Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye hírei

A hajléktalan embernek nem azért nincs otthona, mert nincs elég ház a világon, hanem azért mert nincs elég szeretet.

 

A Hajléktalan Jézus szobor 2017. november 17-én, pénteken délután érkezett a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársainak kíséretében Budapestről Debrecenbe. Az ünnepélyes fogadása után (amelyről előző híradásunkban olvashatnak) Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök szentmisét mutatott be a székesegyházban, amelyen Kocsis Fülöp hajdúdorogi érsek-metropolita is részt vett. Másnap a szobrot Debrecen főterén helyezték el, ott ünnepi megemlékezést tartottak a keresztény felekezetek képviselőinek részvételével. Az együttérzés szobra 19-én, vasárnap — a Szegények I. Világnapján — egész nap a debreceni Szent Anna-székesegyház bejárata előtt volt látható.

Palánki Ferenc megyéspüspök a szentmise homíliájában többek között Isten létezésének csodájáról beszélt, amelyet mindenhol megtapasztalhatunk, és találkozhatunk Vele nemcsak az Eukarisztiában, a templomokban, imádságainkban, hanem a másik emberben is, hiszen Jézus minden emberrel azonosította önmagát. A Hajléktalan Jézus szobor előtt is rádöbbenhetünk ennek valóságára. A főpásztor a gyermekeknek, a szobor látványára megfogalmazott őszinte, tiszta együttérző reagálására emlékezett: „Mi történt veled Jézus?” A püspök atya hangsúlyozta, a gyermekek tiszta szíve még észreveszi azt, ami nem természetes, ők még meg tudnak döbbenni az emberi nyomorúságon. Hogyan hat ránk, felnőttekre a szobor üzenete? Közömbösek vagyunk? Elfordulunk a rászorulótól, nem vagyunk képesek a másikon segíteni? „Igen” — volt a főpásztor válasza, majd hozzátette, ez a hozzáállásunk az Isten iránti közömbösségről is árulkodik.

Ezután a püspök atya elmondta, gyakori, hogy azt hangoztatják, az Egyház nem foglal állást, nem ad útmutatást bizonyos vitatott, kritikus társadalmi kérdésekben. Miért a kritika, mikor az  Egyház minden szentmisében, tanításaiban csak a szeretetről prédikál? Az emberek nem követik a tanítását, nem segítik jobban a rászorulókat. Az emberek közömbössége éppen az Istentől való elfordulásuk következménye. Fontos, hogy a szeretet legyen az életünk legmeghatározóbb ereje. Ezután a megyéspüspök Ferenc pápa a Szegények I. Világnapjára megfogalmazott gondolatait idézte: „Fogadjuk be Isten szeretetét, kegyelmét és az irgalmasság, amely a Szentháromság szívéből fakad mozgásba hozza életünket.  Együttérzés és irgalmas cselekedetek lesznek a gyümölcsei a szükséget szenvedő testvéreink felé.”

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” A püspök atya végül Tamási Áron gondolatát idézte, majd hozzátette: „A hajléktalan embernek nem azért nincs otthona, mert nincs elég ház a világon, hanem azért mert nincs elég szeretet. Mert hol vagyunk otthon? Nem egy kőből épített házban, hanem a másik ember szívében, s azon keresztül Isten szívében. De ha nincs nyitott szív, nagylelkűség, szeretet egymás iránt, akkor nagyon is egyértelmű, hogy mi lesz a világ sorsa, és egyre többen lesznek, akik hajléktalanná válnak.

Másnap, 18.-án, szombaton a szobrot egész napra a Kossuth térre helyezték el. Délelőtt 10 órakor nagyon szép, megható megemlékezésen gondoltak a társadalom peremére szorult tagjaira. Beszédet mondott Tóth László római katolikus plébános, Oláh István, a református lelkész és Zuró József görögkatolikus káplán atya.

Végül egy érintett, Gyöngyösi Attila hajléktalan saját novelláját olvasta fel, amelyben megköszönte Istennek az életét, és kifejezte, az a legszegényebb, aki szándékosan elveti magától az egyetlen ajándékot, az isteni kegyelmet. Majd így fohászkodott: „Segíts Uram, hogy én is segíthessek, adj nekem tiszta szívet, hogy észre tudjam venni, mit kívánsz tőlem.”

A Katolikus Karitász debreceni csoportjának képviselői is jelen voltak, ők virágot helyeztek el a szobornál.

A rendezvényen közreműködtek a debreceni Svetits Gimnázium diákjai: Pallag Sára, Milán Ákos, Mezei Botond, Rácz Balázs, előadták: Albert Schweitzer: Az élet tisztelete (részlet), Reményik Sándor: Kegyelem című vers, Lackfi János: A hajlékkészítés zsoltára. Kovács Noémi alsó tagozatos diák az „Ó, én édes jó Istenem” kezdetű ősi székely himnuszt furulyán, majd énekelve adta elő.

A Hajléktalan Jézus szobor köré szerveződött debreceni programokat Fodor András püspöki helynök atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat debreceni csoportjának vezetője, valamint Szél Barnabás, a szervezet debreceni munkatársa szervezte.

A padon fekvő, pokrócába burkolózott, elesett embert ábrázoló köztéri alkotás Timothy Schmalz kanadai szobrász műve kettős üzenetet hordoz. Egyrészt felhívja a figyelmet, hogy lássuk meg Krisztus arcát a kirekesztett emberekben, másrészt együttérzésre hív az elesettek iránt.

A szobor kihelyezésének következő állomásai: november 20-21-én Kisvárda, 22-23-án Mátészalka, és 24-26-án Nyíregyháza

 

Kovács Ágnes

Sajtóiroda – Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Ne szóval szeressünk, hanem tettel

1. „Gyermekeim, ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal” (1 Jn 3,18). János apostolnak ezek a szavai olyan felszólítást fejeznek ki, amelyet minden kereszténynek meg kell hallania. A komolyság, amellyel a „szeretett tanítvány” a mai napig továbbadja Jézus parancsát, még hangsúlyosabb az ellentét révén: az ajkainkat gyakran elhagyó üres szavak és a konkrét tettek között, amelyek nekünk azonban mércéül szolgálnak. A szeretet nem enged kibúvót („alibit”): aki úgy akar szeretni, ahogyan Jézus szeretett, az ő példáját kell követnie, főként akkor, ha a szegények iránti szeretetről van szó. Másrészt jól tudjuk, hogyan szeret az Isten Fia, és Szent János világosan fogalmaz. Két tartóoszlopon nyugszik szeretete: elsőként Isten szeretett bennünket (vö. 1 Jn 4,10.19); és úgy szeretett, hogy teljesen odaadta magát, még a saját életét is (vö. 1 Jn 3,16).

Az ilyen szeretet nem maradhat válasz nélkül. Még ha önzetlenül adja is, anélkül, hogy bármit kérne érte cserébe, mégis úgy lángra lobbantja a szívet, hogy mindenki úgy érzi, viszonoznia kell, korlátai és bűnei ellenére. Ez pedig úgy lehetséges, ha szívünkbe befogadjuk Isten kegyelmét, az ő irgalmas szeretetét, amennyire ez lehetséges, hogy irányítsa akaratunkat és érzéseinket is Isten és a felebarátaink iránti szeretetre. Ilyen módon, az irgalmasság, amely úgyszólván a Szentháromság szívéből fakad, mozgásba hozhatja életünket, együttérzés és irgalmas cselekedetek lesznek a gyümölcsei a szükséget szenvedő testvéreink felé.

2. „Lám, egy szegény kiáltott s az Úr meghallgatta” (Zsolt 34,7). Az Egyház mindig is felfogta ennek a kiáltásnak a jelentőségét. Az Apostolok Cselekedeteinek első lapjaitól kezdve tanúbizonyságát adja ennek: akkor Péter választ ott ki hét „jó hírben álló, Lélekkel eltelt bölcs férfit” (6,3), hogy vállalják a szegényekről való gondoskodást. Bizonyos, hogy ez volt az egyik első jel, amellyel a keresztény közösség megjelent a világban: a legszegényebbek szolgálata. Ez azért volt lehetséges, mert megértették, hogy Jézus tanítványai életének olyan testvériségben és szolidaritásban kell kifejeződnie, amely megfelel a Mester legfőbb tanításának, aki a szegényeket boldognak és az Isten országa örököseinek nevezte (vö. Mt 5,3).

„Birtokaikat és javaikat eladták, s az árát szétosztották azok közt, akik szükséget szenvedtek” (ApCsel 2,45). Ez a kifejezés nyilvánvalóan megmutatja az első keresztények élénk gondoskodását. Lukács evangélista, a szent szerző, aki a legtöbb helyet szenteli az irgalmasságnak, nem retorikai fordulattal él, amikor az első keresztények gyakorlatát írja le a javakon való osztozás területén. Éppen ellenkezőleg: amikor ezt elbeszéli, minden eljövendő nemzedék hívőjéhez, vagyis hozzánk is akar szólni, hogy tanúságával támogasson és tettekre sarkalljon minket a leginkább rászoruló embertársak felé. Ugyanezt a tanítást kapjuk Jakab apostoltól is, aki levelében erős és kemény kifejezésekkel él: „Hallgassatok ide, szeretett testvéreim! Hát Isten nem azokat választotta-e ki, akik a világ szemében szegények, hogy a hitben gazdagok legyenek, és örököljék az országot, amelyet azoknak ígért, akik őt szeretik? Ti mégis lenézitek a szegényt. Hát nem a gazdagok zsarnokoskodnak fölöttetek és hurcolnak benneteket a bíróság elé? […] Mit használ, ha valaki azt állítja, hogy van hite, tettei azonban nincsenek? Üdvözítheti a hite? Ha valamelyik testvérnek nincs ruhája és nincs meg a mindennapi tápláléka, és egyiketek így szólna hozzá: ’Menj békében, melegedj, és lakjál jól!’, de nem adnátok meg neki, amire testének szüksége van, mit használna? Ugyanígy a hit is, ha tettei nincsenek, magában holt dolog” (2, 5-6. 14-17).

