Nyomtatás
2019. december 10., kedd 10:33

A Máltai Szeretetszolgálat „mustármagja” Debrecenben – Fodor András atya visszaemlékezése a kezdetekre

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Egyesület Debrecenben és az Észak-alföldi régióban idén ünnepli 30. születésnapját. Fodor András gazdasági helynök - akkor, mint a Szent Anna plébánia káplánja és a Svetits Intézethittantanára -, a romániai forradalom következtében kialakuló humanitárius válságban szenvedőket önkéntesekkel együtt segítette. Ebből a szolgálatból született a Magyar Máltai Szeretetszolgálat debreceni csoportja. András atya, aki azóta is vezetője a helyi szervezetnek így emlékezik vissza az akkori eseményekre:

Az 1980-as évek közepe táján Csilla von Boeselager jóvoltából a debreceni klinika is részesedett a Németországban leszerelt orvosi eszközökből, kórházi ágyakból. Csilla asszonynak az volt az egyetlen kikötése, hogy a kórház ezen segélyek fejében, engedje be a papokat, lelkészeket a betegek lelkipásztori ellátására. Amikor az egyik alkalommal misézni mentem a kórházba, és bebocsátást kértem a portástól, ezt mondta: „Ki tud ezen eligazodni? Korábban, ha pap jött, az volt az utasítás, hogy küldjük el – most meg helyet kell biztosítani a számára!”

1988. február 2-án délután, Szegedről visszaérkezve Debrecenbe, a Szent Anna Plébánia kapualját teli találtam emberekkel. Hamar kiderült, hogy a határon túlról jöttek. Azt állították, bemondta a Kossuth Rádió, hogy Magyarországon befogadják a menekülteket. Voltak már a városban különböző helyeken, de sehol sem kaptak segítséget. Első pillanatban én is bizonytalan voltam, mi lesz ebből, ha én itt a plébánia épületében menekülteknek adok helyet. De az emberek ott voltak, közeledett az este, és nem tudtak hova menni.
A plébánia templom felöli, kápláni szárnyán minden lehető helyet szálláshellyé alakítottunk még aznap estig. A Svetitsből, ahol hittanár voltam, szereztem néhány használaton kívüli vaságyat, meg pokrócokat – estére mindenkinek volt fekvőhelye, akkor is, ha a saját nagykabátjával tudott csak takarózni. A szobámban is aludt vagy négy férfi a szőnyegen. Én magam is a szőnyegen akartam aludni, de senki sem fogadta el az ágyamat, mondván, hogy annyival is többen férünk, ha az ágy is használva van. Alighogy mindenkinek helyet találtunk, megint csöngettek. Ekkor győződtem meg arról, hogy tettemből nem lehet nagy baj – mert a rendőrök hoztak újabb négy személyt, akiket a határőrök fogtak el és nincs hova menniük.
Másnap a templomba járó híveket kértem, hogy aki tud, átmenetileg fogadjon be menekülteket, mert a plébánián már nem férnek. Hivatalos helyekről, Megyeháza, Állam-egyházügyi Hivatal, rosszalló megjegyzéseket kaptam, de ekkor már hallottam budapesti hasonló hírekről is – így nem foglalkoztam velük, hanem kerestem a módját a hatékony segítségnyújtásnak. Néhány nap múlva megkezdte működését az Idegenrendészeti Hivatal, ahol az emberek egy kis „menekült igazolványt” kaptak. Elszorult a szívem, amikor láttam, hogyan örülnek a MAGYAR szövegű „dokumentumnak”. Majd a Város is kialakított néhány befogadó helyet főleg óvodában, bölcsödében, ahol alig volt, vagy kevés gyermek volt.

A hívek hozták az adományaikat, és sokakat el tudtunk helyezni azoknál, akik nagyobb lakással rendelkeztek, vagy volt hétvégi házuk.
Hetenként tartottunk a menekültek számára egy összejövetelt a templom hittantermében, hogy ügyes bajos dolgaikról beszélhessenek – egymást is segítve így az ügyintézésben. Hazai, külföldi, a szegedi püspökség, valamint helyi lakosok felajánlásaiból lakótelepi lakásokat, vagy Debrecen környéki falvakban házakat tudtunk venni.

1989. december 23-án este Kozma Imre atya nyilatkozott a TV-ben, és bíztatta a menekülteket, hogy forduljanak a Magyar Máltai Szeretetszolgálathoz. Az volt a nagy meglepetés, hogy ebben a nyilatkozatban Debrecen neve is elhangzott, hogy itt is van „képviselete” a Szeretetszolgálatnak. Fel akartam hívni dr. Csiba László barátomat, hogy mit tud erről, hol van ez a „képviselet”. De alighogy elhangzott Kozma atya bejelentése, el kezdett csörögni a telefon, hogy hova hozhatják az adományokat. Majd Csiba László közölte, hogy biztosan a plébánia az a hely, amire Kozma atya gondolt, tehát hozzák az adományokat ide, és majd ő is jön, hoz magával néhány segítséget.
Azon az éjszakán semmit nem aludtunk. A menekültek ott nézték a folyosón a kitett TV készüléken a temesvári események híreit, és segítettek a folyamatosan érkező adományok pakolásában. Az akkor még Béke útja névre hallgató Szent Anna utca mindkét oldala végig volt taxival, a taxisok pillanatok alatt felszerelték a plébánia tetejére a CB antennát, hogy tudjunk egymással kommunikálni. Sorra pakoltuk meg a taxikat adományokkal, hogy azokat Nagyváradra és környékére vigyék. A következő este (szenteste) Csehszlovákiából érkezett egy cukorral és liszttel megrakott autóbusz, a felvidéki magyarok küldték, hogy juttassuk át Erdélybe.

