Bemutatták az „Életre szóló Szeretet” programot a III. Életvédő Konferencián Pócspetriben
Bemutatták az „Életre szóló Szeretet” programot a III....
„Egészségfejlesztés és az életvédelem kapcsolata a fiatalok körében” – Dr. Fodor Ákos belgyógyász-szakorvos előadása az Életek az életért – III. Életvédő Konferencián Pócspetriben
„Egészségfejlesztés és az életvédelem kapcsolata a fiatalok körében”...
„Visszatérés Emmauszból Jeruzsálembe. Közös felelősségünk a felnövekvő nemzedékért” – Szenes István atya előadása az Életek az életért – III. Életvédő Konferencián Pócspetriben
„Visszatérés Emmauszból Jeruzsálembe. Közös felelősségünk a felnövekvő nemzedékért”...
„A fiatalok nemcsak a jövőben akarnak élni, meg akarják élni a jelent is.” Bosák Nándor püspök atya az élethivatásról beszélt az Életek az életért – III. Életvédő Konferencián Pócspetriben
„A fiatalok nemcsak a jövőben akarnak élni, meg...
2019. szeptember 19., csütörtök 11:42

Akik a szeretet forrásából folyton inni kérnek – Székelyhídra bicikliztek a debreceni Szent Anna egyházközség hívei

A debreceni Szent Anna egyházközség kerékpártúrát szervezett Székelyhídra, a Stubenberg-kastélyban elhelyezett Gyermek Jézus Gyermekotthonba. A túra 88 kilométer volt összesen, amely először soknak tűnt, de a tudat, hogy szegény sorsú gyerekekhez megyünk látogatóba, és viszünk némi adományt, felülírt mindent. Krakomperger Zoltán plébános atya vezetésével huszonketten nekivágtunk a hosszú útnak.

Amikor Csaba testvér felhívta a székelyhídi gyermekotthon vezetőjét, hogy hamarosan megérkezünk a határhoz, üdvrivalgás tört ki a gyerekek között. Rejtély, hogy mit érezhettek mindeközben, de mi tudtuk, hogy már nagyon várnak bennünket. Az otthon lakói közül néhányan nevelőik kíséretében elénk jöttek a magyar-román határhoz, hogy minél hamarabb fogadni tudjanak bennünket, és onnan kerékpározzanak velünk Székelyhídra.

Amint megérkeztünk a határ menti kis pihenőhöz, a gyerekek izgatottan, ám visszafogottan üdvözöltek bennünket. Volt, aki bemutatkozott, vagy aki csak a társai mellől figyelt, és volt, aki a kukoricásban talált szederrel kínált bennünket. A helyzet számunkra talán idegenebb volt, de miután elindultunk a közös úton, megnyíltunk egymás felé.

Fél órás út után megérkeztünk a gyermekotthonhoz. Még le sem tettem a biciklimet, a kislány, akivel együtt jöttem a határtól, máris kézen ragadott és a trambulin felé vonszolt. „Gyere, gyere, megmutatom milyen lábra szaltót tudok ugrani!” És valóban, csak tátottam a számat, milyen ügyesen ugrott. Nem telt bele egy perc sem, sorra jött a többi kisgyerek, hogy ők is velünk játszhassanak az ugrálón. Itt hamarosan vita alakult ki, hogy ki menjen fel a trambulinra játszani, annyira izgatottak lettek az érkezésünk miatt. Aztán egy srác a mászókához hívott, ahol erőgyakorlatot mutatott be nekem, hogy lássam, őt is kemény fából faragták, de sokáig nem tudtam ott maradni vele, mert már a nevemet skandálták a trambulinról, ahova visszaérve egy lány sütit nyomott a kezembe, és még kínált egy másikkal is. Ahogy tele szájjal fordultam, megjelent egy szőke kisfiú focilabdával a kezébe, de látván, hogy épp eszem, hagyta, hogy befejezzem. A gyerekek ösztönösen keresték a kapcsolódás lehetőségét, vágytak az új társaságra. És ez felülír mindent. Kitört belőlük az a hajthatatlan vágy, ami a szeretet forrásából inni kér. És ezek a gyerekek folyamatosan szomjaznak és inni kérnek.

Rövid idő elteltével részt vettünk a szentmisén, melyet a gyermekotthon melletti templomban tartott Markovics Balázs káplán atya, aki szintén velünk tartott aznap. Három gyerekkel léptem be a templom ajtaján, ketten a kezemet fogták. Együtt letérdeltünk, keresztet vetettünk, és ülőhelyet keresve a félig megtelt kápolnában az első sorba húztak és leültettek maguk közé.
Egy eleven öt évesnek nehéz csendben végigülni egy szertartást, de pár szép szó hatására csendben maradtak a jól nevelt kicsik. Utánoztak, nézték mit csinálok, tanultak.
Mise után szabad foglalkozás volt, páran focizni mentünk, így többen is bekapcsolódhattak a közös játékba. Voltak, akik körbejárták az épületet, hiszen az otthon lakói egy elhagyatott kastélyban kaptak helyet Székelyhídon. A szabadfoglalkozás után készítettünk egy csoportképet az otthon lakóival és nevelőivel. Amikor ott ültünk és vártunk a többiekre, szóba került, hogy hamarosan indulunk haza. Gyurika, a zöld pólós kisfiú mellettem ült, és az előző szavak hallatán ijedt tekintettel felém fordult és megkérdezte: „Ugye, nem fogsz hazamenni?”“Nem, még nem.” – válaszoltam mosolyogva. Ezt nyugtázva ő is elmosolyodott, és vártuk a többieket.

Záróprogramként a szervezet által működtetett strandra mentünk, ami a kastélytól 15 perc sétára van. A biciklinket tolva a gyerekek izgalomba jöttek, és sorra kérték, hogy hadd üljenek fel és toljuk őket. Minden apró alkalmat megragadtak, hogy egy kis szín kerüljön az életükbe. A strandra érve minden gyerek izgatottan futott a vízbe, mire levettem a cipőm, már mindenki bent játszott. A gyerekek hol a felnőttek nyakában, hol az ölében kötöttek ki, keresve a kötődést mindannyiunkkal. Közeledve a zárórához egy-két gyerek arcán látni lehetett a lehangoltságot, hogy máris vége a napnak, és hamarosan visszaindulunk. Gyurika, az 5 éves kisfiú pedig erősen a kezembe csapott vigyorogva, és megkérdezte: “Ugye látlak még?” – “Hát hogyne!“ – válaszoltam, és tudtam, hogy nekem itt még lesz dolgom.

Mindenki nevében bátran kijelenthetem, hogy csodálatos napnak lehettünk részesei, amely ezeknek a gyerekeknek köszönhető, hiszen mosolyt csaltak az arcunkra, és melegséget hoztak a szívünkbe. Ezek a gyerekek ösztönösen látták meg bennünk a felnőtt társat, akit megismerhetnek, akivel játszhatnak, akitől tanulhatnak. Ez az olthatatlan szomjúság sokáig ott lesz még bennük, amelynek csillapítása nemes feladatot jelent.

Szabó Dávid
sajtóapostol

  • Galéria:
    • j
    • kk
    • l
    • é

Free Joomla templates by L.THEME