3. Voltak azonban olyan idők is, amikor a keresztények nem hallgatták meg teljesen ezt a felszólítást, és engedték, hogy a világ gondolkodásmódja megfertőzze őket. A Szentlélek azonban nem késlekedett figyelmeztetni őket, hogy tekintetüket a lényegre irányítsák. Olyan férfiakat és nőket támasztott, akik különböző módokon ajánlották fel életüket a szegények szolgálatára. Hány és hány lapját írták a történelemnek kétezer év alatt a keresztények, akik egyszerűen és alázattal, a szeretet nagylelkű képzelőerejével szolgálták legszegényebb testvéreiket!

Mindnyájuk közül kiemelkedik Assisi Szent Ferenc, akit számos más férfi és nő követett az évszázadok során. Nem elégedett meg annyival, hogy magához ölelje és alamizsnával segítse a leprásokat, hanem elhatározta, hogy Gubbióba megy, hogy együtt lakjon velük. Ő maga is úgy látta, hogy ez a találkozás volt megtérésének fordulópontja: „Míg bűnökben éltem, nagyon keserű volt számomra a leprások látása. És maga az Úr vezérelt közéjük, és én irgalmasságot cselekedtem velük. És amikor eltávoztam tőlük, az, ami előbb keserű volt számomra, átváltozott testem és lelkem édességére” (Végrendelet 1-3: FF 110). Ez a tanúság megmutatja a szeretet átalakító erejét, és a keresztények életmódját.

Ne csak úgy gondoljunk a szegényekre, mint a heti egyszeri önkéntes munka jó gyakorlatának célcsoportjára, vagy még kevésbé mint olyan emberekre, akiket időnkénti felbuzdulásból megsegítünk egy-egy gesztussal, hogy megnyugtassuk a lelkiismeretünket. E tapasztalatoknak, miközben értékesek és alkalmasak rá, hogy érzékennyé váljunk testvéreink szükségletei és az ezeket gyakorta kiváltó igazságtalanságok irányában, rá kellene vezetnie minket arra, hogy valódi találkozás jöjjön létre köztünk és a szegények között, és olyan osztozást valósítsunk meg velük, amely életstílusunkká válik. Valóban: az imádság, a tanítványság útja és a megtérés az evangéliumi hitelességük bizonyítékát az osztozásra nyitott szeretetben találja meg. Ebből az életmódból öröm és a lélek derűje származik, mivel kezünkkel érinthetjük Krisztus testét. Ha valóban találkozni akarunk Krisztussal, szükséges, hogy megérintsük testét a szegények megsebzett testében, mint az Eucharisztiában kapott szentségi közösség megfelelőjét. Krisztus testét, amit megtörnek a szent liturgiában, a szeretet megtalálja a legelesettebb testvérek arcában és személyében. Mindig aktuálisak Aranyszájú Szent János szavai: „Ha tiszteleteteket akarjátok tenni Krisztus teste előtt, ne idegenkedjetek tőle akkor sem, ha le van meztelenítve: ne csak a selyembe felöltöztetett eucharisztikus Krisztust tiszteljétek úgy, hogy közben a templomon kívül nem vesztek tudomást a másik Krisztusról, amely szenved a hidegtől és a meztelenségtől” (Hom. in Matthaeum,  50, 3; PG 58).

Az tehát a feladatunk, hogy kinyújtsuk kezünket a szegények felé, találkozzunk velük, nézzünk a szemükbe, öleljük meg őket és éreztessük velük a szeretet melegét, amely megtöri a magányt. Felénk nyújtott kezük egy meghívás is, hogy lépjünk ki a saját biztonságunkból és kényelmünkből, és ismerjük fel az értéket, amelyet a szegénység önmagában hordoz.

4. Ne feledkezzünk el róla, hogy Krisztus tanítványai számára a szegénység elsősorban hivatás, a szegény Krisztus követése. Az Ő nyomában és Vele járunk ezen az úton, amely az Isten országának boldogságába vezet (vö. Mt 5,3; Lk 6,20). A szegénység egyet jelent az alázatos szívvel, amely elfogadja, hogy az ember korlátokkal rendelkező és bűnös teremtmény, és így leküzdi a mindenhatóság kísértését, amely a halhatatlanság illuzióját kelti. A szegénység a szív magatartása, amely nem engedi, hogy a pénzre, a karrierre és a luxusra az élet céljaiként, a boldogság feltételeiként tekintsünk. Éppen a szegénység az, amely olyan feltételeket teremt, amelyek mellett szabadon vállalhatjuk személyes és társadalmi felelősségünket korlátaink ellenére, bízva Isten közelségében, az ő kegyelmére támaszkodva. Az ilyen értelemben vett szegénység a mérték, amely megmutatja, hogy helyesen használjuk-e az anyagi javakat, hogy nem önző, birtokló módon éljük-e meg kapcsolatainkat és érzelmeinket (vö. Katolikus Egyház Katekizmusa, 24-45).

Tegyük ezért magunkévá Szent Ferenc példáját, aki a hiteles szegénység tanúja. Ő, éppen azért, mivel tekintetét Krisztusra szegezte, képes volt őt felismerni és szolgálni a szegényekben. Ha tehát szeretnénk hatékonyan hozzájárulni a történelem megváltoztatásához és segíteni akarjuk a valódi fejlődést, meg kell hallanunk a szegények kiáltását, és segítenünk kell őket felemelni számkivetett helyzetükből. Ugyanakkor emlékeztetem a szegényeket, akik városainkban és közösségeinkben élnek, hogy ne veszítsék szem elől az evangéliumi szegénység értelmét, amit életükön hordoznak.

5. Ismerjük azt a mai világra jellemző nehézséget, hogy nehéz tisztán meghatározni a szegénységet. Mégis, nap mint nap felszólít minket a szegénység ezer arca, amely fájdalomról, kirekesztésről, kizsákmányolásról, erőszakról, kínzásról, bebörtönzésről, háborúról, a szabadságtól és méltóságtól való megfosztottságról, tudatlanságról, analfabetizmusról, egészségügyi szükséghelyzetről, munkanélküliségről, ember­ke­res­ke­de­lem­ről, rabszolgaságról, elvándorlásról, nyomorról és kényszerű migrációról árulkodik. A szegénység arca olyan nők, férfiak és gyermekek arca, akiket alantas érdekekből kihasználnak, jogaikat tiporják a hatalom és a pénz perverz logikája érdekében. Micsoda kegyetlen és sohasem teljes felsorolást voltunk kénytelenek adni a szegénység formáiról, amely a társadalmi igazságtalanságnak, az erkölcsi nyomornak, a kevesek mohóságának és az általánosan elterjedt közönynek a gyümölcse!

Napjainkban, miközben egyre inkább előtérbe kerül az arcátlan gazdagság, amely a kevés, előjogokat élvező ember kezében összpontosul és sokszor társul hozzá a törvénytelenség és az emberi méltóságot sértő kizsákmányolás, botrány a szegénység terjedése a világ társadalmainak nagy területein. Ezt látva nem maradhatunk tétlenül és még kevésbé törődhetünk ebbe bele. Nem fogadhatjuk el a szegénységet, amely elfojtja a fiatalok kezdeményező készségét, megakadályozva őket, hogy munkát találjanak; a szegénységet, amely elaltatja a felelősségérzetet és arra ösztönzi az embereket, hogy a felelősség átruházását és a szívességek keresését részesítsék előnyben; a szegénységet, amely megmérgezi a társadalmi részvétel kútjait és beszűkíti a szakmai hozzáértés terét, megalázva így azok érdemét, akik dolgoznak és termelnek. Minderre az élet és a társadalom új szemléletével kell választ adnunk.

Mindezek a szegények – ahogyan azt Boldog VI. Pál pápa szerette mondani – „evangéliumi jogon” tartoznak az Egyházhoz (Megnyitó beszéd a II. Vatikáni Zsinat II. ülésszakán, 1963. szeptember 29.) és ez arra kötelez bennünket, hogy melléjük álljunk. Áldottak ezért azok a kezek, akik azért nyúlnak, hogy befogadják és segítsék a szegényeket, mert e kezek reménységet hoznak. Áldottak azoknak a kezei, akik túllépnek a kultúrák, vallások, nemzetiségek határain, és a vigasz olaját öntik az emberiség sebeire. Áldottak a kezek, akik úgy nyújtanak segítséget, hogy semmit sem kérnek cserébe – „ha”, „de”, „talán” nélkül. E kezek segítsége révén Isten áldása száll a testvérekre.

6. Az Irgalmasság Szentévének végén határoztam el, hogy felajánlom az Egyháznak a Szegények Világnapját, hogy a keresztény közösségek az egész világon egyre inkább és egyre jobban kézzelfogható jelei legyenek Krisztus szeretetének a legszegényebbek és leginkább szükséget szenvedők iránt. Azt kívánom, hogy ez a világnap társuljon az elődeim által meghirdetett többi világnap mellé, amelyek immár hagyománnyá váltak közösségeinkben, és egészítse ki ezeket evangéliumi értelemben, felmutatva Jézus megkülönböztetett szeretetét a szegények iránt.

Felhívom az egész Egyházat, valamint minden jószándékú férfit és nőt, hogy ezen a napon vessék pillantásukat azokra, akik segítségért kiáltva, szolidaritásunkat kérve nyújtják felénk a kezüket. E testvéreinket az egyetlen mennyei Atya teremtette és szereti őket. E Világnap arra szolgál, hogy elsősorban a híveket ösztönözze: lépjenek fel a selejt és pazarlás kultúrája ellen, s helyette tegyék magukévá a találkozás kultúráját. Ugyanakkor felhívásom mindenkihez szól, vallási hovatartozástól függetlenül, hogy nyíljanak meg a szegényekkel való osztozásra a szolidaritás bármely formájában, hogy ez a testvériség konkrét jele legyen. Isten a földet és az eget mindenki számára alkotta; sajnos az emberek azok, akik határokat, falakat és kerítéseket építettek, elárulva ezzel azt az eredeti ajándékot, amely az egész emberiséget illeti, bárkinek a kizárása nélkül.

