Elemek szűrése dátum szerint: március 2019

„Az igazságra és csakis az igazságra törekedjetek!” (5Mózes, 16) Ezzel a mottóval várta Balogh Barnabás református lelkipásztor kezdeményezésére Hosszúpályi református közössége a felekezetek vezetőit, híveit három nagyböjti estén, március 7-, 8- és 9-én közös gondolkodásra, beszélgetésre. Böjtre hangolódáson a történelmi egyházak képviselői és a szomszéd falvak hívei is részt vettek. Kezdeményezésükre Fekete Károly református, Palánki Ferenc római katolikus püspökök és Kocsis Fülöp görögkatolikus érsek látogatott el a Hajdú-bihari településre.
Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök március 9-én este a 2018-as őszi, fiatalokról szóló Püspöki Szinóduson szerzett élményeiről, tapasztalatairól, valamint az azóta megfogalmazódott feladatokról, módszerekről, a fiatalok nevelésében, kísérésében felmerülő lehetőségekről beszélt.

Palánki Ferenc megyéspüspök bevezető gondolataiban az egy hónapos római tanácskozás céljáról beszélt, amely az ifjúság mellett az ezzel összefüggő hitről és hivatásról is szólt. Mint mondta, Ferenc pápa azért hívta össze a szinódust, hogy elkezdődjön a párbeszéd Isten népével. Maga a szinódus görög eredetű szó, azt jelenti: együtt haladni az úton. A Szentatya szerint az Egyháznak ki kell lépnie komfortzónájából, oda kell mennie, ahol az emberek vannak. Nemcsak a hívőkhöz, hanem mindenkihez kell szólnia, így a fiatalokhoz is, akik azzal a hivatással rendelkeznek, amit életnek nevezünk. Az ember élethivatása Istentől jön, akkor is, ha nem hisz Benne. Ezért őket is meg kell hallgatni, hiszen bele van ültetve az ő szívükbe is a vágyakozás a boldogságra.

Mert mi a boldogság? – tette fel a kérdést a püspök atya. A boldogság annak állapota, amikor rátalálok arra az útra, amit Isten kijelölt számomra. Ha ezt megvalósítom, akkor boldog leszek. Nekünk, keresztényeknek ez a meggyőződésünk a boldogságról. Akik pedig nem hisznek, azok a boldogságot keresve megpróbálnak mindent átélni, túlélni. Ferenc pápa, látva a fiatalok nehézségekkel küzdő életét, úgy döntött, hogy megszólítja őket. A fiatalok sok kihívás elé vannak állítva. Nehéz az elköteleződés számukra, nehezen találnak rá a párjukra, váratlan helyzetek elé állítja őket az élet, a digitalizált világban megsokszorozódott a tudás, de nem minden használható. Mindezekben segítséget kell nyújtanunk nekik.

Ezután Palánki Ferenc püspök a szinódust előkészítő lépésekről beszélt. Kérdéseket intéztek a fiatalokhoz, amelyre bárki válaszolhatott felekezeti vagy éppen világnézeti hovatartozástól függetlenül. A kérdések arra irányultak, hogy mi a véleményük az életről, látják-e annak értelmét, stb. A válaszok alapján született a munkadokumentum, melyet a püspökökből, szerzetesrendek elöljáróiból, szakértőbizottságból és 40 fiatalból álló tanácskozás résztvevői dolgoztak fel.

A munkadokumentum, amely azt is hangsúlyozta, hogy nem a fiatalokról, hanem a fiatalokkal kell beszélni három pontra koncentrált – folytatta előadását a megyéspüspök: a fiatalok jelenlegi helyzetének felismerésére, ennek értelmezésére a hit fényében, irányok, tanácsok kijelölésére. A dokumentum két fiatalt állít a középpontba, János apostolt és Szűz Máriát. Jánosnak, a szeretett tanítványnak annyira nyitva volt a szíve Jézus szeretete előtt, hogy azt gondolta, Jézus őt szereti a legjobban. Mindannyian, akiknek nyitva van a szívünk Jézus előtt, azt gondolhatjuk, hogy bennünket szeret a legjobban – fogalmazott a püspök atya, majd kérte, tegyük fel magunknak a kérdést, mennyire érezzük Jézus szeretetét. Hiszen a böjt nemcsak önmegtagadásról szól, hanem a szívünk megnyitásáról is. Prohászka Ottokár mondja: A böjt is tavasz, a lélek tavasza.
A dokumentum Mária igenjét is középpontba állítja. Ő arra mondott igent – „történjék velem szavaid szerint” –, hogy Istennél semmi sem lehetetlen.

Ezután a főpásztor a szinódus záródokumentumáról beszélt, amelynek kerettörténete az emmauszi tanítványokról szól, akik elveszítették a reményt, és szomorúan távolodtak Jeruzsálemtől, a reménység városától. Azt remélték, hogy Jézus megmenti Izraelt, de Ő nem ezért jött el, hanem hogy a világot váltsa meg. Aki kevesebbet remél Istentől, mint amennyit Isten adni akar, az csalódni fog Benne – fogalmazott a megyéspüspök. Ha csak kicsivel jobb életet akarunk és kérünk, ha szenvedés nélkül akarunk besétálni a mennyországba, akkor csalódni fogunk Istenben. Az élet terheinek vállalása, a kereszt hordozása hozzá kell, hogy tartozzon az életünkhöz, nem szabad hagyni, hogy a reményünket elvegye.

Jézus odaállt, a tanítványok mellé szegődött a reménytelenségükben, belépett az életükbe és meghallgatta őket. Ez a záródokumentum első fejezete: a szeretetteljes odafigyelés, a meghallgatás. Amikor Jézus megkérdezte tőlük, miről beszélgetnek, szomorúan megálltak. Ha lényeges dologról kell beszélni, ahhoz meg kell állnunk. A böjti időszak is ilyen. Megállunk és engedjük, hogy Jézus rákérdezzen az életünkre, merre tartunk, megvan-e a reménységünk, az irányultságunk. Jézus mellénk áll, és ezt az élményt nekünk is meg kell osztani másokkal, vagyis mi is álljunk mások mellé, kérdezzük meg mi az oka a reménytelenségüknek. Ezzel Isten szeretetét képviseljük.

A dokumentum második fejezete arról szól, amikor Isten igéjét hallgatva lángra lobbant a tanítványok szíve, majd a kenyértörésben megnyílt a szemük. A megyéspüspök kiemelte, a kísérésnek annak eredménye kell, hogy megvalósuljon, hogy megnyíljon a fiatalok szeme az értékekre, a helyes útra, a felismerésre. A döntés időszaka a fiatalkor. Hozzá kell segíteni őket ahhoz, hogy felelős döntéshozatallal véget vessenek a fiatalkornak, hogy el tudjanak indulni az elköteleződés, a felnőtté válás útján.

A harmadik fejezet az emmauszi tanítványok történetén keresztül azt tárgyalja, hogy késedelem nélkül el kell indulni és teljesíteni a hivatásunkat. A tanítványok a Jézussal való találkozásuk után visszakapták a reménységüket, visszaindultak Jeruzsálembe, mert megtalálták a hivatásukat.
A fiatalok, a hit és a hivatás témakörben született záródokumentum átdolgozott szövegét Ferenc pápa március 25-én írja alá Loretóban, és akkor teszi közzé mint apostoli buzdítást.

Előadása végén Palánki Ferenc megyéspüspök utalt arra a tanácskozásra is, amelyet három héttel ezelőtt Pannonhalmán tartottak az MKPK Ifjúsági Bizottságának vezetésével. Ezen alkalmon jelen voltak az egyházmegyék ifjúság-pasztorációért felelős papjai és világi munkatársai is. A szinódusi dokumentum fényében feladatokat fogalmaztak meg, többek között azt, hogy kísérni kell a fiatalokat, mégpedig kezdettől fogva, egészen a hivatás betöltéséig. Tudatosítani kell bennük, hogy Isten mindenkinek adott hivatást. Meghívottságuk pozitív megélése egyben mások számára is meghívó erejű legyen. Ez is arról szól, hogy látszik-e rajtunk a hit öröme, a meghívottság öröme. Mert Isten azt akarja, hogy boldogok legyünk. Keresztény életünk egyik legsúlyosabb sarkalatos pontja annak szomorú tapasztalata, hogy nem tudjuk átadni a hit örömét a fiatal generációnak. Ezért legyen ez az egyik feladatunk nagyböjtben, hogy válaszoljunk arra a kérdésre: látszik-e rajtunk megváltottságunk, a keresztény hit öröme?

Mindhárom alkalommal adománygyűjtésre is sor került, amelyek során 80 000 Ft gyűlt össze. Az adományt egy lerombolt szíriai templom javára ajánlják fel.

