom korábbi plébánosa.

Ábel püspök úr már a sekrestyében, egyéniségéből adódóan is, egy nagyon közvetlen, oldott és a szó valódi értelmében baráti légkört teremtett. A szentmisén homíliájának elején a saját jubileumi évi zarándoklatának élményét idézte fel. Akár kora reggel, akár késő este ment a bazilikába vezető úthoz, mindig talált térden állva haladó engesztelőt. Gondolataiban többek között arra buzdított bennünket, híveket, hogy mi se lankadjunk engesztelni, kérni és hálát adni égi Édesanyánknak. A püspök atya beszélt a kánai menyegzőről, ahol a Boldogságos Szűz Mária kérte Fiát a segítségre szoruló vendéglátók érdekében. Miután a csoda megtörtént, Mária háttérbe húzódott. Nem neki — aki kiesdekelte a segítséget —, köszönte meg a násznagy a közbenjárást, hanem a csodát létrehozó Istenfiúnak. Nekünk is meg kell tanulnunk ezt a „tudományt”, a háttérbe húzódó segítőkészséget.
A szentmise végén Pankotai atya megköszönte a szkolában éneklők és vezetőjük: Soltész Béla karnagy úr és Dvorszki Tamás énekvezető szolgálatát, a templom díszítőinek figyelmes munkáját, a ministránsok, akolitusok hónapról hónapra való hűséges jelenlétét.
A szentmise a templom körüli utcákban végighaladó hagyományosan gyertyás, szentségi körmenet zárta.

Román Csaba akolitus - Nyíregyháza

A Magyar Természetvédők Szövetségének tagcsoport 2018. szeptember 28-30-ig Bakonybélben tartó konferenciáján a résztvevők tanácskozás mellett látogatást tettek a bakonybéli Szent Mauríciusz Monostorba is, vendégük volt Halmos Ábel OSB, az apátság perjele, valamint elzarándokoltak a Szentkúthoz.

A teremtésvédelemről való elmélkedések után, szombaton monostori látogatást tettünk. Szent István király 1018-ban alapított szerzetesi közösséget Bakonybélben Szent Günter kezdeményezésére, aki Gizella királyné rokona volt. Szent Gellért 1023 körül csatlakozott a közösséghez. A Monostor idén 1000. évfordulóját a szerzetesek munkával ünneplik, így látogatásunk alatt a templom felújítás alatt állt.
Idegenvezetőnk, János testvér jó kedélyűen mesélt az épületegység és a szerzetesrend történetéről, annak mindennapjairól. Elmondta, hogy a rendházhoz egy 5,5 hektáros arborétum is tartozik, ahol fenntartanak gyógynövénykertet is. Szent Gellért példájára ők is igyekeznek békességben és harmóniában élni a természettel, így törekednek a környezettudatosságra. A kertben biogazdálkodást folytatnak, komposztálnak és szelektíven gyűjtik a hulladékot. A mostani fejlesztés során egy energiafészert építenek, mely geotermikus energiát hasznosít karsztvíz kitermelő és visszasajtoló kutakkal, valamint napelemekkel látják majd el az épületegyüttest.

A monostornak jövedelemforrásként szolgál az apátság két vendégháza, valamint az ajándékbolt, ahol saját készítésű termékeket árulnak, mint például tea, lekvár, sör vagy csokoládé, melyek különféle gyógynövényeket tartalmaznak, valamint az élelmiszerek mellett kozmetikumokat és kegytárgyakat is készítenek.
János testvér azzal folytatta, hogy Szent Benedek szerint három pilléren kell, nyugodjon a szerzetesek napirendje: imádság, fizikai munka és szellemi munka. A bencések együtt imádkoznak, ha csak lehet, közösen dolgoznak és az étkezések is közösek. Benedeknél az büntetés, ha valaki külön étkezik, azon nincs áldás. Majd tréfásan fejezve ki magát hozzátette: „Egy jezsuitát ha ledob az ember egyedül a sivatagba, majd visszamegy tíz év múlva, talál ott egy plébániát, egy kórust, egy szövőgyárat, egy kórházat és 3 novíciust. Ezt mind egyedül. A bencés szerzetes egyedül nem lenne képes hasonlókra..”