7. Azt kívánom, hogy a keresztény közösségek az idén november 19-re eső Szegények Világnapját, az Évközi idő XXXIII. vasárnapját megelőző héten igyekezzenek minél több találkozást megvalósítani a barátság, a szolidaritás és a kézzelfogható segítség jegyében. Meghívhatják továbbá a szegényeket és az önkénteseket, hogy együtt ünnepeljenek a szentmisén e vasárnapon, hogy ezáltal még hitelesebben ülhessük meg Krisztus Király főünnepét a rákövetkező vasárnapon. Krisztus királysága ugyanis legteljesebben a Golgotán mutatkozik meg teljes értelmében, amikor az Ártatlant felszegezik a keresztre szegényen, mezítelenül, mindentől megfosztva, s ezáltal testesíti meg és nyilatkoztatja ki Isten szeretetének teljességét. Az Atya iránti teljes odaadása, miközben kifejezi teljesen szegénységét, nyilvánvalóvá teszi ennek a Szeretetnek az erejét, amely új életre támasztja őt Húsvét napján.

Ezen a vasárnapon, ha a lakókörnyezetünkben élnek szegények, akiknek segítségre és oltalomra van szükségük, lépjünk közelebb hozzájuk: kiváló alkalom lesz arra, hogy találkozzunk az Istennel, akit keresünk. A Szentírás tanítása szerint (vö. Ter 18, 3-5; Zsid 13,2), fogadjuk őket kiemelt vendégként asztalunknál; tanítómestereink lesznek abban, hogy miként élhetjük meg következetesen hitünket. Bizalmuk és készségük, amivel a segítséget elfogadják, józan és gyakran örömteli módon mutatják meg a számunkra, hogy mennyire fontos a lényeget szem előtt tartva élnünk és ráhagyatkoznunk az Atya gondviselésére.

8. A Világnapon megvalósítandó konkrét kezdeményezések hátterében mindig legyen ott az imádság. Ne felejtkezzünk el róla, hogy a Miatyánk a szegények imája. A kenyér iránti kérés ugyanis kifejezi az Istenre hagyatkozást életünk alapvető szükségleteit tekintve. Amit Jézus ezzel az imával tanított nekünk, kifejezi és magában hordozza azoknak a kiáltását, akik szenvednek egzisztenciájuk bizonytalansága és a szükséges dolgok hiánya miatt. A tanítványoknak, akik azt kérték tőle, hogy tanítsa meg őket imádkozni, Ő a szegények szavaival válaszolt, akik az egyetlen Atyához fordulnak, akiben mindenki testvérként ismeri fel egymást. A Miatyánk többes számban fogalmaz, a „mi” kenyerünkért fohászkodunk, és ebből is következik a közös osztozás, részvétel és felelősség. Ebben az imádságban mindnyájan felfedezhetjük az önzés minden formája meghaladásának szükségességét ahhoz, hogy a kölcsönös elfogadás örömébe léphessünk.

9. Azt kérem a püspök, pap, diakónus testvérektől –az utóbbiak küldetése a szegények támogatása –, a megszentelt életet élő személyektől, az egyesületektől, a mozgalmaktól, az önkéntesek szerteágazó világától, hogy fáradozzanak azon, hogy a Szegények ezen Világnapjával hagyomány szülessen, amely kézzelfoghatóan hozzájárul a mai világ evangelizálásához.

Ez az új Világnap legyen ezért erőteljes felhívás hívő lelkiismeretünk felé, hogy mindinkább meggyőződjünk róla: a szegényekkel való osztozás lehetővé teszi számunkra az Evangélium megértését, annak legmélyebb igazságának megfelelően. A szegények nem problémát jelentenek, hanem erőforrást, amelyből meríthetünk, hogy az Evangélium lényegét befogadhassuk és megélhessük.

Vatikán, 2017. június 13.

Páduai Szent Antal emléknapján

FERENC

2017. november 19., vasárnap 10:29

Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepe

A középkor egyik legismertebb és legkedveltebb szentje, évszázadok óta nagy tisztelet övezi. Sík Sándor „a női eszmény megtestesülésé”-nek nevezte őt. Árpád-házi Szent Erzsébetre emlékezünk liturgikus ünnepén, november 19-én.

Árpád-ház Szent Erzsébet ünnepnapja körül országszerte több tízezer kenyeret készíttetnek a Karitász egyházmegyei és helyi szervezetei. A szentmiséken megáldott kenyereket a családok és a karitász önkéntesek elviszik otthonaikba, vagy megajándékoznak vele egy-egy rászorulót, akinek szüksége van a gondoskodó szeretet megtapasztalására.

Erzsébet 1207. július 7-én született Sárospatakon. Szülei II. András király és merániai Gertrúd voltak. Életének első négy évében a magyar királyi udvarban nevelkedett, majd eljegyezték Türingia leendő grófjával, Lajossal. A kis menyasszony fényes kísérettel és kincstárnyi hozománnyal érkezett a wartburgi várba. Német környezetben akarták nevelni, hogy jól elsajátíthassa új hazájának minden szokását.

A kis Erzsébet jósága és kedvessége hamarosan megnyerte a vár népét. A nála hét évvel idősebb Lajos kezdettől fogva szívből szerette. Leendő anyósa, Zsófia asszony ellenben egyre növekvő rosszallással figyelte. Nemcsak apró, túlzásnak minősített vallási gyakorlatai zavarták (Erzsébet például ismételten megszakította játékait, hogy, mint mondta, ,,Istent szeresse”), hanem az is, hogy teljes természetességgel magával egyenrangú társnak tekintette a legegyszerűbb gyermeket is. Mindezeken túl pedig nem volt hajlandó alkalmazkodni az udvari élet előírt formáihoz, temperamentumos és szenvedélyes volt, minden körtáncnál jobban szerette a vad lovaglást. Lajos vette védelmébe, és aránylag korai házassággal – Erzsébet tizennégy éves volt – szilárdította meg helyzetét a várban.

Boldogságuk teljes volt, a feljegyzések szerint Erzsébet férjét hazavárva messzire elébe lovagolt, és csókokkal, viharos örömmel üdvözölték egymást. A szent életű asszony legbensőbb titka és egyik legvonzóbb tulajdonsága, hogy tökéletes összhangot tudott teremteni az Isten és a férje iránti szeretet között.

Lajos tizennyolc évesen korában, apja halála után átvette a hatalmat Türingiában. Erzsébet a vár alatt nagy házat építtetett, befogadta a zarándokokat és koldusokat, és ápolta a betegeket. Az udvar rosszallása ellenére Lajos támogatta felesége jótékony cselekedeteit.

Hat év boldog házasság után Erzsébet özvegy lett. Férje halála után gyermekeivel együtt el kellett hagynia a várat. Sokat nélkülözött, gúnyolták, elkergették, de béketűréssel viselte a megaláztatásokat. Városról városra járt, ahol szükség volt segítségére, dolgozott, ápolta a betegeket, megvarrta ruháikat. Később Marburgba költözött, és belépett a ferences rendbe. Javait és élete hátralévő esztendeit a betegek és rászorulók gondozásának szentelte. 1228 nagypéntekén néhány ferences barát jelenlétében lemondott a világi javakról; kórház építésébe kezdett, ahová befogadta a földönfutókat, betegeket, és ő maga gondozta őket.

1231-ben november 16-áról 17-ére virradó éjszaka halt meg Marburgban. Huszonnégy éves volt.

Három és fél esztendővel később, 1235. május 26-án, pünkösdkor IX. Gergely pápa iktatta a szentek sorába Erzsébetet. Sírhelye fölött, tiszteletére szentelték a marburgi székesegyházat. Emléknapját a római naptár november 17-ére tette, hazánkban november 19-én tartjuk ünnepét.

Kultusza a 13. századtól kezdve szinte egész Európában elterjedt. A feleségek, a fiatal anyák, a ferences harmadrend és a szolgáló szeretet védőszentje. 

Az Erzsébethez fűződő egyik legismertebb történet az úgynevezett rózsacsoda. Egy alkalommal kötényében kenyeret vitt a szegényeknek. Férje megállította, megkérdezte, mit visz benne. Erzsébet azt felelte, hogy rózsát, s amikor megmutatta kötényét, valóban rózsák voltak benne. E történet alapján az ábrázolásokon a rózsák váltak Szent Erzsébet legfőbb ikonográfiai attribútumává. Egy másik legenda szerint Erzsébet egyszer férje ágyába fektetett egy leprás koldust. Hazatérő férje a szobába rontva a megfeszített Krisztust találta az ágyban, és ekkor értette meg felesége „esztelen” szeretetét.

Erzsébet napját a régi magyar egyház pirosbetűs ünnepként ülte meg. Népi kultuszáról keveset tudunk, elhalványodott, vagy a szakkutatás késett el a földerítésével. Neve gyermekjátékokban, pünkösdölőkben bukkan fel. Az Erzsébet név évszázadokon át a legkedveltebb magyar női keresztnevek egyike volt. Liszt Ferenc Szent Erzsébet legendája című oratóriumával tisztelgett a szent előtt.

Reményik Sándor: Bánk Bán utolsó monológja

(részletek) 

Egy kicsi-kis leányka-csillagot
Láttam egyszer sok esztendő előtt,
Pozsony várából napnyugatra ment
A csillag-gyermek, s szent asszonnyá nőtt.
A fáma mint a rózsaillatot
Nevét országokon át lengeti,
Be jó volna a köntöse szegélyét
Ájtatos ajkkal megérinteni.
Idegen népek jóltevője lett,
Míg anyja itthon dúlt a magyaron...
Most anyja vére ég a kezemen – –
Mért mentél el, királykisasszonyom?
Szűz lelked egyetlen lehellete
Szétfújta volna a tragédiát, –
Vagy úgy kellett, hogy későn, s messziről
Szívjuk be lényed rózsaillatát?

[...]