Kovács Ágnes
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök adta át a 2019. február 8-án rendezett Debreceni Katolikus Bál tombolabevételéből származó 500 000 Ft-os támogatást a Szent Anna karitász csoportnak március 6-án, hamvazószerdán.

A debreceni mulatságon összegyűlt összeget Makó Ibolya, a karitászcsoport vezetője nagy örömmel és hálás köszönettel fogadta. Kérdésünkre elmondta, a támogatást az előzetes tervek szerint a karitász nappali melegedőjének tisztasági festésére, valamint 350 db húsvéti élelmiszercsomag összeállítására fordítják.

Sajtóiroda
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

A húsvétot megelőző nagyböjt péntekjein országszerte keresztutat járnak a katolikus hívek, amely a templomokban, illetve sok településen a szabadtéren lévő (kálvária) tizennégy stáció előtti imádságból áll. A keresztúti ájtatosság elmélkedő imádság, amelyben a hívők – egyedül vagy közösségben – fölidézik Jézus keresztútjának történéseit. Jézus földi életének csúcspontja a kereszt volt. Szinte minden szava és tette ebben az áldozatban sűrűsödik. Ezért amikor a keresztutat így szemlélődve végezzük, újra és újra eszünkbe jutnak korábbi szavai és tettei, melyeket ezen az úton egyre világosabban megértünk. A keresztút valóban „lelkigyakorlat”: szemlélődés, elmélkedés és imádság. A „kontemplatív” vagyis szemlélődő élet titka az egyidejűség. A múlt és jövő eseményei különös módon összefonódnak a jelen időben, látjuk a legmélyebb összefüggéseket. Mekkora lelki öröm ez a világos-látás!

Jézus élete tökéletesen „kontemplatív” volt. Születésétől kezdve állandóan a kereszt és feltámadás szemléletében élt. Ezt az istenemberi öntudatot sugározza minden szava és tette. Többször is részletesen beszélt jövő sorsáról, hogy felkészítse barátait a nehéz napokra. Tudta, hogy szenvedése óráiban már nem lesz sem ideje, sem ereje, hogy magyarázzon nekik. De akkor ők emlékeznek majd minden korábbi szavára s tettére, és így lassan felfogják a kereszt és feltámadás misztériumát.

A keresztút az a másfél kilométeres útszakasz, amelyen Jézus a keresztet hordozta. Ez az út a Templom jobboldalán álló Antónia-vártól haladt Jeruzsálem utcáin a nyugati városkapun át fel a Golgotára.
Egy régi hagyomány szerint Mária, Jézus édesanyja gyakran végigjárta ezt az utat Fia feltámadása után, hogy így megemlékezzen szenvedéséről. Néhány hű tanítvány kíséretében lassan és elgondolkodva ment az utolsó vacsora termétől az Antónia-várhoz, onnan tovább a keresztúton fel a Golgotára és a sírbolthoz. Azután visszatértek „abba a terembe, ahol együtt szoktak lenni. Mindnyájan egy szívvel s lélekkel állhatatosan imádkoztak Jézus anyjával, Máriával együtt”. (ApCsel 1,13-14)
Euszébiosz és Szent Ambrus püspökök a 4. században leírták, hogy Szent Ilona, Nagy Konstantin császár anyja, hogyan kerestette meg Jézus keresztjét és építtette fel az első templomot a Golgotán a 320-as években. Később felállítottak néhány emléktáblát is a keresztút egyes helyein.

A 15. században már 12 márványtábla vagy emlékmű állt a keresztút mentén Jeruzsálemben. Ezeket stációknak vagy állomásoknak nevezték. A zarándokok megálltak az emlékművek előtt s egy kis szünetet tartottak az úton, hogy imádkozzanak és gondolkodjanak az eseményről, amely a felirat szerint ott történt.
Az 1600-as években alakult ki a keresztút végleges formája a 14 stációval. A ferences P. Antonio Daza volt az első, aki leírta a stációk történetét a lelkigyakorlatos könyvében (Exercios espirituales, 1620). Elmélkedéseit az evangéliumi elbeszélésekre és hiteles egyházi hagyományokra építette.

A keresztút tisztelete és gyakorlata ezután egyre jobban elterjedt a keresztény országokban. Mivel a legtöbb hívőnek sohasem volt alkalma a Szentföldre zarándokolni, a nyugati városokban is kezdtek építeni keresztutakat a jeruzsálemi mintájára. A szabadtéri keresztutakon minden állomást egy-egy kis kápolna vagy emlékmű jelzett a megfelelő felirattal. A legnépesebb zarándokhelyeken, mint Lourdes-ban és Fatimában, ember nagyságú szobrok ábrázolják az egyes stációk történetét. Ma már minden katolikus templomban van egy megszentelt keresztút. Az állomásokat 14 megszámozott kép, festmény vagy dombormű jelzi.

Sík Sándor: Keresztút

I. állomás: Pilátus halálra ítéli Jézust
"... Mikor Pilátus eltörte a pálcát,
Mi tartottuk a mosakodó tálcát,
Hogy mossa kezét meggyalázott székén:
Mi ordítottuk rekedtre a gégénk:
Feszítsd meg őt! ...
Emberek vagyunk; bűnösök vagyunk ...
Te, ki az ítélőn ítélkezel,
De bűne bánójával könnyezel,
Halld elfutó szavam:
Csak egyedül ne, csak a Bárány
Nyomán indulhassak oda,
Hol elejétől fogva vár rám
Keresztemmel a Golgota!

II. állomás: Jézus vállára veszi a keresztet
Megroncsolt testtel, homloka tövisben,
Indul az útnak az elítélt Isten,
Vállán a kereszttel.
... én kezdettől rámszabott keresztem!
Elfogadom Uram, de hogy szeressem?
... Uram Jézus, Te adj erőt,
Vagy elbukom az első durva szónál.
De hiszen minden stációnál
Te jársz, Uram, szolgád előtt!

III. állomás: Jézus először esik el
Terhe alatt a szörnyű fának,
Terhe alatt a tenger bűnnek, ...
Terhe alatt a világ elejétől
Világ végeztéig minden rossznak:
Az Úr leroskad. ...
Vérünk és húsunk, emberfia, testvér!
Verejtékünk hordod és vérhullásunk:
Az én bűneim ülnek a kereszten:
Esnek kell Uram, mivel én elestem. ...
Akard, hogy úgy akarjam,
És megöleljem én is a zuhanó keresztet
Mondván: Míg meg nem áldasz, nem eresztelek!

IV. állomás: Jézus édesanyjával találkozik
Megy a Jézus a Kálváriára,
Fejében a töviskoronája.
Véres rózsák verték ki a testét,
Megy a Jézus, viszi a keresztjét.
Most először roskadt el alatta,
Vad pribékek keze fölrángatta.
Szeges szíjak a húsába tépnek,
Borzalommal kísérik a népek.
Szeges szíjak csontig elevenbe.
Jön az úton Szűzmária szembe.
A szeméből mennyek mosolyognak,
De szívében hét tőre pokolnak.
Hétfájdalmas, nézz ide miránk is,
Krisztus Anyja, légy a mi Anyánk is!

V. állomás: Cirenei Simon segít Jézusnak
Cirenéből jött, messze földről, ...
Éppen hogy elfogyott a munka kezéről....
És most megragadják s borzadó vállára,
Melyen még az egész nap terhe ott reszket,
Rárakják a térdet csuklató keresztet. ...
Miféle menet ez? ...
Ki ez a férfiú? Simon odafordul.
Épen most rángatják újra fel a porból.
Feláll, - egy pillanat, csak egy, a szemébe,
Jézus Simonéba, Simon az övébe:
Veti neki vállát máris a nagy fának,
Megyen a Jézussal, föl a Golgotának.

VI. állomás: Veronika kendőt nyújt
Ó Istenarc, kegyetlen
Kínzástól éktelen!
Ó Irgalom, egyetlen!
Ó Jóság, végtelen!
Méltó ki lenne Hozzád?
Egy gyenge nő:
Letörli véres orcád
A keszkenő. ...
Ó lelkem, durva kendő,
Mocsoktól keserű:
Nézd, mennyi vár esendő
Arc, amit letörülj: ...
Vert arcok, s valamennyi
A Krisztusé.

VII. állomás: Jézus másodszor esik el
Imhol másodszor roskadsz el alatta. ...
Ó, Uram, én éppen csak abban az egyben hasonlítok Hozzád:
Hogy el tudok esni, hogy újra csak el tudok esni, ...
... Másodszor elesett Krisztus,
Akit ostorral ráncigál talpra a
gyűlölet ökle, könyörgök Hozzád
Állíts föl engem! Másodszor is
Állíts föl engem!

