Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye hírei
2018. május 23., szerda 09:09

Mindannyiunk élete üdvösségtörténet

Kisvárdai fiataloknak szolgáltatta ki a bérmálás szentségét Palánki Ferenc megyéspüspök

 

„A pünkösd az öröm, a reménység, az élet ünnepe” – kezdte ünnepi beszédét Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök, miután szeretettel és nagy örömmel köszöntötte 2018. május 20-án, pünkösd ünnepén a kisvárdai Szent Péter és Pál egyházközség 29 bérmálkozó fiatalját, családjaikat, a bérmaszülőket és a kedves híveket.

„A pünkösd az új élet ünnepe – folytatta gondolatait püspök atya. „Isten megújítja a föld színét, legfőképpen azok által, akik kinyitják előtte a szívüket és befogadják a lélek ajándékait. A kereszténység nem a zsugorodás, a szomorúság, a szenvedés, még csak nem is a kereszt vallása, hanem az örömé, a reménységé, az örök életé. Ezt a meggyőződést kapjuk mindannyian a Szentlélek által. Erre a hitre kell, hogy eljussunk, hogy mindannyiunknak az élete személyes üdvösségtörténet legyen. A mi felelősségünk pedig, hogy elkezdünk-e felnőttként gondolkodni, felelősséggel, jósággal a szívünkben.”

Ezután a megyéspüspök a gyermeki hitre emlékeztetett bennünket, amely a keresztelkedésünkkel kezdődött, majd amikor kicsi gyermekként a szüleink tanítottak meg imádkozni, az Istenre való gyermeki ráhagyatkozás örömét éltük meg. Felnőtt korban már nem maradhatunk csak ezen a szinten, mert felelősségteljes feladataink is vannak. Fontos, hogy a gyermeki hitünk velünk együtt nőjön fel. „A gyermek megtanul járni, úszni, de meg kell tanulnia imádkozni is” – idézte püspök atya Böjte Csaba ferences szerzetes gondolatait.

Majd így folytatta: „Meg kell tanulnunk kapcsolatban lenni Istennel. Amikor a rossz történés után imádkozunk a Jóistenhez, hogy vigyázzon ránk, ez már magasabb szintje a hitnek. Ha Jézusra nézünk, láthatjuk, hogy még ez is kevés. A bérmálkozók, mint nagykorú keresztények eljutottak a felnőtt, érett hitre, ez azt jelenti, hogy bármi történik, akár jó, akár rossz, hinni kell, hogy Isten mellettünk van.

„Üdvösségtörténet az életem!” – idézte újra püspök atya a bevezető gondolatát., majd kiemelte, az Isten szeretetéért semmi sem drága, még a szenvedést is el kell, hogy viseljük. Ehhez az kell, hogy eljussunk a felnőtt érett hitre a Szentlélek által. Ezt nem tudjuk a magunk erejéből elérni, de fontos, hogy életünk folyamán meghozzuk a döntéseket, hogy eljussunk erre az útra.

A főpásztor ezután örömét fejezte ki a 29 bérmálkozó fiatalnak, amiért igent mondtak Isten hívó szavára. A fiatalok döntésük szerint a szeretet útján akarnak továbbhaladni másokkal együtt járva, egy közösségben. Hiszen a keresztény hit, közösségi élet. Nem vagyunk magunkra hagyva. A közösségben megtapasztalhatjuk azt, hogy együtt vagyunk másokkal, együtt járunk másokkal és segítjük egymást. Bízhatunk a másikban.

„A bizalom a Szentlélek kegyelme és ajándéka. Egyszerre kell, hogy ott legyen bennünk az Istenbe, önmagamba és másokba való bizalom. Így él tovább a közösség a Szentlélek ereje által. Isten a Szentlélek által ajándékba adta a hitet, amellyel mindenre képesek leszünk. Mert nem létezik bezárt ajtó, csak bezárt szív.

Vegyétek a szentlelket, bocsássatok meg egymásnak, vagyis éljetek egy közösségben, éljetek a szeretet közösségében, bízzatok önmagatokban, és ha eljuttok valóban a felnőtt érett hit állapotába, akkor az üdvösségtörténet az életetekben rendben lesz. Imádkozunk értetek, hogy a Szentlélek átjárja szíveteket, és legyen egész életetek során erőtök forrása” — fejezte be gondolatait Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök.

Imádkozzunk kedves testvérek Istenhez, a mindenható atyához,

hogy árassza el jóságosan szentlelkével fogadott fiait,

akik újjá születtek már az örök életre a keresztség vizétől.

A Szentlélek erősítse meg őket bőkezű ajándékai által,

szent olajával pedig alakítsa őket hasonlóvá Krisztushoz,

az Isten fiához.

Mindenható Istenünk, Urunknak, Jézus Krisztusnak atyja,

te szolgáidnak vízből és szentlélekből új életet adtál,

és megszabadítottad őket a bűntől.

Urunk, küld le rájuk a vigasztaló Szentlelket, és add meg nekik

a bölcsesség és az értelem lelkét, a jótanács és az erősség lelkét,

az isteni tudomány és a jámborság lelkét, és töltsd el őket

az istenfélelem lelkével, Krisztus a mi urunk által.

Ámen

Borus Lászlóné

médiaképzős hallgató, Kisvárda

 Fotó: Darvai Attila

Az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció dekrétumával elrendelte a Boldogságos Szűz Máriának, az Egyház Anyjának kötelező emléknapját, melyet a liturgiában a pünkösdvasárnap utáni hétfőn ünnepelünk az idei évtől.

Az Egyház Anyja titulus, mellyel 1980 óta a Loretói Litániában is megszólítjuk a Szűzanyát, közelebb hozza a hívők számára Mária istenanyaságának azt a „kiterjesztését”, melyet Fiának misztikus Teste, az Egyház irányában él meg, és amelynek köszönhetően mi magunk, Krisztusban megkeresztelt emberekként Máriára mint égi Édesanyánkra tekinthetünk.

Az Egyház szimbóluma itt „a szeretett tanítvány”, aki most már saját anyjaként is tekint Jézus Anyjára. Mária lelki anyasága egyetemes, mert az üdvösség műve is egyetemes. Mély lelki anyaság fűzi mindazokhoz, akik a keresztség által a kegyelem rendjében Fiának testvéreivé lettek, így a totus Christus irányában teljesedik ki igazán istenanyasága.