Megyünk, megyünk, feléd Erzsébetünk.
Boldog, ki leghamarább odaér.

Istenünk, te megadtad Árpád-házi Szent Erzsébetnek, hogy a szegényekben Krisztust lássa és tisztelje. Közbenjárására add, hogy mi is lankadatlan szeretettel segítsük embertársainkat minden testi-lelki bajukban. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.

„Ó Jézus mi történt veled?”— hallottuk a debreceni gyermekek együttérző szavait a Hajléktalan Jézus szobor előtt. Közülük néhányan először hallották a „hajléktalan” kifejezést. A gyermekek imádkoztak a szobor előtt, majd a tanító nénik részletesen is elmondták, mit jelent ez a szó, és az együttérzés szobor mire hívja fel az emberek figyelmét. A Hajléktalan Jézus szobor 2017. november 17-én, pénteken délután érkezett a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársainak kíséretében Budapestről Debrecenbe a Szent Anna-székesegyház elé, ahol dr. Krakomperger Zoltán plébános és a hívek ünnepélyes keretek között fogadták.

 

Ma este 18 órakor Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök szentmisét mutat be a székesegyházban, ezt követően a főpásztor imát fog vezetni a szobor előtt.

Másnap, 18.-án, szombaton a szobrot egész napra a Kossuth téren helyezik el, ahol délelőtt 10 órakor megemlékeznek a társadalom peremére szorult tagjaira. A megemlékezés programja:

1. Beszédet mond Tóth László római katolikus plébános

2. Albert Schweitzer: Az élet tisztelete (részlet), Előadja: Rácz Balázs a Svetits Gimnázium tanulója

3. Beszédet mond Oláh István a református Nagytemplom lelkésze és a Református Szeretetszolgálat Kuratóriumának Elnöke

4. Reményik Sándor: Kegyelem című versét előadja: Pallag Sára, a Svetits Gimnázium tanulója

5. Beszédet mond Zuró József atya

6. Lackfi János: A hajlékkészítés zsoltára című versét előadja: Pallag Sára, Milán Ákos, Mezei Botond és Rácz Balázs, a Svetits Gimnázium tanulói

7. Ősi székely himnusz /Hej, én édes jó Istenem/ furulyán előadja: Kovács Noémi

8. Gyöngyösi Attila saját novelláját olvassa fel

A szobor szombat este a Szent Anna-székesegyházban kerül elhelyezésre, majd 19-én vasárnap ismét a templom bejárata előtt tekinthető meg.

A szobor kihelyezésének következő állomásai: november 20-21-én Kisvárda, 22-23-án Mátészalka, és 24-26-án Nyíregyháza

A padon fekvő, pokrócába burkolózott, elesett embert ábrázoló köztéri alkotás Timothy Schmalz kanadai szobrász műve. A köztéri alkotás kettős üzenetet hordoz. Egyrészt felhívja a figyelmet, hogy lássuk meg Krisztus arcát a kirekesztett emberekben, másrészt együttérzésre hív az elesettek iránt.

A Hajléktalan Jézus bronz szobor Washington, London, Vatikán és a világ számos nagyvárosa után Budapestre is megérkezett. A padon fekvő, pokrócába burkolózott, elesett embert ábrázoló köztéri alkotás Timothy P. Schmalz kanadai szobrász műve, aki 2013-ban készítette el az eredeti szobrot Torontóban. (BETOLDÁS:) Azóta sok másolata került el a világ különféle városaiba. Magyarország számára egy baráti társaság a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal közösen készíttette el a kanadai művésszel a szobor másolatát. Így a szobor előtt már számos magyar város lakói kifejezhették együttérzésüket a hajléktalan emberekkel. A Budapestre érkezett szobrot Erdő Péter bíboros 2017. április 11-én, a VIII. ke­rületi Horváth Mihály téren áldotta meg. Beszédében azt mondta: „Jézus egyszerre élte át a hajléktalanság súlyát és a küldetés nagyszerűségét. Látnunk kell hajléktalan testvéreinkben is életkörülményeik súlyát, és mindegyikükben az emberi hivatás nagyszerűségét. Adja Isten, hogy Krisztust tudjuk látni minden emberben. Erre emlékeztessen minket a szobor.”

 

A fekvő ember arcát a lepel eltakarja, meztelen lábfején pedig a keresztre feszítés sebei láthatók. A szobor kettős üzenetet hordoz: egyrészt, lássuk meg Krisztus arcát a kirekesztett emberekben, másrészt, hogy együttérzéssel és cselekvő szeretettel tegyünk az elesettekért.

Huszonöt évvel ezelőtt az akkori somogysámsoni plébános, Varga László atya, aki ma kaposvári püspök, azt mondta: „tegyük fel magunknak a kérdést, hogy felismerjük-e a legszegényebbekben Jézust. Ha nem, akkor nyugodtan álljunk meg, és ne próbáljunk segíteni. Ha már képesek vagyunk felismerni a Jézusi-arcot a kiszolgáltatott emberben, akkor gondoljuk át, hogy tudunk-e rájuk úgy nézni, ahogy Jézus nézett a legkiszolgáltatottabb emberekre. Amikor így találkozik két tekintet, akkor születik meg a csoda.”

 

„A szeretet mindenkinek hiányzik. Mindegyikünk rászorul arra, hogy valaki azt mondja neki: szeretlek. Erre nem csupán a szegények, az elesettek, a betegek szorulnak rá, hanem minden ember, még az is, aki egészségesnek gondolja magát. De a máltai küldetésben különösen azokról az emberekről van szó, akik az élet peremére jutottak. Azokról, akik kiszolgáltatottak, leginkább nekik hiányzik a szeretet. Velük lenni, mellettük elköteleződni, ez a máltai küldetés, az egyetlen igaz válasz az ő életükre. A szeretet kockázata.”

(Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke)

 

 

A hajlékkészítés zsoltára (részlet)

„...odadőlsz amellé az árva fickó

mellé, és mindenféléket duruzsolsz

a fülébe, szédíted, hitegeted, mennyei

királysággal kábítod, ezerszer újrapörgeted

vele veszteségeit, és megsiratod mindet,

házat, hazát, asszonyt, állást, megbecsülést,

mi mindent lehet elveszteni, te jó ég,

mi mindent lehet megszerezni, te jó ég,

közben igazából csak szétpergő homok

marad kezünkben, és úgy vágyjuk közeledet,

Uram, te pedig megcsalsz minket,

heverészel úri kedvedben

a hidegben azzal az emberrel ott a padon,

és bennünk nincs elég bátorság,

hogy odaheveredjünk mellé,

hogy odaheveredjünk melléd.” (Lackfi János József Attila-díjas költő)

Kovács Ágnes

Sajtóiroda – Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Egyházmegyénk hívei Fatimában a jelenések 100. évfordulóján

Ferenc pápa a fenti gondolat jegyében indult Fatimába ez év májusában, a fatimai jelenések 100. évforduléóján. Zarándokcsoportjaink is (Debrecenből, Nyíregyházáról, Egyekről, Újfehértóról) a reménység és a Szűz Mária iránti bizalom jegyében keltek útra a portugál kisvárosba. A debreceni csoport lelkivezetői Krakomperger Zoltán, a Szent Anna Székesegyház plébánosa és Törő András püspöki titkár voltak. Szálláshelyünk mindvégig Fatimában volt, így a szenthelyek közelsége minduntalan lelki emelkedettséget adott.

Első napunkon természetesen a szent helyeket kerestük fel. Először a Mindszenty bíborosról elnevezett Magyar Kálvárián haladtunk végig imádkozva, énekelve, azon a lankás helyen, ahol a három kis pásztorgyermek naponta hajtotta és legeltette a birkákat. 1916-ban Itt találkoztak a béke angyalával mint hírnökkel, valamint Szűz Mária egyszer, 1917 augusztusában itt jelent meg a gyermekeknek. A két kilométer hosszú, természetes környezetben haladó keresztúton, melyet csupán kőszegéllyel és a 14 stáció emlékhelyeivel jelöltek meg, csendes, imádságos lelkülettel lehet haladni.

A keresztút végén a Szent István-kápolnához érkeztünk, ahol a Mindenszentek ünnepi szentmiséjén imádkoztunk hazánkért és a magyarságért is. A kápolnában igazán otthon éreztük magunkat Szűz Mária és a magyar szentek és boldogok társaságában.

Ennek a szent körzetnek a létrejötte a háború alatt és után külföldre került magyar katolikus papok szorgalmazásának köszönhető, akik az 1956 után külföldre került magyarok anyagi segítségével hozták létre e szent helyet, távol a város zajától, melyet a vallási turizmus nem épített be szállodákkal és üzletekkel. A Keresztutat 1962-ben áldották meg, a kápolnát pedig 1964-ben szentelték fel. A rendszerváltás után, 1992. október 13-án a lajosmizsei plébánia hívei a 15. stációt is elhelyezték hálaadásul hazánk lelki feltámadásáért. Kardos Illés és Győrfí Albert atyákat követően Kondor Lajos verbita szerzetes tett nagyon sokat a fatimai kegyhely fenntartása, fejlesztése érdekében és megismertetéséért egész Európában. A két pásztorgyermek, Jácinta és Ferenc boldoggá avatásának egyik posztulátoraként vált igazán ismertté. 1954-től 2009-ig, haláláig Fatimában élt, és ott is van eltemetve. 2015. október 13-án áldották meg emlékszobrát Fatimában, mely a róla korábban elnevezett téren áll. Mi is felkerestük a teret, és koszorút helyezve a szoborra, énekeinkkel Szűz Mária pártfogását kértük hazánkra.