VIII. állomás: Jézus találkozik a síró asszonyokkal
Jeruzsálem leányai,
Mind, ti keserves Máriák,
Ne sirassátok az Ember Fit:
Timagatokon sírjatok,
S fiaitokat sirassátok el, ...
A boldogtalan bűnösökre öntsétek
Könnyeitek árját, rájuk ontsátok könnyel
Ölelkező szánalmatok,
Akik nem tudják, hogy mit cselekszenek.

IX. állomás: Jézus harmadszor esik el
Félig halálra váltan, már-már a Golgotán, ...
Harmadszor is leroskad a Keresztviselő.
Mi elesett apák, megesett fiai,
Honnan vegyünk erőt,
Hogy szólítani merjük a Keresztviselőt?
Nézz rám és nyújtsd kezed,
Hogy el ne bukjam én
Legalább ott, a végső, halálos Hegy tövén!"

X. állomás: Jézust megfosztják ruháitól
Letépték anyja-szőtt mezét.
Leszaggatták varratlan köntösét,
S most itt áll, ország és világ előtt,
A zokogók és röhögők előtt,
Az Ember Fia, meztelen. ...
Hát én Uram? Mi lesz velem,
Ha eljön egyszer ama nap,
Mikor lábunkhoz omlanak
Az emberszőtte fátyolok, ...
S úgy csupaszon bámul reám
Az emberiség ...
S meglátják, hogy ki vagyok!
Ki is vagyok, én Istenem?
"Vetkezd le éned, s megtudod!
Ó meztelen Krisztus a hegytetőn,
Légy irgalmas vetkeztetőm!"

XI. állomás: Jézust a keresztre szegezik
Áll a kereszt az ég alatt, a föld felett.
Tajtékot ver lába körül a gyűlölet.
... Ember Fia, egyedül vagy a puszta végtelenben!
Egyedül lenni: emberek között,
Egyedül lenni: az Isten előtt ...
Egyedül lenni, önmagamnak is csak undora,
Hát ezt is megtapasztalod,
Ember Fia!
Akkor tudod meg, hogy mi a kereszt és ki az Úr, a nagy Kereszten, ha mellette függsz áldozatul.
Az áldozatban ott megoldatik minden titok:
Ott, akkor Isten, a nagy Hallgató,
Felelni fog.
Ott akkor: "Istenem, én Istenem!" kiálthatom.

XII. állomás: Jézus meghal a kereszten
Felkiáltottál: Beteljesedett. És lehajtottad fejedet.
Igen, Uram, közel a nap,
Talán az óra, tán a pillanat,
Amikor félrebillen a fejem,
Amikor én is beteljesedem.
És elkezdődik egy új csepp öröklét?
Bűn és erény, igazság, tévedés, ...
Kell valamennyi és minden kevés,
Csak a minden, a beteljesedés.
Lehajtott fejű Krisztus a kereszten: ...
Csak Tebenned a beteljesedés!

XIII. állomás: Jézus testét leveszik a keresztről
Drágalátos szent testét
A keresztről levették.
Szegény Jézus megpihen
Szűz Mária öliben.
Szűz Mária siratja:
... most itt vagy az ölemben,
Meggyalázva, összetörten.
Már el nem vesz tőlem senki.
Hát így kellett ennek lenni? ...
Legyen, amint meg van írva:
Elengedlek már a sírba. ...
Veled voltam a kereszten,
Hulló véreddel véreztem.
Végig, mindig veled voltam,
Veled vagyok most is, holtan. ...
Harmad hajnal mikor éled,
Én is veled visszatérek.
Mert örömben, fájdalomban
Nem élek én csak fiamban,
Nincsen, ami elszakasszon:
Én vagyok a Boldogasszony.

XIV. állomás: Jézus testét sírba helyezik
Állok a legutolsó stációnál,
Várom a beteljesedést.
És szembejön a Gyászmenet,
A Krisztus-temetés. ...
Mintha fölkelne az emberiség,
Temetni a Krisztust.
Ott van a menetben mind, aki él,
Jók és gonoszak, hitetlenek, hívők.
Mind ott vagyunk, ...S mindenfelől,
Ömlik az emberiség: temetni a Krisztust.
És minden nyelven a megváltott
... emberiségnek, egy láthatatlan pálca üzemére
Zuhog az egyetemes ének:
"Temessük el, temessük el!?"
Valahol
A kristálytenger fölött,
A Szék előtt
Feszült inakkal áll az Angyal.
Áll, vár és alig-alig győzi kivárni
A Harmadnap hajnallatát, ...
És lendül a szárny,
És lebben a kő,
És elhangzik a mindenségben:
"Békesség nektek, én vagyok!"

Forrás: Keresztút gyűjtemény, Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) - a magyar nyelvű keresztény irodalom tárháza állományában

Öröm-Hír Sajtóiroda
Derbecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök hamvazószerdán, március 6-án, a Debreceni Szent Anna-székesegyházban mutatott be szentmisét. A főpásztor homíliájában arról beszélt, hogy mit kell, hogy jelentsen számunkra a helyes böjtölés, imádság, alamizsnálkodás és a jócselekedet.

Hamvazószerdán elhangzott evangélium: „Jézus így szólt tanítványaihoz: Ügyeljetek, hogy igazvoltotokat ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy csodáltassátok magatokat velük, mert így nem lesz jutalmatok Atyátoknál, aki a mennyben van. Amikor tehát adakozol, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsőítsék őket az emberek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. Amikor te alamizsnát adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy a te adományod rejtve maradjon; Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked. Mikor pedig imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és a terek sarkán állva imádkozni, hogy feltűnjenek az embereknek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtódat, és így imádkozz Atyádhoz, aki a rejtekben van; akkor Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked. Amikor böjtöltök, ne legyetek bús képűek, mint a képmutatók. Ők ugyanis elváltoztatják az arcukat, hogy böjtölésükkel feltűnjenek az emberek előtt. Bizony, mondom nektek: ők megkapták már jutalmukat. Te, amikor böjtölsz, kend meg a fejedet, az arcodat pedig mosd meg. Ne lássák az emberek, hogy böjtölsz, csak Atyád, aki a rejtekben van; és Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked” (Mt 6,1-6,16-18).

„Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását” (Róm 8,19). Palánki Ferenc megyéspüspök Ferenc pápa idei nagyböjti üzenetének központi gondolatával kezdte beszédét. Elmondta, a Szent Pál levelében olvasható gondolat és a Laudato si’ kezdetű pápai enciklika is a természetet, a világot állítja középpontba, amely nem csupán ökológiai üzenet, hanem az élet védelméről szól. Nekünk is az életet kell a középpontba állítanunk, és meg kell mutatnunk, hogy mi Isten fiai, gyermekei vagyunk. Erre vágyakozik, sóvárog a világ. Lehet panaszkodni a világra, és csak arról beszélni, hogy mennyi gonoszsággal van tele, de ismerjük fel, hogy ez is azt mutatja, hogy a világ mennyire várja a mi megnyilvánulásunkat, a böjtölést, az imádságot, az alamizsnálkodást, a jócselekedeteket. Mit jelentenek ezek számunkra?

Az ember általában önmagát állítja a középpontba és könnyen ítélkezik mások felett. Észreveszi a másik ember szemében a szálkát, de önmagával szemben már nem gyakorol kritikát — hangsúlyozta a megyéspüspök, majd kifejtette, a keresztény ember nem akkor jó, ha jobb lesz a másiknál, hanem ha önmagához képest válik jobbá. „Jobb akarok lenni ma, mint tegnap voltam.” Ehhez erőfeszítés, önmegtagadás, böjtölés, áldozatvállalás szükséges. A szeretetből meghozott áldozataimat pedig oda kell tennem Isten elé, és ezt gyakorolnom kell, hogy erényekké, készséggé váljanak bennem. Mert az erény nem más, mint a jóra való készség. Böjtölni sokféleképpen, többféle motivációval is lehet, de az igazi böjtölés nem magamra, az emberre, hanem Istenre mutat. Ferenc pápa nagyböjti üzenetében úgy fogalmaz: „Böjtölni annyit tesz, mint megváltoztatni magatartásunkat embertársainkkal és a teremtményekkel szemben: attól a kísértéstől, hogy mindent „elnyeljünk”, eljutunk az arra való alkalmasságig, hogy szeretetből szenvedjünk, ami szívünk ürességét be tudja tölteni.”

Sokszor üresnek érezzük az életünket, a szívünket, belefáradunk a szeretetbe, emberi kapcsolatainkba, sőt az Istennel való kapcsolatunkba is. Ferenc püspök megerősítette a híveket abban, hogy Isten gyermekeiként mindannnyian alkalmasak és képesek vagyunk a megújulásra, hogy szeretetből áldozatot hozzunk. Nem azon van a hangsúly, hogy tisztítókúrát végezzünk, hanem hogy megnyíljunk Isten előtt, lelki méregtelenítést végezzünk, amit nevezhetünk megtérésnek, Isten felé fordulásnak.