II. János Pál pápa 25 évvel ezelőtt, 1993. május 30-án, pünkösd ünnepén kelt „Hungarorum gens” kezdetű bullájával megváltoztatta a magyar katolikus egyház szervezeti felépítését, valamint megalapította a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyét. A pápai bulla rendelkezéseit hivatalosan Angelo Acerbi érsek, apostoli nuncius 1993. június 1-én ismertette. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ugyanezen a napon kelt pásztorlevelében tájékoztatta a híveket, amelyet a kézhezvétel utáni vasárnapon minden misén felolvastak.

II. János Pál pápa az egyházmegye megalapításával egyidejűleg, 1993. május 31-én püspökké nevezte ki Bosák Nándort, az Egri Hittudományi Főiskola rektorát. A püspökszentelést 1993. június 15-én tartották a székesegyházi rangra emelkedő debreceni Szent Anna-templomban.

 

Bosák Nándor nyugalmazott debrecen-nyíregyházi megyéspüspök a 25 éves egyházmegyében ezüstpüspöki hálaadó szentmiséjére készül. 55 éves papi szolgálata alatt sok mindent megélt, az egyházellenes, kommunista időszakot, majd a rendszerváltozást követő éveket, amelyek az Egyháznak több lehetőségeket kínáltak, bár nem mindig a látványos gyarapodást éljük meg. Mindezen körülményeket mint egyszerű lelkipásztor, teológiai tanár, szemináriumi spirituális és rektor, egyházmegyét szervező és kormányzó püspök élte meg, és már harmadik éve, nyugdíjasként szemléli a világot és az Egyház életét.

Kedves Püspök Atya! Emlékszem, prédikációiban egy-egy évfordulón mindig azt hangsúlyozta, az emlékezés egyben értékelést is jelent. Máris idézném John Lukács író-történészt, püspök atya egyik kedvenc szerzőjét, aki azt mondta: az ember előre él, de csak a múltat ismeri, ezért hátrafelé gondolkodik.

Isten gondolatai viszont a jövőre néznek. Mi volt az Ő terve a püspök atya életére?

 

– Isten gondolataiban a múlt és a jövő együtt van, Isten az örök jelen. Ezért aztán az Isten dimenzióit tudomásul vevő ember nem lesz rabja a múltjának, és nem fél a jövőjétől.

Az öntudatára ébredt ember szembetalálkozik azzal a lehetőséggel és feladattal, amelyet az élet, végső soron az Isten kínál neki, ebben kell megtalálnia a helyét. Ezt a felismerést nevezhetjük „hivatásnak”. A világot nem mi irányítjuk, és a világ sem csak a maga törvényeit követi. Úgy megy az élet, hogy benne Isten terve valósul meg, amely – mint ahogy John Lukács is mondja – csak a múlt megértéséből és tapasztalatainak felhasználásával válik világossá előttünk. Így van ez a személyes életünkben is. Mi volt a „hivatásom”? Inkább azon gondolkodom el, hogy mit akart „elvégeztetni” velem az Isten. Ami jó volt, az örömmel tölt el (nem büszkeséggel), a kudarcokat pedig a megbocsátó Istenre bízom.

A vallásnak – a vallásos életnek – mindig van ellensége, mindig „veszélyeztetett” helyzetben van, csak a veszély más-más formában jelentkezik. Ezért nem elég a külső körülmények miatt panaszkodni, ezt vagy azt a jelenséget felelőssé tenni, inkább azt kell keresni, hogy az adott helyzetben mi a következő lépés. Mi visz a jó és az igazság felé. Nem szeretek úgy beszélni a történelmi eseményekről, vagy a minket körülvevő társadalmi körülményekről, hogy „akkor” nem volt szabad az Egyház, most már szabad, vagy fordítva. Legfeljebb azt mondhatom, hogy akkor nehezebb volt, most pedig könnyebb a vallásos ember helyzete. A történelmi szituációk sohasem csak fehérek vagy feketék. A dolgok végső soron az ember lelkében dőlnek el. Ezt a külső dogok segíthetik, vagy nehezebbé tehetik, sajnos teszik is, de nem tudják Isten szándékát áthúzni. Így tekintek vissza életem különböző állomásaira, és azokra a külső körülményekre is, amelyek között éltem. Istennek volt és van rólam elgondolása, valamit velem is el akart végeztetni a világban az emberek javára, én pedig igyekeztem Rá figyelni, és barátságának tudatában szembe nézni a feladatokkal, meg az akadályokkal is. Hol több, hol kevesebb sikerrel.

 

 

– Püspöki kinevezésével kettős feladat várt püspök atyára. A főpásztori szolgálat feladatai mellett egy teljesen új egyházmegye felépítésével kellett megbirkóznia. Teherként nehezedett a vállára e kettős feladat?

 

– Érdekes pályája van az életemnek. Felszentelésemet követően 14 éven át a lelkipásztorkodásban végeztem szolgálatot, a hívek között éltem egyszerű papként. Utána 16 éven keresztül a papnevelés volt a feladatom, a jövendő papokat kellett formálnom, fölkészíteni a hivatásukra. Ezek után bízták rám egy új egyházmegye megszervezését, és annak a nagy „egyházmegyei családnak” a vezetését, amely akkor kb. 250 ezer katolikus hívőből, 80 aktív lelkipásztorból állt és körülöttünk sok-sok emberből (kb. egy millió ember él ezen a területen), akik közül nem tartoztak mindannyian a mi egyházmegyénkhez, de bizonyos értelemben értük is felelősek voltunk. Mindezt nem úgy szemlélem, hogy „könnyű” vagy „nehéz” volt, hanem ez lett a „hivatásom”.