Mindig nagy élmény szentek és boldogok szülőházát felkeresni. Bejártuk Lúcia, valamint Jácinta és Ferenc szülőházát, melyek eredeti formájukban állnak, s emlékeztetnek arra, hogy honnan indult el a három gyermek a szentség útján. Délután az 1953-ban épült bazilikában tudtunk elcsendesedni, majd közös énekünkkel köszönteni Szűz Máriát. A három látnok gyermek is itt nyugszik, sírjuk is imára szólított. Innen a hat jelenés helyén 1920-ban épült parányi kápolnához mentünk, ez előtt áll Szűz Mária ismert szobra. Itt is elmondhatta ki-ki Szűz Máriának hálaadását, kéréseit, az otthon maradottak üzenetét. A modern, több ezer embert befogadó, a Szentháromság tiszteletére emelt bazilika a szemközti oldalon fogja körbe a teret. Kívülről erődítménynek tűnik, de belül megkapó impozáns egyszerűsége és a hatalmas felületű falra rakott diszkrét színezetű mozaik képsor. Néhányan ott maradtunk egy ünnepi szentmise kezdetére: különös szentség és szépség áradt a hatalmas térben a méltósággal végzett liturgia során.

Minden este ünnepélyes fáklyás rózsafüzér-imádkozás és körmenet van a jelenések kápolnájánál és a bazilika előtti téren, ahol különböző nemzetekhez tartozók is előimádkoznak. Mi, magyarok pénteken kaptunk erre lehetőséget. Különösen felemelő volt a csütörtök esti ima, melyet papi hívatásokért végeztünk, majd szentségimádás következett, s végül aznap az Oltáriszentséget kísérhettük végig a körmenetben.

Ezek után három napon át Portugália nevezetességeit kerestük fel. Először Lisszabonban és környékén jártunk. Megismertük a portugál mánuel építészeti stílus jellegzetességeit a rendkívüli módon kimunkált kőcsipkézetű, hatalmas belémi Szent Jeromos-templomban és kolostorban, melyet I. Manuel király emelt Vasco de Gama emlékére. Lépten-nyomon felbukkant előttünk az azulejo díszítőforma, a többnyire kék-fehér színű csempékkel borított falfelületek, akár templomokban vagy falak külső-belső díszítéseként. Cabo da Rocánál, az európai kontinens legtávolabb pontjánál megcsodálhattuk a teremtett világ szépségét, a gyönyörű sziklás partot és az óceán végtelenjét.

Másnap a középkorból itt maradt kis város, Óbidos utcácskáján sétáltunk, ahol a templommal szemben még áll a pellengér. Itt, mint máshol is, gyönyörködhettünk a portugál népművészet tetszetős termékeiben, és a mi rumos meggyünkhöz hasonló, de másként tálalt csemegét is megkóstoltuk. A kis halászfaluban, Nazaréban az esős idő miatt elmaradt fürdőzés helyett füstölt heringet kóstoltunk. De betértünk a Miasszonyunk-templomba is, hogy a nazaréi csodás legendát nyomon kövessük. Bathalában a Győzelmes Szűzanya templomát és a világörökség részét képező kolostort kerestük fel, mindkettő a portugál gótika arab motívumokkal tarkított gyöngyszeme. Az ismeretlen katona sírja is e kolostorban van, s mi éppen az őrségváltás idején jártunk ott.

A harmadik nap először Portóba érkeztünk, ahol a tőzsde arab szalonjának díszítése mindannyiunkat lenyűgözött, nemkülönben egy borpincészet bemutatója, ahol bort is kóstolhattunk. Az ottani Szent Ferenc-templom megtekintése sem maradhatott ki a programból, a Sao Bento pályaudvaron pedig megcsodáltuk az azulejo-csempékkel borított várótermet.  Feltűnő volt Coimbra, a hajdani királyi székhely és a 14. századtól egyetemi város egységes jellege és rendezettsége. Sajnos a karmelita kolostor, ahol a fatimai látnok, Lúcia nővér élete végéig tartózkodott, felújítás miatt zárva volt.

Esténként Fatimában a verbiták zarándokházában, szálláshelyünkön elfogyasztott egyszerű, ízletes vacsorát követően igaz szívvel, vágyakozva siettünk Szűz Máriához az esti ünnepélyes rózsafüzér-imádkozásra.

51 fős csoportunk sok kérést, üzenetet, köszönetet mondott e napok során Szűz Máriának. Jelen sorok írója a Szent László Plébánia nevében adott hálát Szűz Máriának, hogy 75 éven át pártfogolta a plébániát minden megpróbáltatás idején, s hogy meghallgatta Badalik Bertalan OP, tartományfőnök kérését, aki 1943. március 14-én Szűz Mária Szeplőtelen Szívének felajánlotta a friss alapítású plébániát és a híveket.

Köszönetet mondunk lelkivezetőinknek, akik imáikkal, szentbeszédeikkel, a bemutatott szentmisékkel ébren tartották bennünk zarándoklatunk fő célját, az Istenre figyelő, imádságos lelkülettel eltöltött napokat e szent helyeken.

Szűz Mária imádságot, szívbéli megtérést, bizalmat kért, és a másokért való engesztelésre szólított fel Fatimában. Ne feledjük Szűz Mária júniusi jelenésekor mondott szavait: „Szeplőtelen Szívem oltalom lesz számodra és út, mely Istenhez vezet.”

Köszönet az MSE TOURS Utazási Iroda munkatársainak a kiváló szervezésért, valamint Puskás Nóra idegenvezetőnek fáradhatatlan munkájáért.

A zarándoklatról készült teljes fotósorozat hamarosan megtekinthető lesz a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye honlapján.

 

Havas Lászlóné

Szent László Plébánia, Debrecen

2017. november 17-én, pénteken 11 és 12 óra között érkezik a hajléktalan Jézus  szobra a debreceni Szent Anna-székesegyház elé. Este 18 órakor Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök szentmisét mutat be, ezt követően a főpásztor imát fog vezetni a szobor előtt.

Másnap, 18.-án, szombaton a szobrot egész napra a Kossuth téren helyezik el, ahol délelőtt 10 órakor megemlékeznek a társadalom peremére szorult tagjaira. Itt beszédet mond Tóth László római katolikus plébános, Oláh István református lelkész és Zuró József görögkatolikus káplán. Közreműködnek a Svetits intézet diákjai.  A szobor este a Szent Anna-székesegyházban kerül elhelyezésre, majd 19-én vasárnap ismét a templom bejárata előtt tekinthetik meg.

A szobor kihelyezésének következő állomásai: november 20-21-én Kisvárda, 22-23-án Mátészalka, és 24-26-án Nyíregyháza

A padon fekvő, pokrócába burkolózott, elesett embert ábrázoló köztéri alkotás Timothy Schmalz kanadai szobrász műve. A köztéri alkotás kettős üzenetet hordoz. Egyrészt felhívja a figyelmet, hogy lássuk meg Krisztus arcát a kirekesztett emberekben, másrészt együttérzésre hív az elesettek iránt.

 …………………………………………………………………………………….

A Hajléktalan Jézus bronz szobor Washington, London, Vatikán és a világ számos nagyvárosa után Budapestre is megérkezett. Timothy P. Schmalz kanadai szobrászművész 2013-ban készítette el az eredeti szobrot Torontóban. Azóta sok másolata került el a világ különféle városaiba. Magyarország számára egy baráti társaság a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal közösen készíttette el a kanadai művésszel a szobor másolatát. Így a szobor előtt már számos magyar város lakói kifejezhették együttérzésüket a hajléktalan emberekkel. A Budapestre érkezett szobrot Erdő Péter bíboros 2017. április 11-én, a VIII. ke­rületi Horváth Mihály téren áldotta meg. Beszédében azt mondta: „Jézus egyszerre élte át a hajléktalanság súlyát és a küldetés nagyszerűségét. Látnunk kell hajléktalan testvéreinkben is életkörülményeik súlyát, és mindegyikükben az emberi hivatás nagyszerűségét. Adja Isten, hogy Krisztust tudjuk látni minden emberben. Erre emlékeztessen minket a szobor.”

A fekvő ember arcát a lepel eltakarja, meztelen lábfején pedig a keresztre feszítés sebei láthatók. A szobor kettős üzenetet hordoz: egyrészt, lássuk meg Krisztus arcát a kirekesztett emberekben, másrészt, hogy együttérzéssel és cselekvő szeretettel tegyünk az elesettekért.

Huszonöt évvel ezelőtt az akkori somogysámsoni plébános, Varga László atya, aki ma kaposvári püspök, azt mondta: „tegyük fel magunknak a kérdést, hogy felismerjük-e a legszegényebbekben Jézust. Ha nem, akkor nyugodtan álljunk meg, és ne próbáljunk segíteni. Ha már képesek vagyunk felismerni a Jézusi-arcot a kiszolgáltatott emberben, akkor gondoljuk át, hogy tudunk-e rájuk úgy nézni, ahogy Jézus nézett a legkiszolgáltatottabb emberekre. Amikor így találkozik két tekintet, akkor születik meg a csoda.”

„A szeretet mindenkinek hiányzik. Mindegyikünk rászorul arra, hogy valaki azt mondja neki: szeretlek. Erre nem csupán a szegények, az elesettek, a betegek szorulnak rá, hanem minden ember, még az is, aki egészségesnek gondolja magát. De a máltai küldetésben különösen azokról az emberekről van szó, akik az élet peremére jutottak. Azokról, akik kiszolgáltatottak, leginkább nekik hiányzik a szeretet. Velük lenni, mellettük elköteleződni, ez a máltai küldetés, az egyetlen igaz válasz az ő életükre. A szeretet kockázata.”

(Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke)

A hajlékkészítés zsoltára (részlet)

„...odadőlsz amellé az árva fickó

mellé, és mindenféléket duruzsolsz

a fülébe, szédíted, hitegeted, mennyei

királysággal kábítod, ezerszer újrapörgeted

vele veszteségeit, és megsiratod mindet,

házat, hazát, asszonyt, állást, megbecsülést,

mi mindent lehet elveszteni, te jó ég,

mi mindent lehet megszerezni, te jó ég,

közben igazából csak szétpergő homok

marad kezünkben, és úgy vágyjuk közeledet,

Uram, te pedig megcsalsz minket,

heverészel úri kedvedben

a hidegben azzal az emberrel ott a padon,

és bennünk nincs elég bátorság,

hogy odaheveredjünk mellé,

hogy odaheveredjünk melléd.” (Lackfi János József Attila-díjas költő) 

 

 

Kovács Ágnes

Sajtóiroda – Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

2017. november 15., szerda 09:42

„A HŐS BENNED VAN” – vagyis FAVÉT 2017

2017. november 11-én szombaton tizennegyedik alkalommal gyűltek össze egyházmegyénk zömmel 14-24 éves fiataljai, hogy tanúságtételeket hallgatva, csoportbeszélgetések keretében megszólalva, közös ének és játék résztvevőiként és két misztériumjáték nézőiként feldolgozzák a hősiesség témáját. Palánki Ferenc püspök atyával és egyházmegyénk papjaival szentmisén vettünk részt, ahol mindannyiunk letisztult és hősiességet követelő választási lehetőséget kapott püspök atyától: vagy szent leszel (a szentek hősies fokon gyakorolták az erényeket), vagy elkárhozol – nincs köztes megoldás.

Az egész napos program a regisztrációt követően a végzős szentimrés évfolyam Mi vagyunk a grund című produkciójával indult. „Álljunk bele, ha kell, bármi jöjjön is el…” – énekelték a szalagavató után, és az érettségi és felvételi előtt álló végzős fiatalok lelkesen a Pál utcai fiúk című musical jól ismert sorait, rögtön példaképként állítva minden résztvevő elé a kis Nemecsek és társai hősiességét, egyenességét.

Szent László király, egyházmegyénk védőszentje évében szervezőkként fontosnak tartottuk, hogy a FAVÉT-on is példaképként állítsuk hős királyunkat a résztvevők elé. Kaszásné Tóth Judit igazgatóhelyettes vezetésével egy interaktív foglalkozáson vehettünk részt, ahol a Thuróczy Krónika fametszetének elemzése révén ismerhettük meg Szent László hősiességét és vallásosságát.

Barkóczi Zsolt tanár úr, Stilman Anna 8.b osztályos iskolatársunk és csapattársaik révén egy kyokushin karate bemutatót láthattunk és a tanúságtételből megértettük, hogy miért jó, ha a mindennapi élet nehézségeihez is küzdelemre kész, hősies lelkülettel, kitartással és fegyelmezettséggel állunk. Ha sportolunk, ilyen téren is fejlődik az egyéniségünk, személyiségünk.

Gaga Zsuzsa, az Egyházmegyei Ifjúsági Iroda tanúságtévője olyan élethelyzettel kapcsolatban hangsúlyozta a hősiesség fontosságát, amit senki nem vár, mégis mindenkinek fel kell készülnie rá: ha súlyos betegség alakul ki nálunk. Zsuzsa néni tanúságtételéből bátorítást kaptunk, hogy a Jóistenbe kapaszkodva ebben a nagyon szomorú és nehéz helyzetben is hősiesen, másokat motiváló és bátorító módon helyt lehet állni, és hogy merjük odabízni Istenre a sorsunk alakulását.

Ebben az évben is nagy örömmel fogadtuk szentimrés öregdiákjainkat, akik képviseletében Sziklai Dávid ötödéves kispapunk a hivatásválasztás kihívásairól és az ezekhez szükséges hősiességről beszélt tanúságtételében. Nagy Dániel slam-ben is megszólított bennünket a hősökről. Két nyolcadikos iskolatársunk, Keszler Bernadett és Ványi Zsombor pedig egy gyönyörű énekkel erősítették meg bennünk a hallott és látott tartalmak befogadását.

A 11.b osztály tagjai egy közös megmozgatással, játékkal frissítettek fel bennünket: szuperhősként pózolva videó készült rólunk, egy valóban felpörgető közös koreográfiára mozoghattunk, mentőcsapatként egy próbababát és egy játékbabát adogathattunk körbe, és lufikat is különválogattunk reptükben.

Hollósy Tibor tanár úr egy nagyon érdekes, komolysággal és humorra is fűszerezett előadásban beszélt a történelemből ismert nagy hősökről és hőstetteikről, valós személyeket és eseményeket példaként állítva elénk.

Lukács Krisztina, a Magyarországi Billings Központ vezetője a családanyaság hősiességéről, a családanyák mindennapi feladatairól és a családanyák védőszentjéről, Szent Gianna Beretta Molláról (magyarosított nevén Molla Szent Janka) szólt hozzánk tanúságtételében.

A kis misztériumjátékból megérthettük, hogy hősiességre minden korban szükség volt: mi hősként tekintünk a hitükért mártírhalált vállaló őskeresztényekre, és talán lehetséges, hogy ők pedig hősként tekintenek a mai keresztényekre, akik hűségesek és kitartóak a napi feladataikban és egy igazán mindenféle tannal elárasztott modern világban tisztán őrzik az első keresztényektől kapott hitet.

A csoportbeszélgetéseken közösen meghatároztuk, hogy mit jelent hősnek lenni: segítőkészséget, önfeláldozást, bátorságot, kitartást, példamutatást. Megosztottuk egymással, hogy kiket tekintünk hősöknek, akár kitalált karakterek, akár a történelemből vagy mindennapi életünkből ismert személyek közül. Közösen gondolkoztunk arról, hogy hol szeretnénk az életünkben hősiesen helytálló társakkal, emberekkel találkozni, és hogy a saját életünkben miben szeretnénk hősiesek lenni. Ha például tíz év múlva jó családanyák vagy családapák szeretnénk lenni, vannak dolgok, amiket most el kell döntenünk, amikhez már most ragaszkodnunk kell, és amikkel már most elő kell készítenünk annak a lehetőségét, hogy tíz év múlva akár szülőként, akár a karrierünkben, akár az addigra kiformálódó jellemünkben valóban olyanok lehessünk, amilyennek most elképzeljük magunkat.

Felemelő volt püspök atyával a szentmisén való részvétel és erőteljes volt püspök atya felszólítása: valóban nincs köztes, áthidaló megoldás, és nekünk döntenünk, és a döntésünkben kitartanunk kell.

Az ebédidő közben választható táncház fokozta a jó, fiatalos hangulatot, nagyon köszönjük Kocsmár Sándornak, hogy elfogadta a meghívásunkat és hogy ismét megmozgatott, felpörgetett bennünket.

A misztériumjáték Mózes, Sámson, Dávid, Dániel, Eszter történetével és több újszövetségi jelenettel – angyali üdvözlet, Mária látogatása Erzsébetnél, az Úr Jézus megkeresztelkedése, a vérfolyásos asszony, Lázár föltámasztása, Jézus feltámadása – szólított meg bennünket gyönyörű, erőteljes zenével, látvánnyal, táncos és harcias jelenetekkel. Nagyon szép volt, sokan meghatódtunk.

A misztériumjáték ebben az évben több mint száz ember teljesen összehangolt munkáját követelte meg: egy tizenöt fős öltöztető-kellékes csapat, a több mint nyolcvan fős szereplő csapat, a technikusok, díszletépítők, színpadépítők mind három héten át dolgoztak együtt, hogy mindez létrejöhessen. Az egyik szervező elmondása szerint „az a legjobb a FAVÉT-ban, hogy olyan embereket ismerhetünk meg, akiket a rendes órarendi keretek között nem lenne lehetőségünk, és a közös tevékenység – akár a koreográfia megtanulása, vagy a kellékek közös készítése - összehoz bennünket”.

Két nappal a FAVÉT után még mindig a hatása alatt vagyunk, és nem tudtuk még kipihenni magunkat, hiszen az utómunkálatok – díszlet lepakolása, rengeteg kellék szortírozása és elraktározása, színpad lebontása – még most sem értek véget teljesen, de az biztos, hogy már tervezgetjük a következő FAVÉT-ot… Úgyhogy FAVÉT 2018, mi következünk, ti következtek. J Hajrá, csak hősiesen. J

A végzős szentimrés szervezők J

A Kalandok és Álmok Szakmai Műhely tagjai, Módi Kinga lelkész és Demjén Izabella hitoktató november 11-én bibliai élménypedagógiai képzés keretében lelkinapot tartott egyházmegyénk katekétái számára az Egyházmegyei Lelkipásztori Intézetben, Nyíregyházán. Az élménypedagógia a cselekvés általi tanulás és fejlődés egyik sajátos változata, a tapasztalati tanulás egyik formája, sokféle terápiás, nevelési, szabadidős és rehabilitációs stratégia szintézisét jelenti. A jelen levők maguk is élményszerűen sajátíthatták el az aktív, cselekvő részvételt követelő játékokat, nagy gondot fordítva az értékelésre, pozitív visszajelzések közvetítésére. A foglalkozások után pedig tapasztalati-szakmai beszélgetés keretében cserélhettük ki gondolatainkat. A modern, virtuális világ új kihívások elé állítja az egyházi nevelést is. Az élménypedagógia által alkalmazott módszerekkel az elméleti tudást cselekvéssé alakíthatjuk, ezáltal hozzásegítve gyermekeinket azoknak a normáknak az elsajátításához, amelyeket a társadalom elvár majd az egyén felnőtté válását követően. Mi más jelezhetné jobban ennek az alternatív pedagógiai irányzatnak a létjogosultságát, mint a hitoktatók lelkesedése, amely az egész lelkinapot jellemezte. Sok ötlettel, értékes gondolattal és új szemlélettel gyarapodtunk, és biztos vagyok benne, hogy mindennapi munkánk során hasznosan fogjuk a tanultakat alkalmazni. 

 

Tamaskovicsné Tóth Otília

nyíregyházi katekéta

Papi rekollekciót tartottak Esztergomban november 8–9-én 270 szerzetes, pap és szeminarista részvételével. Jelen volt és beszédet mondott mások mellett Erdő Péter bíboros, prímás és Piero Marini érsek, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusok Pápai Tanácsának elnöke.

A két nap a 2020-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra való felkészülés jegyében zajlott, hazánk egész területéről, valamint a határokon túlról is érkeztek résztvevők.