Az imádságról azt hangsúlyozza a Szentatya: „Imádkozni nem más, mint megtanulni lemondani a bálványimádásról.” Az egy igaz Istent kell imádni — tette hozzá a főpásztor. Talán azt gondoljuk, hogy napjainkban már nincs bálványimádás. Pedig milyen sokszor használjuk az „imádom” kifejezést, amikor nem Istenre gondolunk, hanem ételre, házi kedvencre, stb... Ilyenkor ezeket a dolgokat a teremtő Isten helyébe állítjuk a kifejezésünkkel, vagyis saját magunkat tesszük a középpontba. A legtöbb bálványimádásnak a hátterében az áll, hogy én vagyok Isten helyett.

Az igazi imádság másban is segít, utalt ismét püspök atya a pápai üzenetre, amely azt is hangsúlyozta, hogy le kell mondanunk „az egónk önelégültségéről és beismerni, hogy az Úrra és az Ő irgalmára szükségünk van.” Az imádságban rájövök arra, hogy nem vagyok elegendő magamnak, hogy szükségem van Isten jóságára, irgalmára, szeretetére, amely kézenfekvő, hiszen bármikor elvégezhetem a szentgyónásomat, mert az Isten nem fárad bele abba, hogy megbocsásson, hogy irgalmazzon. Mi fáradunk bele abba, hogy kérjük az Ő irgalmát.

Alamizsnálkodni pedig annyit jelent, mondja a pápa, hogy „túllépünk azon a balgaságon, hogy csak magunknak élünk, csak magunknak halmozunk fel abban a téveszmében élve, hogy így biztosíthatjuk a jövőt, ami nem is a miénk.” Ferenc püspök egyik dokumentumfilmre emlékeztetett, amely azt az embert mutatta be, aki óriási mennyiségű élelmiszert és a túléléshez szükséges eszközöket halmozott fel, hogy majd túlélje a világvégét. Mekkora balgaság! Amikor magamat állítom középpontba, Jézussal állok szemben, aki mindent odaadott értem, még az életét is. Ha valakivel jót teszünk, alamizsnát adunk, akkor tulajdonképpen az Isten jóságát mutatjuk meg, vagyis Őt állítjuk a középpontba életünkkel, szeretetünkkel. Mennyire más így böjtölni, imádkozni, jót tenni. Az igazi jóság az Isten.

„Ezekkel az eszközökkel ismét meglelhetjük az örömet abban a tervben, amelyet a teremtés Istene a szívünkbe vésett: testvéreinket és az egész világot szeretni, és ebben a szeretetben megtalálni a valódi boldogságot.” Ez az ember hivatása, a nagyböjtnek, a lelki tavasznak is lehetősége számunkra. Használjuk fel ezt a kegyelmi időt elmélyülésre, az Istennel való személyes találkozásra, hogy megtapasztalva az Ő irgalmát, elámuljunk megváltott emberlétünk örökké tartó új csodáján — fejezte be homíliáját Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök.

Kovács Ágnes
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
Fotó: Szabó Dávid

Március 2-án folytatódott a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra (NEK) való készület a debreceni Megtestesülés-templomban. Ez alkalommal a fiatalok és leendő bérmálkozók szemüvegén keresztül figyeltük az Oltáriszentség titkát.

A program az Isteni Irgalmasság rózsafüzérének imádságában elmélyülve kezdődött. Miután nemcsak testben, hanem lélekben is megérkeztek a résztvevők, Béri Renátó karmelita szerzetes gondolatait hallhattuk, aki világos, lendületes és a fiatalok számára is befogadható módon tett tanúságot. Vezérgondolatában Isten jelenlétét hangsúlyozta, amelyről egy fontos ismertetőt fogalmazott meg: Isten jelenléte állandó, nem csökken és növekszik annak a függvényében, hogy hogyan viselkedünk, mennyi érdemet szerzünk vagy mennyi rossz döntést hozunk. Isten jelenléte nem olyan, mint a térerő, hogy hol jobban, hol pedig kevésbé fogjuk. Ez a „szolgáltató” ingyenes, a „lefedettség” pedig mindenhol 100 %-os. Sokan azt gondolják, a bűn következménye, hogy Isten egy időre kiköltözik a szívünkből, majd egy újabb jótettet követően visszaköszön, és újra beköltözik. Renátó atya határozottan hívta fel a fiatalok figyelmét arra, hogy Isten nem szokott ki- és beköltözködni, szeretete és jelenléte állandó!

Előadása végén egy frappáns, de mély feladatot fogalmazott meg a hallgatóság számára: arra kérte a résztvevőket, hogy válasszanak ki egy tárgyat a közvetlen környezetükben és nevezzék ki ezt annak a tárgynak, amelyre ha ránéznek, Isten jelenléte jut eszükbe. Remek eszköz ez arra, hogy a mozgalmas hétköznapokban is gyakoroljuk az Istenre figyelést. Példának hozta a gyakran használt mobiltelefont: amennyiben kinevezzük a telefont egy olyan tárgynak, amelyről Isten jut eszünkbe, máris lelkülettel töltjük meg a mindennapi teendőket.

A karmelita szerzetes világos gondolatait követően a januárban megrendezett panamai ifjúsági világtalálkozó került fókuszba. Az egyházmegye hat római katolikus és egy görögkatolikus fiatalja adott bepillantást a találkozó élményeibe. Négy útravalót fogalmaztak meg, amelyet az ottlét alatt tapasztaltak, és nélkülözhetetlennek tartanak itthon is:
- Merjetek örülni! A templomban is!
- Engedjétek be Istent a hétköznapokba!
- Értékeljétek, amitek van!
- Legyetek nyitottak egymásra!

Élményeiken keresztül hívták fel a figyelmet erre, az első olvasásra egyszerűen hangzó felszólításokra. Egyszerűen hangzanak, mégis Panamában döbbentek rá ezek igazi és mély fontosságára. Beszámolójukat, megosztásaikat egy úgynevezett „Panama-sarok” kísérte. A templomban egy olyan helyiség berendezésével tették élővé a panamai találkozót a résztvevők számára, ahol megtekinthetőek voltak az utazáson készült fényképek, videók, emléktárgyak, illetve lehetőség volt személyes, bensőségesebb beszélgetésekre is. Egy különleges, Panamából hozott ötlettel is színesítették a délutánt: kéznyomokban öltött formát a hálaadás. Minden résztvevő magához vehetett egy kis papírból készült kéznyomot, amelyen egy vagy néhány szóval lehetett megjeleníteni azt, hogy ki miért ad hálát ezen a napon. Ezeket a kéznyomokat a templom falán helyezték el a résztvevők, akik ezzel jelképezve őrzik hálájukat az Oltáriszentség közelségében.

A panamai beszámolót egy közös fényképpel, a fiatalok számára elmaradhatatlan „szelfivel” zárták. A jó hangulatról ezt követően az egyházmegye Ifjúsági Irodájának munkatársai gondoskodtak: Nagy Zsolt atya és Gaga Zsuzsa, mint a fiataloknak szóló készületi esemény társszervezői látogatottak el a Megtestesülés Plébániára, akik egy izgalmas programajánlóval is érkeztek. Az idei nyár egyik központi eseményét harangozták be: egyházmegyei táborba hívták az ifjúságot. Interaktív módon, élmény megosztásokon és játékokon keresztül mutatták be a tábor részleteit, amelyről hamarosan bővebben is tájékozódhatnak a fiatalok. A „NEKtek! – Veletek!” programsorozathoz kapcsolódóan az Ifjúsági Iroda munkatársai egy totóval készültek, amelyben az Eucharisztiáról, a Kongresszusról szóló kérdésekkel mozgatták meg a fiatalokat. A totó nem volt tét nélküli, amelyet remekül összekapcsoltak az egyházmegyei táborra való készülettel: a játék nyertese abban az ajándékban részesült, hogy egy barátjával együtt részt vehetnek majd a táborban.

A szombati nap gitáros zenével kísért szentségimádással, majd szentmisével zárult. Az Oltáriszentségre, Krisztusra való figyelemben, a csend erejében megtapasztalhattuk Isten állandó jelenlétét, amelyről a délután folyamán elmélkedtünk. A szentségimádás kísérő gondolatai arra hívták fel a figyelmet, hogy merjük elfogadni az életet úgy, ahogyan jön. Merjük elfogadni a tökéletlent, a törékenyt, az ellentmondásost, a gyengét. Merjük magunkénak érezni Mária bátorságát, és mondjuk igent a küldetésre! Ne az elbukásokra, hanem a felállásokra figyeljünk!