 

Nem sokkal a püspökké szentelésem után találkoztam egyik paptársammal, akivel együtt tanultunk annak idején a szemináriumban. Aggódva kérdezte: „Mondd, ismerve a te természetedet és adottságaidat, hogyan lehet ilyen körülmények között ellátni a püspöki feladatot?” Mellbe vágott a kérdés. „Bizony, ezt magam se tudom – fogtam tréfásra a választ – de ha már rám bízták, megpróbálom, és majd meglátjuk, mi jön ki belőle”. Néhány évvel ezelőtt ismét találkoztunk (az esztergomi bazilika káptalani sekrestyéjében), és derűsen beszélgettünk arról, hogy „azért valami mégis csak kijött belőle”.

– Egyre komolyabb feladatokkal bízták meg.

– Tanulmányaim és a papságban eltöltött 30 évem alapján elméletben tudtam, mit kell tennie egy püspöknek, de egyházmegyei szervezési tapasztalataim nem voltak. A papokkal, és főleg a szemináriumból kikerült fiatal papokkal tartva a kapcsolatot, volt képem a „valós életről”, és arról is, hogy mire lenne szükség az egyházi szolgálatban. Úgy gondoltam, ha „papként” helyt tudtam állni, akkor most sem lesz fog baj történni.

Nem volt könnyű feladat, de mint korábban az új feladatok előtt, lépésről lépésre igyekeztem végezni a munkámat. Eközben sok minden sikerült, és sok minden nem.

Az új egyházmegye területén ugyanúgy folyt a lelkipásztorkodás, mint máshol, azonban egységének és struktúrájának kialakítása fontos feladat volt. Az egészet az alapjaitól kellett felépíteni, hiszen a szükséges épületek sem álltak rendelkezésünkre. Az első évben a nyíregyházi papi szociális otthon plébánosi lakásában működtünk. Továbbá ki kellett választani a papok közül azokat, akik vállalták és alkalmasak voltak az irodai szolgálatra. Itt senkinek nem volt un. „egyházkormányzati” gyakorlata. Lipták József atya volt a titkár és a néhai Papp János atya az irodaigazgató. Elküldtem őket Egerbe, nézzék meg, hogy ott hogyan működik az iroda. Így kezdtük el a munkát. Volt ennek előnye is, nem kellett kiüresedett gyakorlatokat folytatni, a tényleges feladatokhoz igazodhattunk.

A másik nagy feladat a plébániai rendszer átszervezése volt. Egyházmegyénk jellemzője, hogy a híveink sok kisebb településen élnek, gyakran kisebbségben a protestáns vagy görög katolikus hívek között. Figyelembe véve a papok létszámát, meg kellett keresni az optimális megoldást, hogy a hívek ellátása ne szenvedjen csorbát, és a munka elosztása is arányos legyen. Ez azonban nemcsak területrendezési feladat volt. Meg kellett ismerni a települések helyzetét, a szolgálatot végző papokat és lehetőségeiket, stb. Nagy előnyt jelentett, hogy ismertem a paptársaimat. Egy részükkel, mint lelkipásztor kollégákkal dolgoztam együtt, mások viszont tanítványaim voltak a szemináriumban. A strukturális építkezés mellett a szellemi építkezésre is gondolni kellett, mert az egyházmegye nem csak „szervezeti egység”. Munkálkodtunk azon – és ez a lelkipásztori munkánk fő feladata – hogy az itt élő hívek és papok között kialakuljon az egyházmegyei közösséghez tartozás tudata, felelőssége és főleg mélyüljön a vallásos elköteleződés.

 

– Egy virágzó egyházmegyét látunk, ahol szociális, karitatív, oktató-nevelő tevékenység több intézményben folyik, a plébániai rendszer is felépült. Milyen tennivalók maradtak?

 

– A külső dolgokat tekintve – hála Istennek – egyházmegyénkről általában jó vélemény alakult ki, és természetesen örültem a „jó hírünknek”, de mindig szemem előtt volt, ami még hiányzik, ez éberségre és óvatosságra intett. Előre tekintve kellett „gondolkodni”. Történelmi tapasztalat, hogy amikor az egyháznak túl jól megy a sora, és főleg megelégszik a jelen helyzetével, könnyen elfeledkezik a belső tartalomról. Igazi evangéliumi szellemiségnek kell átjárni az életünket, gondolkodásunkat. Az építkezéssel párhuzamosan erre is törekedtem. Ebbe a kategóriába tartozik például, hogy igyekeztünk világiakat bevonni a lelkipásztori szolgálatba és a karitatív munkába, megszerveztük a világi hitoktatók, lelkipásztori kisegítők képzését, imamozgalmat szerveztünk papi hivatásokért, stb. Ezen a téren is voltak örömeim.

 

– Ferenc pápa egyik megkapó gondolata szerint az egyház nemcsak szervezeti forma, hanem „Isten népe, úton a történelemben, örömökkel és fájdalmakkal”, amelyet a hívő közösség küzdelmes hétköznapi szentsége tölt meg.

Milyen reformokra van szükségünk leginkább?

 

— A reformokat nemcsak a külső dolgok elrendezésében kell látni. A reform (megtérés vagy megújulás) mindig a belső megújulásából táplálkozik. A gondolkodásmódúnknak kell állandóan fejlődnie Krisztus irányába. A pap feladata – és természetesen a püspök feladata is – hogy ebben a folyamatban segítse és szolgálja az embereket. Nem véletlenül sorolja az Egyház a papi rendet a szentségek közé, amely a szentségek dinamizmusa szerint működik, „szentségi jel” az emberek között. (A szentségek Krisztustól alapított látható jelek, szertartások, amelyekben a keresztények Istennek gyógyító, megbocsátó, tápláló és szeretetre alkalmassá tevő jelenlétét tapasztalhatják meg. (Vö. Katolikus Egyház Ifjúsági Katekizmusa. 107. old.) Az eredményessége sem mérhető le csupán evilági szinten. Ezért baj az, ha csak ezekre figyel az ember.

 

– A püspök atya ebben szép példát mutatott az egyházmegyének, világos irányvonalat követő, egyszerű életet élő, türelmes embernek ismerjük.

 

– Csak tettem a dolgom.