November 8-án, szerdán Fábry Kornél köszöntő szavai után Kocsis Imre foglalta össze az eucharisztikus kongresszus jelmondatának – „Minden forrásom belőled fakad” – biblikus teológiáját.

Ezt követően Piero Marini érsek, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusok Pápai Tanácsának elnöke beszélt a kongresszusok hagyományáról és történetéről, valamint azokról az eucharisztikus felismerésekről, melyekhez a kongresszusok tematikái vagy épp jelmondatai vezettek.

A 19. század közepe táján az európai országokban – és főként Franciaországban – rendkívüli fejlődésnek indultak az Eucharisztia tiszteletének előmozdítását célzó kezdeményezések. Az eucharisztikus lelkiség megújulása az ipari forradalmat követő társadalmi változások ellenhatásaként a szentségimádást és a Jézus Krisztussal, az Oltáriszentségben elrejtőző Istennel való kiengesztelődést helyezte a középpontba. Marini érsek hangsúlyozta, ez mit sem veszített aktualitásából, erre a kiengesztelődésre, erre a kapcsolatra Istennel ma is szükségünk van.

A délutáni első előadásban Dolhai Lajos, az Egri Hittudományi Főiskola rektora a szentségi üdvrend központjaként beszélt az Eucharisztiáról, majd Varga László kaposvári megyéspüspök hívta fel a figyelmet a szentségimádás teológiájára, lelkiségére, de mindenekelőtt gyakorlatára. Felrázó és kijózanító szavait – melyekkel Krisztus radikális követése és a vele való kapcsolat mélyítésének fontossága mellett érvelt – vastapssal köszönték meg a résztvevők. Az előadások sorát a budapesti Örökimádás-templom igazgatója, Szeidel Péter zárta, aki az „örökimádás” magyarországi történetéről szólva a jelenlegi helyzetről és az új kezdeményezésekről is beszámolt a hallgatóságnak.

A résztvevők ezt követően ünnepi szentmisét mutattak be az esztergomi bazilikában, a főcelebráns Piero Marini érsek volt.

Az előadások mellett jutott idő a kötetlen beszélgetésekre, a csendes elmélkedésre, szentségimádásra és volt gyónási lehetőség is.

A második napon a reggeli szentmisén Erdő Péter bíboros, prímás szólt az egybegyűltekhez. Szentbeszédét teljes terjedelemben közöljük az alábbiakban.

*******

Főtisztelendő Érsek atya!
Kedves Paptestvérek!

A most felolvasott szentírási szakaszban a templom megtisztításának történetét hallottuk. Szent János evangéliumában ez a jelenet Jézus nyilvános működésének bevezető eseményei között foglal helyet. A kánai menyegző csodája után, amikor Jézus a régi szövetség vizeskorsóit megtöltötte az érkező új szövetség borával.

De a többi evangéliumokban a templom megtisztításáról a nyilvános működés elbeszélésének végén, a szenvedéstörténet bevezetéseként olvasunk.

Ne azt vizsgáljuk most, mire utalnak az elbeszélés részletei: a kötél, az ostor, vagy hogy kit és mit űzött ki Jézus tettleg a templomból. Figyeljünk inkább az esemény teológiai üzenetére! Ezt pedig az evangéliumok az ószövetségi utalásokkal érzékeltetik.

Az első jézusi utalás – „Ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” – Zakariás prófétától való (vö. Zak 14,21; ld. még Jer 7,11). Jézus a Fiú, aki eljön Atyja házába, a templomba. A végső idő köszönt be ezzel. És mert ő a Fiú, rendelkezhet is a házban. Meg is botránkoznak rajta a körülállók, ezért is kérdezik, milyen jogon műveli mindezt.

Tovább mélyíti a jelenet megértését a másik ószövetségi utalás, a hatvankilencedik zsoltár szövege: „Buzgóság emészt el házadért” (Zsolt 69,10). A szenvedő igaz beszéde ez. A házért, a templomért, az Isten és ember találkozásának tisztaságáért való odaadás pedig tényleg elemészti őt. Krisztus nemcsak a kereskedők kiűzésével tisztítja meg a templomot, de az Isten tiszteletét egészen újjá, tisztává teszi. A saját vérével tisztítja meg a népet.

De Jézus válaszol is a felelősségre vonásra: „Bontsátok le ezt a templomot, és én harmadnapra felépítem azt”. Nem hiába zúdul fel erre a hallgatóság. Hiszen Kr. e. 20-tól, illetve 19-től egészen Kr. u. 27-ig épült ez a templom. Friss volt még, mikor Jézus benne járt, néhány éve fejeződött be a helyreállítás. Büszkék lehettek rá. És persze nem értik meg, hogy a saját testének templomára gondol, pedig ez válik világossá a feltámadás fényében. Isten és ember találkozásának kitüntetett helye már nem a kövekből épült templom, hanem Krisztus teste; itt egyesül igazán Isten és ember.

Induljunk hát mi is, találkozzunk Krisztusban igazán Istennel! Vagyis utánozzuk, szemléljük Jézus személyét, életét és vegyük magunkhoz testét az Eucharisztiában. Imádjuk őt katolikus templomainkban, ahol valóban jelen van az Oltáriszentségben! De keressük az Istennel való találkozást Krisztus titokzatos testében, az Egyház közösségében is, az élő kövekből épült szellemi templomban.

Ezekben a napokban konferenciával készülünk a 2020-as Eucharisztikus Világkongresszusra. Örömmel találkoztunk a kongresszus szervezőivel, értesültünk az előkészületekről. Fontos, hogy mostantól kezdve szinte hónapokra lebontva, konkrét pasztorális feladatokat tűzzünk magunk elé, mégpedig közös útmutatás alapján országos, egyházmegyei, sőt plébániai szinten is! Legutóbb a Romániai Püspöki Konferencia képviselőivel találkozva tapasztaltuk, hogy már ennek a pasztorális előkészítésnek a programjai iránt is nagy az érdeklődés határainkon túl is, mégpedig magyar és nem magyar ajkú hívek körében egyaránt. Ők is szeretnének hónapról hónapra hasonló programokkal készülni a maguk egyházmegyéiben. Tőlünk várják a programok pontos megjelölését, hogy valódi lelki közösségben készülhessünk a látható nagy találkozásra az eucharisztikus Krisztussal 2020 szeptemberében.

A kongresszus előkészülete alkalom arra, hogy megújítsuk templomainkat, közösségi tereinket, elevenebbé tegyük kapcsolatainkat iskoláinkkal és más intézményeinkkel, megújítsuk a liturgikus felszereléseket és a szent zenét. A szentmisék, a szentgyónások gyakorlatának, sajátos módon pedig a szentségimádásnak a megerősítésével találkozzunk egyre személyesebben magával Krisztussal, aki nem feledkezik meg rólunk. Ha elismerjük őt Urunknak és Mesterünknek, akkor kísérni fogja életünket, mint barátunk és táplálékunk, orvosunk és békességünk. Egyénileg is szükségünk van erre a gyógyulásra, de nagy szüksége van rá az egész keresztény világnak is. Mert nem szép formaságok kiüresedett hagyományait őrizgetjük, hanem őszinte hittel kapcsolódunk Istenhez. Ő tárja fel nekünk Krisztusban a világ értelmét. Ő teremtette és tartja fenn a mindenséget, ő akar találkozni velünk is az örök boldogságban. Ennek az igazságnak az átható fénye ma is képes megújítani közösségeink, népeink és az egész emberiség életét. Ámen.

* * *

A szentmisét követően Keresztes Szilárd nyugalmazott görögkatolikus megyéspüspök a keleti egyháznak az Eucharisztiával kapcsolatos tanítását foglalta össze, majd Török Csaba Az Eucharisztia mint a lelkipásztorkodás forrása című előadását hallgathatták meg a jelenlévők.

A rekollekció résztvevőivel Erdő Péter bíboros osztotta meg azt a rendkívüli hírt, miszerint a Szentszék elismerte Brenner János vértanúságát, így már nem késik soká boldoggá avatása. A bejelentést kitörő öröm és lelkesedés fogadta. A főpásztor a rekollekció záró előadásában szintén az Eucharisztiáról mint az Egyház létének forrásáról beszélt.

Az esztergomi papi rekollekción egyházmegyénk is delegáltatta magát Palánki Ferenc megyéspüspök atya vezetésével.

Az előadások meghallgathatók ITT.

Forrás: NEK média

Fotó: Tóth János

Magyar Kurír

2017. november 09., csütörtök 14:27

Boldoggá avatják Brenner Jánost

Ferenc pápa november 8-án kihallgatáson fogadta Angelo Amato bíborost, a Szentek Ügyeinek Kongregációja prefektusát, akit meghatalmazott nyolc dekrétum közzétételére, melyekben két vértanúság, valamint hat Isten szolgája hősies erényeinek elismerése szerepel.

A két vértanú közül az egyik a magyar Brenner János rábakethelyi káplán (született 1931. december 27-én), aki a hit védelmében, az Oltáriszentséget védelmezve hunyt el 1957. december 15-én.

Székely Jánossal, a Szombathelyi Egyházmegye püspökével, a Magyar Kurír készített telefonos interjút:

"Hatalmas öröm és ajándék az egyházmegye számára” – kezdte lelkesen a püspök. Elmondta, hogy Brenner Jánost már vértanúsága óta sokan tisztelték, vértanúnak, szentnek tartották. A kommunizmus idején nem lehetett ezt kifejezni, de az emberek szívében ott volt a tisztelet. Nagyon tiszta lelkű, lelkes pap volt, akihez vonzódtak, áradtak az emberek.

Meggyilkolása reggelén így szólt a plébánia házvezetőnőjéhez, aki a reggelit készítette: „Málcsi néni, olyan gyönyörű ez a nap, átölelném az egész világot.”

A szombathelyi megyéspüspök megerősítette, hogy valószínűleg jövő nyáron Szombathelyen kerül sor a boldoggá avatásra, utána kimennek a vértanúság helyére is, ahol egy kis kápolna épült az erdőszélen, ahol  a káplánra rárontottak és 32 késszúrással megölték. Gyilkosai a magyar kommunisták megrendelésére cselekedtek, ávósok, rendőrők voltak közöttük és sajnos egy-két helyi lakos is.