A szentmise főcelebránsa a meghívott vendég atya, Béri Renátó volt, aki az evangélium szavairól, a saját szemünkben található gerenda és a másik személy szemében lévő szálka képéről és kapcsolatáról tartott elgondolkodtató elmélkedést. Beszédében nemcsak elmélkedést, hanem tükröt is tartott. Egy komoly és rendkívül nehéz böjti kihívást intézett a résztvevőkhöz: arra hívott mindenkit, hogy nézzen szembe „én”-jének sötét oldalával. Nézzen szembe a hibáival, gyengeségeivel, mert ezek felismerése pótolhatatlanul felszabadító érzés, amely meghozza mindnyájunk számára a gyógyulást. Akkor, amikor a másik szemében a szálkát keressük, valójában önmagunkkal nem vagyunk rendben. Megfogalmazta, hogy az emberiség nagy hiátusa, hogy nem foglalkozunk önismerettel, és nem képeznek ez alól kivételt a vallásos keresztények sem. Gyakori jelenségként említette, hogy a másokban felfedezett hiba, valójában a saját hibánk, vagy a saját hiányosságunk. Például, felismerünk másokban olyan zavaró tulajdonságokat, amely bennünk ugyanúgy vagy hatványozottan jelen van, de önmagukat szemlélve ezt nem látjuk, vagy éppen hajlamosak vagyunk azért kritizálni valakit, mert az a jellemző belőlünk hiányzik, és vágyunk rá. Béri Renátó karmelita szerzetes az önismeret fontosságával mindenkit felelősségre szólított fel annak érdekében, hogy rendezett életünk legyen önmagunkkal, környezetünkkel és Istennel!

Találkozzunk április 6-án ismét a Megtestesülés-templomban! A „NEKtek! – Veletek!” programsorozat következő eseményét Bosák Nándor ny. püspök kíséri, ahová az időseket és a betegeket várják.

Szilágyi Eszter

2019. március 05., kedd 10:31

A Szentatya üzenete 2019 nagyböjtjére

„Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását” (Róm 8,19)

Kedves testvérek,
Isten minden esztendőben édesanyánk, az Egyház által a „hívőknek azt a kegyelmet juttatja, hogy a húsvétot a Szentlélek örömében várják” és „megtisztult szívvel az élet teljességére jussunk Jézus Krisztus, a mi Urunk által” (vö. Nagyböjti 1. prefáció). Így egyik húsvéttól a másikig a megváltás teljessége felé haladunk, melyben Krisztus húsvéti misztériumának köszönhetően már részesültünk: „Mert megváltásunk még reménybeli” (Róm 8,24). Az üdvösség e titka, ami már földi életünk során is működik bennünk, egy dinamikus, az egész teremtést és a történelmet is átfogó folyamat. Sőt, ahogy Szent Pál apostol megfogalmazza: „Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását” (Róm 8,19). Ennek kapcsán szeretnék néhány gondolatot megosztani, hogy ezek kísérjenek minket a megtérés útján az előttünk álló nagyböjti időszakban.

1. A teremtés megváltása

Krisztus halálának és feltámadásának, a Húsvéti Szent Háromnapnak az ünneplése, mint az egyházi év csúcspontja annak tudatában hív minket megélni az előkészület idejét, hogy a Krisztushoz való hasonlatosságunk (vö. Róm 8,29) Isten irgalmasságának mérhetetlen ajándéka.
Aki Isten gyermekeként, megváltott emberként él, aki hagyja magát a Szentlélek által vezetni (vö. Róm 8,14), aki Isten törvényét egészen a szívünkbe és emberi természetünkbe írt törvénytől kezdve felismeri és tettekre is váltja, annak élete a teremtett világ javára fog szolgálni és részt kap a teremtés megváltásának művében is. A teremtés emiatt is várja – ahogyan Szent Pál írja – Isten fiainak megnyilvánulását, ami arra utal, hogy mindazok, akik Jézus húsvéti titkának kegyelmét befogadták, a maga bőségében élvezik gyümölcseit és arra meghívást kaptak arra, hogy annak teljességét az emberi élet megváltásában maguk is elnyerjék. Amikor Krisztus szeretete a szentek életét – a lélek, a szellem és a test dimenziójában – átformálja, ők Istent dicsőítik, és imádságukba, szemlélődésükbe, művészetükbe a teremtményeket is bevonják, ahogyan ez Assisi Szent Ferenc Naphimnuszában (vö. Laudato si’ enciklika, 87.) csodálatosan megmutatkozik. Sajnos ebben a világban a megváltás alkotta harmóniát szüntelenül fenyegeti a bűn és a halál negatív hatalma.

2. A bűn pusztító hatalma

Ha nem Isten gyermekeiként élünk, akkor gyakran pusztító módon viselkedünk felebarátainkkal és más teremtményekkel – de magunkkal – szemben is, mivel többé-kevésbé tudatosan abból indulunk ki, hogy mindent a magunk kedve szerint használhatunk. Emiatt eluralkodik a mértéktelenség és az így kialakuló életmódunkkal túllépünk azokon a határokon, amelyek tiszteletben tartását ember voltunk és természetünk is megkívánná. Engedünk a határtalan vágyaknak, amelyekkel a Bölcsesség könyve a hitetleneket jellemzi, azokat, akik cselekedeteikben sem Istenre nem gondolnak, sem pedig reményük nincs a jövőre nézve (vö. Bölcs 2,1–11). Ha nem adjuk át magunkat újra és újra a húsvéti ünnepnek és nem a feltámadást, mint célt tartjuk szemünk előtt, akkor nyilvánvaló, hogy végül a „mindent és azonnal” és a „mindig többet birtokolni” logikája győzedelmeskedik.

A bűn minden rossz okozója, mint azt mindnyájan jól tudjuk. Amikor először felütötte a fejét, megtört az emberek közössége Istennel, egymással és a teremtett világgal, amelyhez testünk révén különösen is kapcsolódunk. Az Istennel való kapcsolat megrendülésével az emberiség és a számunkra elgondolt környezet között fennálló harmónia is csorbát szenvedett, az Édenkert pedig pusztává vált (vö. Ter 3,17–18). Ebben az esetben arról a bűnről van szó, ami az embert arra vezette, hogy magát tartsa a teremtés istenének, úgy lássa magát, mint abszolút uralkodót és a világot nem az Isten által meghatározott célra, hanem saját érdekében, illetve embertársai és más teremtmények kárára használja.
Ha Isten törvényét, ami a szeretet törvénye, elhagyjuk, akkor a hatalmasok törvénye fog érvényre jutni. A bűn, ami az emberek szívében lakozik (vö. Mk 7,20–23) – és kifejezésre jut a bűnös kívánságban, a mértéktelen jólét utáni vágyban, a mások és gyakran saját boldogulásunkkal szembeni közönyben –, kielégíthetetlen mohóságban a teremtés, az embertárs és a környezet kizsákmányolásához vezet, mivel minden kívánság teljesülését jognak tartja és előbb vagy utóbb elpusztítja azt is, akit uralma alá vetett.

3. A megbocsátás és a bánat gyógyító ereje

Mindezek miatt a teremtés számára sürgősen szükséges, hogy Isten fiai és leányai, mindazok, akik „új teremtéssé” váltak, megnyilvánuljanak: „Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg” (2Kor 5,17). E megnyilvánulás által a teremtés maga is húsvéttá válhat, megnyílhat az új földnek és új égnek (vö. Jel 21,1). A húsvéti út éppen arra hív minket, hogy keresztény arcunkat és keresztény szívünket bánat, megtérés és megbocsátás által megújítsuk és így a húsvéti misztérium kegyelmének teljes gazdagságát megélhessük.
Ez a „türelmetlenség”, a teremtés várakozása beteljesül, amikor Isten fiai megnyilvánulnak, vagyis minden keresztény és minden ember elszánja magát arra, hogy a megtérés e „szülési fájdalmát” magára vegye. Az egész teremtett világ velünk együtt „fel kell, hogy szabaduljon a mulandóság szolgai állapotából az Isten fiainak dicsőséges szabadságára” (Róm 8,21). A nagyböjt a megtérés szentségi jele. Arra hívja a keresztényeket, hogy a húsvéti misztériumot a saját személyes, családi és társadalmi életükben tartalmasabban és konkrét formába öntve megvalósítsák, különösen is a böjt, az imádság és az alamizsnálkodás által.
Böjtölni annyit tesz, mint megváltoztatni magatartásunkat embertársainkkal és a teremtményekkel szemben: attól a kísértéstől, hogy mindent „elnyeljünk”, eljutunk az arra való alkalmasságig, hogy szeretetből szenvedjünk, ami szívünk ürességét be tudja tölteni. Imádkozni nem más, mint megtanulni lemondani a bálványimádásról és az egónk önelégültségéről és beismerni, hogy az Úrra és az ő irgalmára szükségünk van. Az alamizsnálkodás annyit tesz, mint hogy túllépünk azon a balgaságon, hogy csak magunknak élünk, csak magunknak halmozunk fel abban a téveszmében élve, hogy így biztosíthatjuk a jövőt, ami nem is a miénk. Ezekkel az eszközökkel ismét meglelhetjük az örömet abban a tervben, amelyet a teremtés Istene a szívünkbe vésett: testvéreinket és az egész világot szeretni és ebben a szeretetben megtalálni a valódi boldogságot.