Az első nyáron történt Debrecenben. A domonkosok templomában bérmáltam, és szentmise után bementem a Kenézy Kórházba, hogy meglátogassam az ott betegen fekvő papunkat. Egyedül mentem. Ahogy beléptem a kórház kapuján, özönlött a nép a vasárnap délutáni látogatási időben a főbejárathoz vezető hosszú és széles járdán. Ragyogó nyári napsütés volt, jöttek-mentek mellettem az emberek, én is igyekeztem közöttük célom felé fekete „papi öltözetemben”. Furcsa érzés kerített halmába, itt senki nem vett rólam tudomást. Senkinek „nem tűntem fel”, nem akadt olyan, aki – felismerve papi voltomat – köszönt volna, igaz olyan sem, aki gúnyolódva vagy megvetően nézett volna rám. Mindenki ment a maga útján. Eddig más környezethez voltam szokva… Szembesültem azzal, hogy idegen vagyok ebben a városban. Nem csoda, hiszen harmincöt év telt el azóta, hogy itt leérettségiztem, majd máshol folytattam tanulmányaimat. A gondolat azonban mélyebben érintett, és a fejemben visszhangzott Váci Mihály egy verssora: „Itt kell a napok hordalékából kimosni életem maroknyi aranyát.” (Vö. Ezt! Itt! Most!) Itt nem hivatkozhatom a múltamra, az egyház régi érdemeire, még csak egyházi „rangomra” sem, itt a magam helytállásával szerezhetek, kell szereznem tekintélyt, jó ismertséget, nem is magamnak, hanem annak „amit” és „akit” képviselek, a katolikus egyháznak.

— Úgy látszik ez sikerült is, hiszen 22 évvel később, amikor a katolikusok Debrecenbe való visszatérésének 300. évfordulóját ünnepeltük, Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke, közössége nevében így emlékezett: „A jubileumi év felerősíti a katolikus és protestáns együttélés krisztusi szálait, amit kötélméretűvé alakított II. János Pál pápának a református Nagytemplomban tett látogatása (1991) és a gályarabok emlékoszlopa megkoszorúzása.” Majd hozzátette, „a mai nap ünnepi alkalom arra, hogy kimondjuk, Bosák Nándor, Debrecen első római katolikus püspöke ma a debreceni református hívek előtt a hit mélységének és a szeretet gazdagságának világító példája.” (Vö. Örömhír 2015., XI. évfolyam, 3. szám, 7. o.)

 

– Az egyházmegye területén belül is sokszínűség fogadta. Mi volt a feladat?

– Az egyházmegye három, egymástól bizonyos értelemben különböző hagyományokkal rendelkező területből tevődik össze. Más volt a szabolcsi, a hajdúsági, a szatmári papság és a hívek mentalitása. A három területből kellett egységes közösséget formálni. Fontosnak tartottam, hogy a korábban az egri és a szegedi nagy egyházmegyékhez tartozó különböző részek hagyományaiból a jól működő szokásokat továbbvigyük, vagy éppen változtassunk, hogy egységes közösség jöjjön létre. Azt gondolom, az elmúlt 25 év alatt formálódott a sajátos egyházmegyei gondolkodás.

A sokszínűség abban is megmutatkozott, hogy itt római katolikusok, görög katolikusok, reformátusok, evangélikusok élnek együtt. A kisebbségi helyzetünk is kiemelt feladatot jelentett. Igaz, Szabó Magda írónő, aki akkor a Református Egyházkerület főgondnoka volt, egyszer így bátorított: „Püspök Úr! Ne féljen Debrecenben. A kisebbségi helyzet nagy kegyelem.” Mondhatjuk, hogy az egyházmegyénk az ökumenikus gondolat „gyakorló tere” lett országos vonatkozásban is. Itt is szép eredményeink vannak, ha nem is sikerült mindent megoldani. Fekete Károly püspök úr szavai – ha túl jóindulatúak is – jó irányról tanúskodnak.

Henryk Sienkiewicz: Quo vadis, Domine? (Hová mész, Uram?) című művében a hagyomány szerint a vértanúság elől, Rómából menekülő Péter apostol találkozott a föltámadt Jézussal, s megkérdezte tőle: Quo vadis, Domine? Jézus azt felelte, Rómába megy, hogy ismét keresztre feszítsék. Erre az apostol visszatért a városba, ahol keresztre feszítették. Ennek mintájára, megfordítva a kérdést, esetleg szólt-e Krisztus: Hová mész, fiam? Kellett-e megfordulni, irányt váltani, korrigálni?

 

A fenti kérdéssel mindenki találkozik, aki Isten jelenlétében próbál élni, és őszintén imádkozik. Akkor felelünk meg a hivatásunknak – és ez mindenkire vonatkozik – ha nem kerüljük meg az ilyen kérdéseket.

– Természetesen voltak helyzetek, amikor rossz, vagy nem egészen jó döntések születtek. Ilyenkor változtatni kell, ha lehet, vagy viselni a „következményeket”.

Van bennünk egy alapvető beállítottság, erkölcsi irányultság (az erkölcstan ezt „optio fundamentalis”-nak nevezi), ez értékel és irányt ad. A személyes lelkiismeretünk ez, amely felel életünk minőségéért. Hétköznapi nyelven szoktuk azt mondani, hogy „én ilyen vagyok”.

Nem vagyok se túl magabiztos, se erőszakos típus, olyan, aki egyből látja az „igazságot”, és azt határozottan „képviseli” is. A kategorikus és jelszavakban megfogalmazott véleményekkel szemben óvatos vagyok. Én inkább a „megfontolva haladók” közé tartozom. Úgy érzem a „szellemi látásom” vagy „lelki ítélőképességem” elég jó. Megértem a dolgok lényegét és átlátom az összefüggéseket. De éppen ezért, az én fejemben a dolgok, események, emberek sohasem „csak fehérek”, vagy „csak feketék”. Nekem gondolkodásra van szükségem, hogy aztán valami mellett határozottan dönteni tudjak. Ebben a folyamatban szívesen figyeltem mások véleményére. A matematikában és a fizika világában egyértelmű megoldások adódnak, az emberi szituációkat mélyebb összefüggéseikben kell vizsgálni. Ehhez nekem időre volt szükségem és imádságra. Amikor aztán megszületett bennem egyfajta bizonyosság, azt nyugodtam és bátran követtem. Ha később kiderült is, hogy nem volt szerencsés, vagy sikeres a döntés, nem ragadtam le sem az önsajnálatnál, sem a körülmények ostorozásánál. A jó eredménynek örülni tudtam, a kudarcok pedig nem vették el a kedvemet. Most – nagyobb távolságból szemlélve életemet – egyre világosabban látom, hogy ezen a hullámos úton Isten gondoskodó szeretete vezetett és vigyázott rám.