Székely János hozzátette, hogy Brenner János nem politizált, szépen végezte a dolgát, a papi szolgálatot. Nagy példakép, erőforrás a papok és az egész egyházmegye számára. A legutóbbi papi gyűlésükön éppen az ő életéről, életszentségéről volt szó. Kiemelte, mekkora öröm, hogy testvére, Brenner József megéli a boldoggá avatását – hárman voltak testvérek, mindhárman papok lettek.

* * *

Brenner János élete

Brenner János Szombathelyen született 1931. december 27-én, a háromgyermekes család második fiúgyermekeként. János a szombathelyi Püspöki Elemi Iskolában kezdte meg tanulmányait. 1941 őszén a család Pécsre költözött, ahol a Gyakorló Iskolában, majd a Ciszterci Gimnáziumban folytatta tanulmányait. 1946-tól a Szombathelyi Premontrei Gimnázium diákja. Gimnáziumi tanulmányait Zircen fejezte be oblátusként, majd 1950-ben jelentkezett novíciusnak a ciszterci rendbe. Beöltözésekor kapta az Anasztáz nevet. Csak néhány hétig tapasztalhatta meg a nyugodt, Istennek szentelt életet, mert a szerzetesrendek elleni támadás Zircet sem kímélte. Brenner János a budapesti Hittudományi Akadémia világi hallgatója lett két szemeszteren át, miközben titokban végezte novíciusi évét. Ezt követően 1951-ben tette le első fogadalmát. Miután a rendi vezetés már látta, hogy a kommunista diktatúrának egyhamar nem lesz vége, úgy próbálták biztosítani a növendékek jövőjét, hogy felvételüket kérték egyházmegyei szemináriumokba. Így került Brenner János 1951-ben a Szombathelyi Egyházmegye kispapjai közé.

A következő évben a szemináriumok nagy részét feloszlatták. Brenner Jánost társaival együtt 1952-ben átvették a győri papneveldébe. Kovács Sándor püspök szentelte pappá 1955. június 19-én a szombathelyi Székesegyházban. A város Szent Norbert-templomában mutatta be újmiséjét.

Rábakethelyen, a határ menti Szentgotthárd második kerületében lett káplán. A plébániához négy fília tartozott: Magyarlak, Máriaújfalu, Zsida és Farkasfa. Dr. Kozma Ferenc plébános jó példát adott és sokat segített az ifjú papnak. János atya minden áldozatra készen állt a hívekért. Különösen rajongott a gyermekekért és az ifjúságért. Tisztelte, szerette az embereket, nem volt személyválogató.

Az egyik hívő így emlékezik a szent életű káplánra: „Volt egy bizonyos kisugárzása, amit nem is lehet szóban elmondani. Szerették az emberek, és igyekeztek odamenni, ahol ő volt, és hallgatni a szavát. Valami volt benne, ami vonzotta az embereket. Ez volt az ő fő bűne: szerették a fiatalok, szerették az öregek. Nagyon sok embert szerzett meg a hitnek, az egyháznak. Ő nem tudott elmenni ember mellett úgy, hogy meg ne állt volna, és akár csak két szót ne szólt volna hozzá. Az az örökös kedves mosoly az arcán... Komolyan hirdette Isten igéjét, tanúságot tett minden pillanatban a hitről. Jó volt nála gyónni, mert tudott adni útravalót.”

Mindezeket a kommunista hatalom rossz szemmel nézte, főleg azt, hogy a fiatalokkal is foglalkozott. Hittanosai, ministránsai elmondták, milyen komoly munkát végzett körükben, nemcsak hittanórát tartott számukra, hanem játszott és sportolt is velük.

Az állami egyházügyi megbízott el akarta helyeztetni az ifjú papot. Miután ezt a püspök Brenner János tudomására hozta, ő csak ennyit szólt: „Nem félek, szívesen maradok.” A püspök kiállt a káplán mellett, és úgy döntött, továbbra is Rábakethelyen marad. Az egyházügyi megbízott erre azt mondta: „Jó, akkor lássák a következményeit!”

Brenner János újmiséjén készült kép 1955János atya tisztában volt azzal, hogy a papi hivatás gyakorlása ebben az időben még emberpróbálóbb feladat, mint amikor a szerzetesrendeket szétverték. Lelki naplójának alábbi gondolata is erre utal: „Uram, Te tudod azt, hogy boldogságot itt az életben nem keresek, hiszen mindenemet beléd helyeztem... Uram, tudom, hogy tieidet nem kíméled a szenvedéstől, mert mérhetetlen hasznuk van belőle.”

Egy őszi este, amikor kismotorral hazafelé tartott Farkasfáról, az erdőből ismeretlen személyek fahasábokat hajigáltak eléje, de ő ügyes manőverezéssel kikerülte őket. Hazaérkezve azt mondta: „Nem volt szerencséjük!” – és jót derült rajtuk.

Brenner János véres karingje,
amelyet az őt ért gyilkos késszúrások idején viselt.

Mind a mai napig nem lehet pontosan tudni, mi történt az 1957. december 14-éről 15-ére virradó éjjelen. Csak mozaikdarabok állnak rendelkezésünkre – a gyanúsítottak, elítéltek vallomása, valamint néhány szemtanú visszaemlékezése és a nyomok – , melyek alapján Dr. Kahler Frigyes jogtörténész rekonstruálta a történteket.

Szemtanúk elmondása szerint december 14-én nagy jövés-menés volt Szentgotthárdon. A tanácstagok részére baráti estet rendeztek, és ezzel egy időben volt a rendőrségi bál is. A rábakethelyi sírásó, miközben a másnapi fiatal halott temetésére készítette a sírhelyet, egy bőrkabátos csoportot látott a templom és a temető körül. A plébános pedig Farkasfára ment, karácsonyi gyóntatásra. Az éjszakát egy családnál töltötte, mert másnap reggel ő misézett ott.

Éjfél körül egy tizenhét éves fiatalember zörgetett be a plébániára, azzal a kéréssel, hogy súlyos beteg nagybátyját kellene ellátni a szentségekkel. Brenner János átment a templomba, nyakába akasztotta betegellátó tarsolyát, amelyben az Oltáriszentséget vitte, és kísérőjével a dombtetőn keresztül vezető koromsötét gyalogúton elindult Zsida felé. Útközben többször megtámadták, de sikerült elfutnia. Végül a feltételezett beteg háza közelében kapták el. Ez is azt bizonyítja, gyilkosai tudták: Brenner János komolyan veszi hivatását. Ezért várták a megadott címen. És ott, nyakában az Oltáriszentséggel, harminckét késszúrással megölték. A boncolási jegyzőkönyvből azt is tudjuk, hogy a nyelvcsont és a gégeporc szarvainak többszörös törése volt látható a holttesten. Ezt fojtogatással nem lehet előidézni, a sérülés úgy keletkezett, hogy ráléptek a nyakára, megtaposták. A reverendához tartozó fehér papi galléron talajnyomok voltak, és egy cipőtalp körvonala is kirajzolódott rajta. Tehát nemcsak megölni, hanem meggyalázni is akarták.

A nyomozás színjáték volt, mindenki gyanúsított volt, még a plébános is. Végül egy személyt a járási és megyei bíróság halálra ítélt, majd a Legfelsőbb Bíróság felmentette őt. Később azt a fiút ítélték el, aki Brenner Jánost kihívta a plébániáról.

„Az Istent szeretőknek minden a javukra válik”  (Róm 8,28) – Brenner János újmisés jelmondata papi életének vezérgondolata volt. Ezzel a lelkülettel élt és halt Krisztusért és a rábízottakért. Rövid, de Istent szerető élete alatt minden a javára vált, még (vagy legfőképpen) a halál is, hiszen az ő vére is a kereszténység magvetése. „A jó pásztor életét adja juhaiért.” Brenner János ezt tette: életét adta egy nem létező betegért, életét adta hivatásáért, Krisztusért. Minden áldozatra képes volt. Nem félt a fenyegetéstől, az üldözéstől.

Több vádat is felhoztak ellene a nyomozás során (féltékenység, embercsempészet), keresve a gyilkosság okát, amit rábizonyíthatnak, de nem találtak senkit, aki rosszat mondott volna róla. A nyomozás végén valaki megjegyezte: "Lefolytatták Brenner János szenttéavatási perét!" Mindenki előtt nyilvánvalóvá vált az Isten ügyét hűségesen szolgáló, tiszta lelkű, becsületes pap élete. Nem embercsempész volt, hanem emberhalász...

***

2016. december 17-én a szombathelyi Szent Kvirin-templomban megnyitották a Brenner János-emlékévet, az ünnepi alkalomból Brenner Józsefet, a vértanú pap öccsét kérdeztük, az interjú ITT olvasható.

Forrás: Vatikáni Sajtószolgálat; Életrajz - Martinus.hu (Császár István - Soós Viktor Attila)

Fotó: Szombathelyi Egyházmegye

 

Naptár

« November 2017 »
H K Sze Cs P Szo V
    1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30      

Linkajánló

kurir logo Radio Vaticana logo bonum 
 kat radio  SzentIstvanradio  ujember
mkpk logo 0   vatican  oromhir
cursillo hal kolping
templom logó
kepmas
szentkut
 oseinkhite banner180x300   Máriapócsi búcsúk 2016 2 0
DMK logo 1  nyhmuv kp

Napi evangélium

Napi Evangélium RSS
  • 2017. november 22. – Szerda (Lk 19,11-28)
    Jézus Jeruzsálemhez közeledett. Sokan azt hitték, hogy hamarosan megvalósul az Isten országa, ezért a következő példabeszédet mondta nekik: „Egy előkelő ember messze földre indult, hogy ott királyi méltóságot nyerjen, és úgy térjen vissza. Magához hívta tíz...

Magyar Kurír friss hírei

Katolikus Hírportál

Facebook oldalunk

Youtube csatornánk