Kedves testvérek, Isten Fiának a böjtje a teremtés pusztaságába való belépés volt, azért, hogy azt újra Isten jelenlétének kertjévé tegye, azzá, ami a bűnbeesés előtt volt (vö. Mk 1,12–13; Iz 51,3). Böjtünk során mi is ezt az utat szeretnénk bejárni, azért, hogy a teremtett világnak elvigyük Krisztus reménységét, aki azt „a mulandóság szolgai állapotából felszabadította az Isten fiainak dicsőséges szabadságára” (Róm 8,21). Ne hagyjuk, hogy e kedvező idő haszontalanul teljen el! Kérjük Isten segítségét, hogy rátaláljunk a valódi megtérés útjára. Hagyjuk el az önzést és az önmagunkra irányuló figyelmet és forduljunk Jézus húsvétja felé, váljanak szükséget szenvedő testvéreink felebarátainkká, akikkel testi és lelki javainkat megoszthatjuk. Így életünk konkrét cselekedeteiben Krisztusnak a bűn és a halál felett aratott győzelme megvalósul és ezzel az ő átalakító erejét a teremtésre is lehívjuk.

Vatikánváros, 2018. október 4-én, Assisi Szent Ferenc ünnepén.

Ferenc pápa

Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök március 6-án, szerdán 18 órakor Debrecenben, a Szent Anna-székesegyházban celebrál szentmisét hamvazószerda alkalmából. A debreceni Szent Anna-székesegyházban ezen a napon további szentmisék lesznek 7, 8, 10, 12 órakor, amelyek végén a hívek homlokát a pap hamuval jelöli meg. A 10 és 12 órakor kezdődő szentmisén a debreceni Szent József római katolikus köznevelési intézmény diákjai és tanárai vesznek részt.

A húsvétra felkészítő negyvennapos böjt hamvazószerdán veszi kezdetét, amely idén március 6-ára esik. A keresztények ebben a bűnbánati időszakban Jézus Krisztus feltámadásának, a húsvétnak a megünneplésére készülnek, a hitben való elmélyülés, a kiengesztelődés és a lemondás segítségével.



Az Egyház hamvazószerdára és nagypéntekre szigorú böjtöt ír elő: a 18 és 60 év közötti hívek lehetőleg csak egyszer étkezzenek, és még kétszer vehetnek magukhoz élelmet (hazánkban ez a szabály abban a formában honosodott meg, hogy csak háromszor lehet étkezniük és egyszer jóllakniuk). E két napon és nagyböjt többi péntekén 14 évesnél idősebb tagjait arra kéri az Egyház, hogy a böjti fegyelem részeként ne fogyasszanak húst.

A böjt a Szentírásban soha sem öncélú, hanem mindig a bűnbánat, a gyász vagy az Istenhez forduló kérés, vagy pedig a nemzeti tragédiákra való emlékezés kísérőjeként jelenik meg. Így történik ez az ószövetségi Szentírásban, amikor a nép Saul halála után hét napig böjtölt (1Sám 31,13), ilyen volt Dávid király bűnbánati böjtje is, de keresztény szempontból a legfontosabb Mózes személye, aki mielőtt átvette volna a Tízparancsolatot, mint az Istennel kötött szövetség alapokmányát, negyven napon át böjtölt (Kiv 34,28). A böjtöt illetően az Ószövetségben nem találunk egységes előírásokat, viszont voltak külső jellemzői úgy mint a bűnbánó öltözék, hamunak a fejre történő szórása vagy épp az élettől és italtól való tartózkodás. A böjtnek a célja az ember Isten előtt való megalázkodásának kifejezésre juttatása volt. Ugyanakkor a próféták különösen is hangsúlyozták azt, hogy a külső, fizikai böjt egy belső megújulást kell, hogy szolgáljon, azaz ennek a felebaráti szeretet cselekedeteiben is meg kell nyilvánulnia (vö. Iz 58,3 kk).

Az Újszövetségben Anna prófétaasszony böjttel és imádsággal szolgálta Istent, és várt a megígért Messiásra (Lk 2,37). Lukács evangéliuma szerint Jézus nyilvános működésének kezdetén negyven napra elvonult a pusztába (vö. Lk 4,1 kk), illetve az Ő példája nyomán az első keresztény közösségek számára is alapvető volt a böjt és az imádságos lelkület: ezt teszik ez az apostolok elküldésekor (vö. ApCsel 13,2-3) és a keresztény elöljárók kiválasztása kapcsán is (vö. ApCsel 14,23). Mindennek az az üzenete, hogy a böjt és az imádság megtisztítja és felemeli a testet és a lelket, így az ember alkalmasabbá válik Isten szavának befogadására és tudja, hogyan kell helyesen cselekednie.

A negyvennapos böjt a IV. századra vált általánossá a keresztény világban. A vasárnapot, mivel e napon az Úr feltámadását ünnepeljük, tehát örvendezünk, az Egyház nem tekinti böjti napnak, így a VII. század óta szerdai nappal kezdődik a nagyböjt, tehát hamvazószerdától húsvét vasárnapig a böjti napok száma éppen negyvenet tesz ki. A XI. századig olyannyira szigorú volt, hogy késő délutánig semmit sem ettek; húst, tejterméket és tojást pedig a böjti napokon egyáltalán nem fogyasztottak.
Napjainkra az Egyház mára enyhített a böjti szabályokon, de hamvazószerdára és nagypéntekre szigorú böjtöt ír elő: a 18 és 60 év közötti hívek lehetőleg csak egyszer étkezzenek és még kétszer vehetnek magukhoz élelmet (hazánkban ez a szabály abban a formában honosodott meg, hogy csak háromszor lehet étkezniük és egyszer jóllakniuk). E két napon és nagyböjt többi péntekén 14 évesnél idősebb tagjait arra kéri az Egyház, hogy a böjti fegyelem részeként ne fogyasszanak húst.
A görögkatolikus egyházban hamvazószerda előtti hétfőn megkezdődik a nagyböjti időszak.

Fontos azonban rámutatni arra is, hogy a húsételtől való tartózkodás nem önmagában tekinthető böjti cselekménynek. Egyszerűen a hús fogyasztása az ókori - középkori ember számára sokszor ritka, ünnepi alkalomnak számított, vagyis az erről való lemondás az adott kultúrában valóban a bánat és az önmegtagadás alkalmas kifejezőeszközének bizonyult. E gondolatot tovább folytatva, kiegészítve azzal, hogy az ószövetségi gyakorlatban az egyéni bánatnak is számos formája lehetett, kérdésként áll a külső böjt gyakorlata a modern ember előtt, azaz mi az az érték, szokás az életemben, amihez általában ragaszkodom és az Isten előtti meghajlás jeleként szívesen lemondanék róla? Ez nagyböjtben nemcsak a hústól, hanem a dohányzástól, az édességtől, a szórakozástól, a wellnestől stb. való tartózkodás is lehet, hozzáfűzve azt, hogy nagyobb figyelmet fordítunk embertársaink szükségleteire is.

A Jézus tanítása szerint böjt Isten iránti szenvedély, szeretet és mélyebb önátadás. A lemondásnak önmagában nézve kevés értelme van, célját csak akkor éri el, ha pozitív tartalmat hordoz: a cél nem a kevesebb súly vagy az egészségesebb test, hanem amolyan negyven napos lelki méregtelenítés, melynek végén Istenhez kerülök közelebb.

Ferenc pápa minderre így hív meg minket 2019-es nagyböjti üzenetében:
„Böjtölni annyit tesz, mint megváltoztatni magatartásunkat embertársainkkal és a teremtményekkel szemben: attól a kísértéstől, hogy mindent „elnyeljünk”, eljutunk az arra való alkalmasságig, hogy szeretetből szenvedjünk, ami szívünk ürességét tudja betölteni. Imádkozni nem más, mint megtanulni lemondani a bálványimádásról és az egónk önelégültségéről, és beismerni, hogy szükségünk van az Úrra és az ő irgalmára. Az alamizsnálkodás annyit tesz, mint hogy túllépünk azon a balgaságon, hogy csak magunknak élünk, csak magunknak halmozunk fel abban a téveszmében élve, hogy így biztosíthatjuk a jövőt, ami nem is a miénk. Ezekkel az eszközökkel ismét meglelhetjük az örömet abban a tervben, amelyet a teremtés Istene a szívünkbe vésett: testvéreinket és az egész világot szeretni, és ebben a szeretetben megtalálni a valódi boldogságot.”