 

– Hilaritas est sal vitae – A vidámság az élet sója – mondja a latin közmondás. A püspök atya megőrizte a humorérzékét.

 

Évtizedekkel ezelőtt került a kezembe Henri J. M. Nouwen: Clowning in Rom című könyvecskéje (Bohóckodás Rómában), amely mély, keresztény életet érintő kérdésekkel foglalkozik. A bevezetőben magyarázza a furcsa címet. Utal arra, hogy mi is a szerepe a bohócnak a cirkuszban. Az artisták, a bűvészek lélegzetet elállító teljesítménye csodálatot, megdöbbenést, sokszor félelmet vált ki a nézőkből. Ezek között a számok között jelenik meg a bohóc, hogy levezesse a feszültségeket. Csetlik-botlik a porondon, megnevetteti az embereket, vagy könnyet csal a szemükbe. A bohócot nem „csodálják”, nem döbbenti meg a nézőket. A bohócot „szeretik”, mert „együttérzést” vált ki az emberekben. És amikor jól kinevették magukat, rájönnek, hogy valójában ők is ilyen csetlő-botló emberek saját életüknek porondján, és jól esik, ha mások is együttérzéssel, jóakarattal szemlélik „botladozásaikat”.

 

Ilyen szerepe van a humornak is az életünkben, és akinek van ehhez érzéke, és „érti a tréfát”, az nagyon sokat lágyíthat az élet „ütközésein”. A jó humor – nem a gúnyolódás, vagy a lelketlen csipkelődés – valóban jó ízt adhat az életünknek, ahogy a régi latin mondás hirdeti, mert az „együttérzés” légkörét teremti meg a mindig harcoló világunkban.

 

– Mivel tölti püspök úr az idejét? Bár tudjuk, hogy még mindig aktív a lelkipásztori szolgálatban, a Papi Otthonhoz tartozó Szent Antal kápolnában rendszeresen misézik. A nagyszombati feltámadási szertartást is püspök atya végezte a nyíregyházi társszékesegyházban. Előadásokat, lelkigyakorlatokat is tart.

 

Egy évvel a nyugdíjba vonulás előtt, egy újságírói kérdésre: „Mit fog csinálni nyugdíjasként?” – azt válaszoltam: „Ugyanazt, mint eddig, továbbra is „pap leszek”, legfeljebb a színfalak, a szereposztás változik”.

Az öregedés – már aki megéri – természetes, de nem könnyű része az életünknek. Lassan elkopik az ember. (Seregély István érsek úr szokta mondani (87 éves): „Eddig másoknak mondtam, hogy nem jó öregnek lenni, most már én magam is tapasztalom.” Amíg a fizikai állapotom engedi, szívesen segítek, ahogy azt a külső körülmények megengedik. A papi lét legmélyebb valósága a szentmisében fejeződik ki. Amíg bemutathatom a szentmisét – akár csak néhány ember jelenlétben is – mindig szolgálhatok.

Az eső eucharisztikus imában (Római Kánon) így imádkozik a pap, és így határozzuk meg szolgálatának lényegét:

Könyörögve kérünk tehát, jóságos Atyánk, Fiad, a mi Urunk, Jézus Krisztus által: fogadd el és áldd meg ezeket az adományokat és ajándékokat, ezt a szent és tiszta áldozatot. Elsősorban szent és katolikus Egyházadért ajánljuk fel neked: tartsd meg békében, őrizd meg egységben, és vezesd az egész földkerekségen szolgáddal, N. pápánkkal, N. főpásztorunkkal, és mindazokkal, akik az egyetemes és apostoli hitet hűségesen őrzik és vallják.

Emlékezzél meg, Urunk, szolgáidról, (N. és N.-ről.)

Emlékezzél meg minden jelenlévőről is, akiknek hitét és buzgóságát ismered, akikért ezt a dicsőítő áldozatot felajánljuk, vagy akik ezt felajánlják önmagukért és övéikért, lelkük megváltásáért, üdvösségük és épségük reményében, és hódolatukat bemutatják neked, az örök, élő és igaz Istennek.

Az „N. és N.-ről.” rész jelzi, hogy itt említi meg a pap személyes szándékait. Szívesen módosítom így a szöveget:

Emlékezzél meg azokról, akiket rám bíztál, akikkel életem során találkoztam, akik imáimat kérték, vagy akikről én tudom, hogy szükségük van rá.” Így vagyunk mi papként benne – fiatalon és öregen – az Egyház élő, és éltető közösségében.

Kovács Ágnes

Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

2018. május 18., péntek 15:05

Pünkösd a húsvéti időszak megkoronázása

Pünkösd ünnepe húsvét után a legrégibb ünnepünk, amelyet idén május 20-án ünneplünk. Története visszanyúlik az Ószövetség világába. Mózes korától kezdve húsvét után hét héttel tartották a „hetek ünnepét”, amelyet hellenista hatásra ógörögül pentékoszté-nak (ötvenedik) neveztek. Nyelvünk – számos más nyelv között – ebből származtatja az ünnep ma használatos nevét.

Az Ószövetségben kétféle értelmezése volt Pünkösd ünnepének. Kezdetben a hetek ünnepe volt, aratási ünnep, amely során az első termést felajánlották Istennek, de később, s Jézus korában már bizonyos, hogy új értelemmel gazdagodott: a törvényadás és a Sínai-hegyen kötött szövetség ünnepe lett. Azáltal, hogy a Szentlélek azon a napon áradt ki, amelyen az Istentől kapott törvényt ünnepelték, jelzi, hogy ennek az addigi ünnepnek a tartalmát gazdagítja: a törvény már nem csak kőtáblára van írva, hanem az Őt befogadó emberek szívébe is.