Így kezdődött. Hivatalosan csak 1991-ben alakult meg a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Debreceni Csoportja, mert addig nem értünk rá magunkkal foglalkozni.
Meggyőződésem, hogy Debrecen hitélete itt, ezekből a napokból vett új lendületet. Híveink megtapasztalták a tevékeny szeretet jó ízét, és az ÉLET ebből fakad. A korábbi években gyakran ügyeltem a Szent Anna Plébánia irodájában, és a temetésjelentéseken kívül alig volt valami hivatali ügy. Azóta pedig civil adminisztrátort kell alkalmazni, a tevékeny szeretetből így tud kibontakozni az élet.

1990 januárjában megjelentek Debrecenben a paderborni máltaiak. Kamion számra hozták az adományokat, de őket úgy indították Németországból, hogy nem mehetnek át a határon, így a határ közelében létre kellett hozni egy bázist, ahonnan az itteniek vihetik tovább az adományokat. Ehhez szállítóeszközöket is hoztak. Mivel a Szent Anna Plébánia udvara nagyon kicsi, nem alkalmas arra, hogy itt nagy mennyiségű adományt raktározzunk, a közeli katonai bázison, laktanyában kértünk és kaptunk helyet a járművek parkolására és az adományok átmenti tárolására.
1989-ben ugyan nálunk is megtörtént a rendszerváltás, de még a katonai bázison igen különlegesnek tűnt, hogy nyugatnémet rendszámú kamionok parkolnak. Debrecenben még működött a szovjet katonai repülőtér. Kérésünkre innen is külön gépet indítottak Bukarestbe, debreceni ásványvízzel, üdítőitalokkal és paderborni, főleg élelmiszer adományokkal megrakottan. Magyarországi szovjet katonai repülőtérre gördültünk be a nyugatnémet kamionokkal, hogy átrakodjunk a katonai gépre. Hihetetlen volt ez számunkra is. Néhány nap múlva 11 kamion érkezett Németországból, melynek rakományát a debreceni Nagyállomáson pakoltuk át vagonokba, amelyeket a Hargita megyei Gyimes-völgybe indítottunk. (1984-ben a Svetits Gimnázium hittanáraként 41 lánnyal a Csík-medencében kerékpároztunk, akkor jutottam el Gyimesközéplokra a Magdolna búcsúra. Innen volt velük a kapcsolat.)

1990-ben az újra lehetővé váló csíksomlyói pünkösdi búcsúra egy autóbusznyi zarándokkal Gyimesfelsőlokra érkeztünk, és onnan a helyi keresztaljával gyalog mentünk a búcsúra. 1992-ben a Szentlélek arra indított bennünket, hogy Gyimesközéplokon zarándokházat építsünk. A KÉSZ debreceni csoportja létrehozta a Sziklára Épített Ház Alapítványt. A zarándokház építéséhez a fa kivételével  minden anyagot a debreceni Máltai Csoport teherautóival szállítottunk ki. A zarándokházból, mire felépült, végül iskola lett. A mai napig is minden évben Mikulás közelében – Máltai gépkocsival visszük az alapítvány adományát a Szent Erzsébet Líceum diákjainak és dolgozóinak.

Közben a németektől kapott teherautókkal Románia és Kárpátalja szinte egész területére hordtuk az adományokat. Én magam is egy Mercédesz katonai mentőautóval rendszeresen jártam át Nagyváradra a székesegyházi karitászhoz szállítva az adományokat.

1991-ben II. János Pál pápa debreceni látogatásának előkészítését, a Katolikus Egyház részéről én irányítottam. A debreceni és paderborni máltaiak biztosították a látogatás egészségügyi hátterét.

A 90-es évek második felétől egyre többször jutott el hozzánk a debreceniek véleménye, hogy itthon is vannak rászorulók, nem csak Romániában és Kárpátalján. Előbb még a Szent Anna Plébánián, majd 1992-től az önkormányzattól kapott Erzsébet utcai Máltai Házban a mai napig Krízis Irodát működtetünk, amely minden munkanapon nyitva van, és naponta 30-50 rászoruló kap segítséget.
Dr. Németh Éva kezdeményezésére otthonápolási tanfolyamot indítottunk, hogy a családok, saját otthonában tudják ápolni a betegeiket, amíg nem szorulnak kifejezett kórházi ellátásra. Majd megszerveztük a Hospice Házi Beteggondozó Szolgálatot. Többször próbálkoztunk pályázni Szociális Otthon és Hospice Ház létrehozására, de eddig sikertelenül.

Egyik munkatársunk gyermekei révén értesültünk arról, hogy az iskolás gyerekek közül hétvégeken sokan éheznek. Megkerestük az iskolákat, és meglepetésünkre több mint 600, hétvégeken éhező gyerekről kaptunk hírt. Ennek kapcsán indítottuk el a hétvégi gyermekétkeztetést, jelenleg is 100 gyermek jut ebédhez szombaton és vasárnap, a mi közreműködésünkkel.
2004-ben Debrecen is kapott egy Máltai Játszóteret. Ezzel egy nagy lakótelepre jutott el Szeretetszolgálatunk híre, igazi missziós munka, amit a játszótér végzett és végez. Lassan minket is elért az intézményesülés, mivel Fehérgyarmat, Szolnok és a gacsályi fogyatékos ellátás is hozzánk került.

Fodor András atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat debreceni csoportjának vezetője

  • Galéria:
    • 7M7A5747