Örömhír sajtóiroda
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházán, a Magyarok Nagyasszonya Plébánia dísztermében tartott előadást Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus jegyében. Az előadásra 2019. február 27-én este, a püspök atya által celebrált szentmisét követően került sor. Az elgondolkodtató, tartalmas beszéd meghallgatása előtt a jelenlévők közösen mondták el Erdő Péter bíboros, prímás imáját a Kongresszusért. A közel egy órás elmélkedés közvetlen, családias hangulatban telt.

Palánki Ferenc püspök atya előadásának magvát saját és mások bölcsességeinek kincsestárából merítette, Jézus Krisztus evangéliumának egyik bölcs gondolatára alapozva, miszerint „A jó házigazda kincseiből régit és újat vesz elő” (Mt 13,52).
Az Eucharisztia olyan ajándék, amit Isten ajándékozott nekünk, s ennek megünneplése fontos esemény a hívek életében, hiszen Jézus ígéretének egyik legjelentősebb megnyilvánulása. Püspök atya emlékeztette hallgatóságát a szavakra, amelyekkel az Úr Jézus megígérte apostolainak és rajtuk keresztül egész egyházának, hogy velünk marad a világ végezetéig. Az Oltáriszentségben nap mint nap találkozhatunk vele. Hisszük, hogy a kenyér és bor színe alatt valóban Vele egyesülünk.

Az előadásában püspök atya három aspektusból világított rá az Eucharisztia fontosságára. Ezek közül elsőként a körmenetet említette, amely nem más, mint Jézus Krisztusnak, a mi legnagyobb kincsünknek megmutatása a világnak. Ugyanakkor körmenet az is, amikor áldozás után mintegy mozgó Tabernákulumként elindulunk a világba bemutatni, hogy rajtunk keresztül jelen van a Szeretet Istene.

A másik nagyon fontos eseménye életünknek maga a szentmise. Isten egyik legnagyobb ajándéka ez a hívő ember számára, összegyűlni Jézus körül, vele egyesülni. Püspök atya felhívta a figyelmet arra, hogy a szentmise soha nem egy privát cselekmény. A legfontosabb személy maga Jézus Krisztus, a leglényegesebb kérdés pedig nem más, mint hogy – minden egyéb tényezőt kizárva – tudjuk-e Őt szemlélni, Vele kapcsolatba kerülni, Őt meglátni a mellettünk ülő testvéreinkben. Az Eucharisztikus Kongresszus azért lesz különösen csodálatos esemény, mert több száz országból érkeznek résztvevők, akik különböző nyelveken beszélnek, ott mégis mindenki érteni fogja a közös nyelvet: a szeretetét.

Áldozáskor Krisztussal egyesülünk. Hisszük, hogy az Ő testét és vérét vesszük magunkhoz a kenyér és bor színe alatt. Csodálatos jelképek ezek. Egy hatalmas búzamező minden szem búzájának egy picinyke darabjából áll össze a kenyér, s ugyanígy egy nagy szőlőültetvénynek minden szem szőlőjéből lesz a bor. Jelképe ez annak, hogy Krisztus áldozatából minden egyes ember részesül, mindenkinek jut egy darab belőle, függetlenül attól, hogy milyen tulajdonságokkal bír az illető, vagy szerintünk méltó-e rá. Az Eucharisztia, a szentáldozás a bocsánatos bűnöket eltörli, míg a nagy bűnöktől megóv. Nem automatikusan történik így – emelte ki püspök atya –, hanem a Jézussal való egyesülés során Ő maga épít be magába bennünket. Részévé tesz, Általa leszünk mindnyájan Egy, s így érkezik el az Isten Országa. Krisztus vándorlásunk társa, így ez nem céltalan vándorlás, hanem útkeresés, zarándoklat. Böjte Csaba atya szavait idézve: „Elindultunk a semmiből a Végtelen felé.” Hol tartunk most? – kérdezte püspök atya a jelenlévőkhöz fordulva. A Végtelen maga az örök élet. Jézus ígéretet tett arra, hogy aki eszi az Ő testét és issza az Ő vérét, annak örök élete van. Nem a jövőben, nem egy távoli, meghatározhatatlan időpontban, hanem már most nekünk ajándékozza a megkezdett örök életet. Ő, aki szeretetből megtört kenyérré vált, erre az útra hív meg bennünket, azt azonban nem ígéri, hogy megkímél a szenvedéstől az út során.

Jézus Krisztust követve eljuthatunk az életszentségre, amelyre mindenki meghívást kapott. Az előadás ezen pontján püspök atya kiemelte azt a fontos tényt, hogy Jézus végül nem magyarázatot kér majd tőlünk arra, miért nem szeretünk valakit, hanem választ arra, megtartottuk-e a szavát: azt tesszük-e másokkal, amit szeretnénk, ha velünk is tennének. Nem határozza meg, hogy csak akkor tegyünk így, ha az illető megérdemli, vagy ha szimpatikus számunkra.

Itt érkezünk meg – ahogy Varga László atya mondja –, életünk szentmiséjéhez. E fogalom alatt a két szentmise között eltelt időt érti. Jézus önmagát adta nekünk, ám két szentmise között Krisztus áldozza fel a hívő embert. Épp ezért lényeges az utántöltés, a vasárnapi szentmisén való részvétel és a szentáldozás. Ha ez hiányzik, könnyen kiéghetünk, hisz utántöltés nélkül nem bírjuk a mindennapi, szeretetből meghozott áldozathozatalt. Nem könnyű a feladat, hiszen Jézus áldozatról beszél, önmagunk megtagadásáról, az Ő követéséről. A kereszthordozásban pedig nincs szünnap. Az Úr Jézus megélt mindent, amit mi is megélünk nap mint nap, a fájdalmat, a félelmet, sőt az elhagyatottság érzését is. Túljutni a nehézségeken csak Vele tudunk, az Isteni Erőforrás igénybevételével. Általa elérjük, hogy ha valaki találkozik velünk, az valóban Krisztus szeretetével találkozzon.

A harmadik nagyon fontos tényező a szentségimádás. Püspök atya itt Balázs Béla nyugalmazott kaposvári püspök szavait idézte, aki Isteni Napfürdő imádságnak nevezi a szentségimádást. Már maga a monstrancia is olyan, akár a Nap. Mi pedig sugárzó fényében napozunk, s engedjük, hogy áradjon belénk a kegyelem. Feltölt bennünket reménnyel, örömmel, békével. Kell, hogy legyenek alkalmaink kettesben Istennel. „Számomra a szentségimádás csendet jelent. Az Isteni Napfürdő imádságát, amikor kicsit sütkérezem az Isten szeretetében, és azon fáradozom, hogy minél inkább megnyissam a szívemet előtte, hogy minél szabadabban áradhasson a kegyelem.” – mondta Palánki Ferenc püspök atya, majd emlékeztette a jelenlévőket arra a fontos tényre, hogy Jézus egészen addig, amíg meg nem alapította az Eucharisztiát, nem engedte, hogy elfogják. Hitünk kríziseit az adja, ha nem tudjuk elfogadni ezt az önátadást, ezt a kinyilatkoztatást. Isten azért engedte meg, hogy Krisztus meghaljon értünk a kereszten, hogy bennünket, gyarló embereket felemelhessen az Isteni Lét állapotába. Palánki Ferenc püspök atya csendes, rövid fohásszal zárta előadását:
„Segítsen bennünket a Jóisten kegyelme, hogy az életünket is imádkozni tudjuk, megdicsőítsük Istent, imává tegyük a körülöttünk lévők életét is, és hogy élhessük az Eucharisztiát. Ámen.”

Gergely Klaudia

„A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő” (Lk 6,45) - köszöntötte a Szentírás szavaival Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök a leendő akolitusokat, családtagjaikat, papokat, a hívő közösséget március 3-án, a debreceni Szent Anna-székesegyházban. Áts Bence, Bordás Attila, Cseh Miklós Zsolt, Foltin Ernő, Kollár László, Menyhárt Ferenc, Papp Ágoston és Utasi László részesült az ünnepélyes avatásban, egy héttel később március 10-én pedig a nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyházban 6 fő lektort — Barkóczi Zsoltot, Bodnár Ferencet, dr. Ilonczai Pétert, Jécsák Tamást, Kozák Lajost és Zsatku Lászlót — kér fel ünnepélyesen a főpásztor az akolitusi szolgálatra. A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyében jelenleg 108 fő akolitus segít a lelkipásztori szolgálatban.