A keresztények kezdettől fogva a húsvéthoz kötötten tartották meg az ötvenedik napot. Ókeresztény szokás szerint pünkösd a húsvéti időszak megkoronázása, amelyet Keleten és Nyugaton egyaránt ünnepeltek. Vannak, akik Szent Pál apostol megjegyzésében – „pünkösdig maradok Efezusban” (vö. 1Kor 16,8) – már a keresztény pünkösdöt értik. Az azonban biztos, hogy az Elvirai zsinat (313) tanítja, ha valaki nem tartja meg pünkösd ünnepét, új tévtanítást vezet be az Egyházba. A IV. században már egyre több említés történik az ünnepről, mint például Pünkösd napjának jeruzsálemi megünnepléséről a IV. század végén Eteria zarándoknő is megemlékezik.

Pünkösd ünnepi napján három fontos esemény történt: a Szentlélek eljövetele, mint Krisztus megváltó tettének gyümölcse és beteljesítője; az Egyház alapítása, és az egész világra kiterjedő missziós munka kezdete. Ezek az események Urunk, Jézus Krisztus ígérete alapján történtek. Ezt tükrözi az Egyház e napra szóló antifónája is:

„Ma teljessé lett a Pünkösd ünnepe, alleluja;

ma megjelent a Szentlélek az apostoloknak a tűzben,

és karizmatikus ajándékokat osztott nekik;

elküldte őket az egész világra, hogy hirdessék az igét, és tanítsák:

Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül, alleluja”.

A Szentlélek kiáradásának történetét az Apostolok Cselekedetei (ApCsel 2,1-11) rögzíti. A leírás szerint miután a Szentlélek eltöltötte őket, az apostolok mindenkinek a saját nyelvén hirdették az evangéliumot. Isten a nyelvek csodájával mutatja meg azt az egységet, amely a közös hit megvallásával kapcsolja össze a különböző nyelven beszélő embereket. Ezáltal született meg az első pünkösdkor az Egyház, amely egy, szent, katolikus és apostoli.

Ferenc pápa a következőt tanítja erről: „A Szentlélek az, aki mozgatja az egyházat, ő az, aki dolgozik az egyházban és a szívünkben. Ő az, aki minden keresztényből egy, a többiektől különböző személyt alakít ki, de akik mégis egységet alkotnak. Ő az, aki előre visz bennünket, aki kitárja az ajtókat és aki misszióba küld bennünket, hogy tegyünk tanúságot Jézusról. A Szentlélek az, aki Isten dicséretére indít bennünket és imádságra ösztönöz: Ő imádkozik bennünk! A Szentlélek az, aki bennünk van és aki megtanít minket az Atyára tekinteni és így szólítani: Atya! … A keresztény élet találkozás Jézus Krisztussal! Éppen a Szentlélek az, aki erre a Jézussal való találkozásra segít minket.”

II. János Pál pápa 25 évvel ezelőtt, 1993. május 30-án, pünkösd ünnepén kelt „Hungarorum gens” kezdetű bullájával megváltoztatta a magyar katolikus egyház szervezeti felépítését, és megalapította a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyét az egri érsekség keleti és a szeged-csanádi püspökség északi területeiből. Az új egyházmegye a Hajdú-Bihar megye és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye területét fedi le.
A pápai bulla rendelkezéseit hivatalosan Angelo Acerbi érsek, apostoli nuncius 1993. június 1-én ismertette. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ugyanezen a napon kelt pásztorlevelében tájékoztatta a híveket, amelyet a kézhezvétel utáni vasárnapon minden misén felolvastak.
II. János Pál pápa a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye megalapításával egyidejűleg, 1993. május 31-én püspökké nevezte ki Bosák Nándort, az Egri Hittudományi Főiskola rektorát. A püspökszentelést 1993. június 15-én tartották a székesegyházi rangra emelkedő debreceni Szent Anna-templomban.

Az egyházmegye történetének másik igen jelentős eseménye az egyházmegye második püspökének kinevezése volt. Ferenc pápa pápaságának harmadik évében, 2015. szeptember 21-én, Palánki Ferenc fidolomai címzetes püspököt, az egri érseki szék segédpüspökét kinevezte a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye megyéspüspökévé. Palánki Ferenc megyéspüspöki beiktatása 2015. november 14-én történt a debreceni Szent Anna-székesegyházban.

Az egyházmegye fennállásának 25. évfordulójára Debrecenben ünnepségsorozattal készülnek. Ezen a héten érkezik a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus missziós keresztje is Debrecenbe, majd innen továbbviszik az egyházmegye nagyobb településeinek templomaiba.

Sajtóiroda
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

A DEBRECEN-NYÍREGYHÁZI EGYHÁZMEGYE ALAPÍTÁSÁNAK TÖRTÉNETE

I. Történeti visszatekintés[1]

Államalapító Szent István királyunk egyházszervező tevékenységével közel ezer évre meghatározta a magyar katolikus egyházkormányzat struktúráját. Nem véletlen, hogy 1991. augusztus 20-án, II. János Pál pápa első magyarországi látogatása alkalmával a Hősök terén így köszöntötte népünket: „Íme István, Magyarország királya, a szent, aki lerakta házatok alapjait.” Az első Árpád-házi királyok idején kialakult egyházkormányzati szerkezeten lényegesebb módosításokat csak a XVIII–XIX. század fordulóján hajtottak végre.

A magyar egyházszervezet jogi alapkőletétele, a magyar egyházszervezet felállítását elrendelő alapító oklevél kiállítása 1001 áprilisában, húsvét ünnepén történt meg Ravennában. Az első magyarországi egyházmegye Esztergom székhellyel létesült, joghatósága alá valószínűleg az egri és a veszprémi püspökségek tartoztak. Az egri püspökség Szent István általi alapítására IV. Béla király 1261-ben keletkezett oklevelének egy 1271-ből származó átirata a bizonyíték, amely a szent királyt nevezi meg a püspökség alapítójaként, és említést tesz arról, hogy az egyházmegye 1009-ben már bizonyosan megvolt. Az ország északkeleti és keleti részeit foglalta magában, s délen lenyúlt egészen Ajtony szállásterületéig. Így az első évtizedekben a későbbi bihari (majd váradi) püspökség területe is az Egri Egyházmegyéhez tartozott. Egészen a XVIII. század derekáig e déli rész maradványaként keskeny csík húzódott a Bihar-Váradi és a Csanádi Egyházmegye között pankotai főesperesség néven, amely jogilag Egertől függött és csak 1750 táján lett a Csanádi Egyházmegye része.