Jelenleg 8 szerzetes él a bakonybéli monostorban, mely a Pannonhalmi Bencés Főapátságnak függő háza, bár a bencésség önálló házakban gondolkodik.
János testvér elmondta, egy átlagos nap 3 órát töltenek imádkozással – leginkább zsoltárokkal vagy bibliai szövegekkel –, valamint 7 órát munkával. Általában a hétvégék is így telnek, ezért hétköznap van mindenkinek egy szabadnapja.
A beléptetés úgy zajlik, hogy az érdeklődő egy évig nem költözhet be a monostorba, hanem ellátogat havonta, hétvégente, vagy ott tölthet egy hetet a szabadságából. Ezt követően jelöltként beköltözhet, azután egy évig novícius lesz, majd ezek után tehet egy 3 éves ideiglenes fogadalmat, melyet néhányszor meghosszabbíthat. Ezen idő elteltével már jelentkezhet, ha örök fogadalmat szeretne tenni vagy visszalépni. Nincs az elöljárók felől nyomás, hogy ki mikor határozza el magát, azonban az egyházjog szerint legkésőbb a 10. év végén el kell döntenie. „Ugyanilyen a napirendünk is, semmi nyomás nincs a testvéreken. Fölismerve azt, hogy kinek-kinek más a karizmája – van, aki korán ébred, van, aki későn fekszik – mindenki akkor kel nálunk, amikor akar, hogy legyen szabadsága. Fontos viszont, hogy a reggel fél 6-kor kezdődő imára odaérjen.„
Miután kicsit jobban megismerkedtünk a bakonybéli szerzetesek életével, kisebb sétát tettünk a gyönyörű, zöld arborétumban, melyet a Gerence-patak is átszel.
E patak kísért minket egy kis szakaszon a vasárnap délelőtti mini zarándoklatunkon is. Reggel, indulás előtt a monostor kápolnájában gyűltünk össze, ahol János testvér osztott meg velünk néhány gondolatot útravalóként, majd Izsák atya pszaltériumi kíséretében zsoltárt énekeltünk. A pszaltérium egy tízhúros hangszer, mely a Bibliában is szerepelt és zsoltárok kíséréséhez használták. A 20. században azonos néven egy komolyabb hangszert kezdtek el gyártani a francia En-Calcat monostorban. Innen származik a bakonybéli pszaltérium is.

A zarándokút csendes sétával telt, ki-ki a maga gondolataiban elmélyülve, figyelve a természet szépségére és a Jóistenre. A Szentkúthoz érve – melyet más néven Borostyán-kútnak hívnak – egy kis emlékkápolna fogadott minket, mellette egy kisebb tó, Szent Gellért szobra, valamint egy kőből rakott medencével kialakított kútház, ahol három forrás fakad.
A kápolna mögött 14 állomásból álló stáció vezet fel a kis dombon elhelyezkedő kálváriához, ahol Jézus, Szűz Mária és Szent János szobra található. Előttük kisebb kőrakást láthatunk, mely a zarándokok keresztjeit szimbolizálják, akik felhozva azt a keresztúton, letették Krisztus elé.
A kápolna mellett lépcső vezet egy kisebb sziklahasadékhoz, ahol egy lourdes-i Mária szobor áll. A legenda szerint ennél a barlangnál lehetett Szent Gellért remeteségének helye.
A zarándoklat – legyen az bárhol – az egyik legjobb módja lehet annak, hogy harmóniába kerüljünk a természettel, önmagunkkal és a Jóistennel.
Bakonybél különösen szép példája annak, ahol a természet szépségei és egyházi értékek találkoznak. „...kezdettől fogva a békesség, a kiengesztelődés helye, a csendes belső úton megtalált harmónia, lelki integritás közvetítője.”

Asztalos Ilona
egyházmegyei médiaképzős hallgató

Free Joomla templates by L.THEME