Palánki Ferenc megyéspüspök a szentmise homíliájában többek között azt hangsúlyozta, szükség van Isten igéjének szolgálatára, hogy minél hatékonyabban hangozzék el a Szentírás üzenete, hiszen a szív bőségéből szól a száj. Amikor valaki megkérdezte a Jó Mestertől, mit tegyen ahhoz, hogy üdvözüljön (Mk 10,17-27), Jézus először azt válaszolta neki, hogy egyedül csak az Isten jó. Ebből a jóságból kell merítenünk. A világ építése azzal kezdődik, hogy mi magunkat kezdjük megváltoztatni, aminek újra és újra nekiállunk. Palánki püspök atya Sík Sándor papköltő gondolataira utalt, aki azt mondta, aranymisés korában is ugyanazokat a bűnöket kell meggyónnia, mint újmisésként. Nehéz megváltoznunk, tette hozzá a püspök, de Isten igéje, szava, üzenete személyiségformáló erővel van jelen az életünkben. Bennünk van a rosszra való hajlam, de a készség arra is, hogy szembenézzünk hibáinkkal és megváltozzunk Isten kegyelmével együttműködve.

Ehhez azt kell látnunk, hogy Isten valóságosan jelen van az életűünkben. Ő nem szereti jobban azt, aki kevésbé vétkezik hiszen Ő csak tökéletesen tud szeretni. Ha ráébredünk ennek a szeretetnek a nagyságára, akkor kezdünk megváltozni. Isten szeretete vonz bennünket, amely arra késztet, hogy jót tegyünk, segítsünk másokon. Ez az akolitus szolgálatának is a lényege.

Az evangélium azt is üzeni, hogy szükségünk van olyan emberekre, akik közvetítik az igazi Mester tanítását, folytatta a megyéspüspök, majd megköszönte azon felkészítő papok munkáját, akik felkérték az akolitusokat a szolgálatra. A fáradozás nem hiábavaló, hiszen az Úrban fáradozunk az ő Igéjéért, országának építéséért.

Ezután az akolitus feladatait fogalmazta meg a megyéspüspök. Az akolitus sajátos részt vállal az Egyház hivatásából, amelynek csúcsa és forrása az Eucharisztia, általa épül és növekszik Isten népe. Segít a papoknak és szerpapoknak tisztségük ellátásában, és szükség esetén megáldoztatja a híveket és a betegeket. Majd a főpásztor arra kérte őket, törekedjenek felfogni munkakörük mély lelki értelmét, és minden nap tudatosan adják oda magukat Jézus Krisztus által Istennek, a nekitetsző lelkiáldozatul. Szeressétek Krisztus titokzatos testét, vagyis Isten népét, az elesetteket, betegeket, igazodjatok Jézus parancsához, amelyet az utolsó vacsorán adott apostolainak: szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket — fejezte be homíliáját Palánki Ferenc megyéspüspök.

Kovács Ágnes
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

A nyíregyházi Főegyházmegyei Papi Szociális Otthon március 2-ától a Seregély István Papi Szociális Otthon nevet viseli.
A névadó ünnepségen dr. Ternyák Csaba egri érsek atya szentmisét mutatott be az intézmény Szent Antal-kápolnájában, majd megáldotta az épület homlokzatán elhelyezett emléktáblát. Az ünnepi alkalmon jelen volt Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök, Bosák Nándor és Katona István nyugalmazott püspök atyák, további meghívott papok, Seregély István érsek családtagjai, az egyházmegye intézményeinek vezetői, az otthon lakói és a nyíregyházi plébániákhoz tartozó hívek.

Isten az embert hatalmassá tette, saját képmására alkotta, felruházta őt erővel, értelemmel, istenfélelemmel, szívet adott neki a gondolkodásban, megbízta, hogy uralkodjék minden teremtményen és végül örök szövetségre lépett vele, amely az ember legnagyobb méltósága. Sirák fiának könyve csodálatos, dicsérő szavakkal szól az ember méltóságáról – utalt Ternyák Csaba érsek a napi olvasmányra (Sir 17,1-15), amely az embert méltatja, majd hozzátette: e nagyságot Isten még fokozta azzal, hogy elküldte Szent Fiát, aki egy lett közülünk.
A főpásztor hangsúlyozta, mindezen nagyság csak akkor valósulhat meg, ha az ember lelkében kicsivé, gyermekké válik. Akkor lehetünk kicsinyek, szegények, egyszerűek, bűntelenek, tiszták, ha beiratkozunk Mária iskolájába, akitől megtanulhatjuk az alázatosságot és a nagylelkűséget. Mária alázatosan befogadta Isten akaratát és nagylelkűen igent mondott rá. Máriától megtanulhatjuk azt, hogy miben áll az igazi emberi nagyság. Legyen mindannyiunk számára a modell Szűz Mária, aki példát mutat nekünk az istengyermekségben. Jézus azért állított mindannyiunk elé egy kisgyermeket, hogy figyelmeztessen gyermekvoltunk megőrzésére. Mert bármennyire is eljárnak az évek felettünk, emlékezünk, és a szívünkben fiatalnak érezzük magunkat, mert együtt él bennünk a múltunk, jelenünk, és úgy tekintünk a jövőre, hogy ez már most a mienk. Ebben segítenek bennünket a szentségek, amelyekkel megízlelhetjük az időtlenséget, az örök állandóságot, az Isten jelenlétében való létet.

Ternyák Csaba érsek a szentmisét Seregély István érsek atya kedvenc kék színű miseruhájában mutatta be, melyet az elhunyt érsek 12 éven keresztül viselt vasárnapról vasárnapra a Szent Antal-kápolnában bemutatott szentmiséken. Az érsek atya homíliájának záró gondolatában kérte Seregély István közbenjáró imáit, hogy a nagyságot, amelyre az Istentől kapott meghívásunk rendel bennünket, alázatossággal, gyermeki lelkülettel, Mária példájával tudjuk viselni, hogy megéljük istengyermekségünket, amely legnagyobb meghívása az embernek. Mert Isten azért lett emberré, hogy mi Isten gyermekei lehessünk, és ezáltal megistenüljünk. Ez az ember legnagyobb hivatása – fejezte be gondolatait Ternyák Csaba egri érsek.
Ezt követően Palánki Ferenc megyéspüspök megköszönte érsek atyának az együttünneplést, majd Seregély István érsek atyára emlékezett, akinek egy-egy gondolata, tanítása mélyen bevésődött a szívébe, a szívében van. A szentmise végén, miután a hívek közösen elimádkozták Seregély István érsek atya imáját, Ternyák Csaba érsek atya megáldotta az épület homlokzatán elhelyezett emléktáblát.

Seregély István érsek atya imája:
„Ahová állítasz, ott szolgállak,
ahol megsejtelek, megcsodállak.
Amim van, azért magasztallak,
Amim nincs, azért nem zaklatlak.
Ami a dolgom, azt csinálom,
a jó szót érte sose várom.
Ha nem sikerül, nem kesergek,
Isten nevében mindent újrakezdek.
Csak egyet kérek mindenáron:
jöjj el értem, ha jön halálom,
Uram, Megváltóm, Királyom.
Te vagy életünk hajnala, napja, alkonya.
Te vagy a terv, a kivitel és a betetőzés.
Te vagy a vetés, a növekedés és az aratás.
Magadnak teremtettél Uram,
és nyugtalan a szívünk,
amíg benned meg nem nyugszik.”

A Nyíregyháza központjához közel található parkosított, ápolt virágos kerttel rendelkező intézménynek 74 lakója van, a papok száma jelenleg hét fő. Az intézmény az ország egész területéről fogad ellátásra jelentkezőket. Egyházi fenntartású intézményként elhelyezést és ellátást biztosítanak nyugdíjkorhatárt betöltött lelkipásztoroknak és egyházi személyeknek, valamint mindazon igénylőnek, akik megfelelnek a jogszabályi feltételeknek.

Az intézménynek helyet adó épület jelenlegi formáját a ferencesek 1937-ben felépült rendházának többszöri bővítésével nyerte el. Az 1951-ben állami tulajdonba vett rendházat 1989. május 31-én dr. Seregély István egri érsek visszavásárolta az önkormányzattól, és Kiss István plébános irányításával a meglevő épületet kibővítették. Az Egri Főegyházmegye 1989-ben alapította meg a Főegyházmegyei Papi Szociális Otthont. Fenntartását 1993-ban az akkor alapított Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye vette át. Az intézmény az új egyházmegye püspökének, Bosák Nándornak a támogatásával 1999-ben új épületszárnnyal bővült. Az otthonban lévő Szent Antal-kápolnában napi rendszerességgel tartanak szentmiséket a városbeli hívek és a bentlakó ellátottak számára. A beteg papoknak napi misézésre lehetőséget nyújtó kis emeleti kápolnát 2004-ben kibővítették, így 25 fő befogadására lett alkalmas, amelynek teljes berendezéséről az egri érsek gondoskodott.

A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye fenntartása alatt jelenleg három szociális otthon működik: A nyíregyházi intézményen kívül Debrecenben a Szent Erzsébet Otthon és Balkányban a Szent Antal Idősek Otthona.

Kovács Ágnes
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Free Joomla templates by L.THEME