Az első időszakban az egri püspökség területe nyolc vármegye területére terjedt ki: Borsod, Abaújvár, Zemplén, Ung, Szabolcs, Zaránd, Szolnok és Heves megyéket foglalta magába. A XIII. században a vármegyévé szerveződött beregi és ugocsai részek is csatlakoztak hozzá, sőt 1299-ben az egri püspök a máramarosi területekre is kiterjesztette joghatóságát.

A török dúlás és a reformáció idején a katolikusság lélekszáma, s ezzel a plébániák száma alaposan megcsappant. A törököktől megtisztított területeken öt teljesen megsemmisített egyházmegyét (Csanád, Kalocsa, Pécs, Várad, Vác) kellett újjáteremteni, de másik négy egyházmegyében is (Esztergom, Veszprém, Győr, Eger) igen nagy volt a pusztulás. Az újjáépítésnek a jele, hogy az egri egyházmegyében 100 év alatt (1699–1799) 353 plébánia és 66 helyi lelkészség keletkezett.

A püspököknek alapokig hatoló újjáépítési feladatai mellett egyre esedékesebbé vált a túlságosan nagy kiterjedésű és ezért nehezen kormányozható egyházmegyék felosztása is.

Mária Terézia, hogy növelje az egyház belső erejét, melyet aztán majd az állam javára tud kamatoztatni, továbbá, hogy könnyebbé és rendezettebbé tegye a legnagyobb egyházmegyék kormányzását, megindította ezek felosztási folyamatát és új egyházmegyék létesítését. Az esztergomi főegyházmegye széttagolása végett a területéből 3 új püspökséget szervezett: a szepesit, a rozsnyóit és a besztercebányait. A Dunántúlon pedig elrendelte a székesfehérvári és a szombathelyi püspökségek felállítását.

Az Egri Egyházmegye utolsó püspöke, gróf Eszterházy Károly 1761-ben foglalta el hivatalát, amelyet 1799-ig, haláláig töltött be. A halála után újra napirendre került egy régebbi terv, a hatalmas kiterjedésű Egri Egyházmegye felosztása. I. Ferenc az egyház és az állam érdekeinek a figyelembevételével felosztotta az egri és a munkácsi egyházmegyéket és ezekből új püspökségeket létesített. 1804-ben a király az egri püspökség területéből kihasította a kassai és szatmári püspökségek területét, az egri püspökséget pedig érseki, metropolitai rangra emelte.

Az 1920-as trianoni békediktátum következtében csak a Veszprémi, Székesfehérvári, Váci, Egri és Pannonhalmi Egyházmegye területe maradt meg teljesen érintetlenül az új magyar állam területén. Hat püspökség székhelye Magyarországon maradt (Esztergom, Győr, Szombathely, Pécs, Kalocsa és Hajdúdorog), területének egy része azonban az utódállamok valamelyikéhez tartozott. Rozsnyó, Kassa, Szatmár, Várad és Csanád Egyházmegye esetében a terület csökkenése mellett a székhelyek is az utódállamokhoz kerültek. A prímási székhely megmaradt, de területének legnagyobb része elszakadt. A csanádi püspökség székhelye 1923-ban Temesvárról Szegedre tevődött át. A váradi rész irányítását Debrecenből apostoli kormányzói helynök végezte. Egerhez pedig, bizonyos adminisztratív függetlenséget megőrizve, a rozsnyói, kassai, szatmári rész került.

Trianon után nem születtek olyan megoldások, amelyek kielégítően és véglegesen megoldották volna a határokon kívülre került egyházmegyék ittmaradt területeinek az itthoni egyházmegyékbe kellőképpen integrált lelkipásztori ellátását. 1945 után a trianoni határok visszaállításával ez a helyzet maradt fenn, némi módosítással. Bár a Kassai Egyházmegye Magyarországon maradt területei már korábban integrálódtak az Egri Egyházmegyébe, de pl. a Nagyváradi Egyházmegye magyarországi területeinek végleges idecsatolása csak a Hungarorum Gens-szel következett be. A szatmári részek kormányzására 1947-ben a püspök a magyarországi részen Vállajon rendkívüli helynököt nevezett ki a plébános Baróth Mihály személyében. Halála után, 1951-ben Eger vette át az irányítást: az egri érsek szatmári apostoli kormányzói minőségben volt ordinárius. (Egerben ekkor külön irodai igazgatóság létesült az ún. Északi Részek ügyeinek intézésére.)

A római Szentszék 1982-ben a Kassai, Rozsnyói és Szatmári Egyházmegye magyarországi területét az Egri Főegyházmegyéhez csatolta. Ezt a döntést a Vatikán a Szatmári, a Rozsnyói és a Kassai Egyházmegyében élő papság akarata és szándéka ellenére hozta meg, akik e határozattal azt sérelmezték, hogy Róma ezzel – a II. Vatikáni zsinat egyik döntésére hivatkozva, miszerint az egyházmegye határainak egybe kell esnie az országhatárral – szentesítette a trianoni határokat. Kádár László egri érsek azonban megígérte, hogy a csatolás megtörténte után nem eszközöl semmi változtatást az Északi Rész kormányzását illetően, és ígéretét be is tartotta.

 

2. A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye megalapítása[2]

A katolikus hívek számának növekedése és arányuk különböző alakulása az ország városaiban és falvaiban az egységes és eredményes lelkipásztorkodás érdekében szükségessé tette az egyházmegyék átszervezését.

Dr. Seregély Istvánt 1987 júniusában nevezték ki egri érsekké. Egy olyan egyházmegye került igazgatása alá, amely 24 ezer km2-ével az ország területének egynegyedét képezte. Még ugyanezen év októberében Ad limina látogatásra ment püspöktársaival együtt Rómába. A visszaemlékezése szerint a pápa már ekkor látta a magyarországi egyházmegyék térképét nézegetve azok területi abszurditását, de a látogatásáig nem történt semmi érdemleges.

E kérdésben tehát II. János Pál pápa magyarországi lelkipásztori látogatása 1991. augusztus 16. és 20. között hozott fordulópontot. A látogatásról így számol be Ternyák Csaba, aki a pápa közvetlen munkatársaival több alkalommal is elbeszélgethetett: „A látogatás első helyszíne Esztergom volt. Mindenki nagy várakozással tekintett a magyar prímások városába tett pápai látogatás elé. Különösen Mindszenty bíboros nagy neve fokozta fel a várakozásokat. Annál nagyobb volt a csalódásuk, amikor meglátták Esztergom szegényes városát és megtudták, hogy a magyar prímás székhelye egy 30 ezer lakosú kisváros, amely rááadásul akkoriban még nagyon magán viselte azt a helyzetet, hogy a kommunista rezsim alatt az érseki városokat kifejezetten büntették a fejlesztések vonatkozásában. A helyzet fonákságát fokozta az az élmény, amelyet az út második állomása, Budapest tett a pápára és munkatársaira. A pápa és munkatársai értetlenül álltak az előtt a tény előtt, hogy a 2 milliós világvárosnak, Budapestnek nincs saját püspöke, és hogy három egyházmegye osztozik területén. Emlékeim szerint ez után a látogatás után kezdődtek meg, ill. gyorsultak fel az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye új határai megalkotására és az új magyar egyházmegyék létrehozására vonatkozó munkálatok.”[3]

Ugyanezt a momentumot emeli ki visszaemlékezésében dr. Seregély István is: „Az egyházmegyék átszerkesztése II. János Pál pápa érdeme, aki 1991-ben meglátogatta hazánkat, és érzékelte azt az abszurdumot, hogy a szegedi püspök, ha kinéz az ablakon, a Váci Egyházmegyéhez tartozó tápéi templom tornyát látja, vagy ugyanígy a győri püspök az ablakából a Mosoni-Duna túlsó partján az Esztergomi Érsekség területében gyönyörködhetett. Az egri érseknek egy napot kell utaznia, hogy Kunszentmártont, vagy a román határon lévő szatmári plébániákat meglátogassa.”[4] Számokra fordítva: az egri érseknek 18 évre lett volna szüksége ahhoz, hogy – vasárnaponként két helységet számítva – végiglátogassa egyházmegyéje valamennyi plébániáját.

1992 márciusában Seregély István érsek úr írásban át is adta elképzeléseit a püspökkari konferenciának az egyházmegyék határainak módosításáról. Javaslatai között szerepel az egri egyházmegye két részre osztása, Eger és Nyíregyháza központtal. A határokra több változatot is lehetségesnek tartott.

1992 szeptemberében a konferencia tagjai egyhangúlag megbízták dr. Dékány Vilmos esztergomi segédpüspököt azzal, hogy szakemberek bevonásával állítson fel egy bizottságot az egyházmegyei határok kiigazítására.

A bizottság által elkészített tervezet szerint a felállítandó egyik új egyházmegye „Egertől megkapja a Tiszától keletre fekvő területeket, Szeged-Csanádtól annak északkeleti részét Debrecennel. Az új egyházmegye területét tehát Szabolcs-Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar megye képezné.” Az A változat nyíregyházai püspökség felállítását javasolja, hiszen ezt indokolja „a város katolikus túlsúlya, jól kiépített egyházi szervezete”, továbbá „van püspöki székháznak alkalmas épület, vonzáskörében vannak a határon túli magyarok.” A B változat a debreceni püspökség mellett a következő érveket hozza: „a város kulturális rangja, az ökumenikus szempontok és az a tény, hogy Debrecen valamikor a nagyváradi ap. kormányzó székhelye volt.”[5]

1993. január 23. és 30. között a Magyar Katolikus Püspöki Kar az ötévenként esedékes Ad limina látogatáson vett részt Rómában. Az Angelo Sodano bíboros államtitkárral folytatott tanácskozás kiemelkedő témája volt az egyházmegyei határok kérdése. A rendezés tervét már beterjesztette a Püspöki Kar a Szentszékhez. Az új egyházmegyék alapításának a terve is kedvező fogadtatásra talált.

II. János Pál pápa az 1993. május 30-án, pünkösd ünnepén kelt „Hungarorum gens” kezdetű bullájával megváltoztatta a magyar katolikus egyház szervezeti felépítését. Egy kivétellel valamennyi egyházmegye határát megváltoztatta és két új egyházmegyét hozott létre azzal a céllal, hogy kiegyenlítődjenek a létszám- és területbeli különbségek. A Kaposvári Egyházmegyét a Veszprémi Egyházmegye déli részeiből, valamint a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyét az egri érsekség keleti és a szeged-csanádi püspökség északi területeiből. Az eddigi három érseki tartomány (Esztergom, Kalocsa, Eger) mellett a pápa most érseki rangra emelte a veszprémi püspökséget, első érseke az eddig megyéspüspök, Szendi József lett. A Kaposvári Egyházmegye püspökévé Balás Béla, veszprémi segédpüspököt, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye főpásztorává pedig Bosák Nándor egri szemináriumi rektort nevezte ki. A Kalocsai Főegyházmegye elnevezése Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegyére, az esztergomié Esztergom-Budapesti Főegyházmegyére (Érsekség) változott.

Angelo Acerbi érsek, apostoli nuncius a Magyar Katolikus Püspöki Kar tagjaival 1993. június 1-jén ismertette hivatalosan a pápai bulla rendelkezéseit.

A híveket hivatalosan az egyházmegyék területének átrendezéséről a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1993. június 1-jén kelt pásztorlevelében tájékoztatta, melyet a kézhezvétel utáni vasárnapon minden misén fel kellett olvasni.

1999-ben megtartották a Debrecen- Nyíregyházi Egyházmegye első zsinatát, melynek dokumentumait Bosák Nándor megyéspüspök a 2000. Jubileumi Szentév Nagycsütörtökén (április 20.) a Szent Anna-székesegyházban ünnepélyesen kihirdetett. Az Egyházmegyei Zsinat teljes anyaga még ebben az évben, könyv formában is megjelent.

Az egyházmegye történetének másik igen jelentős eseménye az egyházmegye második püspökének kinevezése volt. Bosák Nándor, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye első püspöke a CIC 401. kánon 1.§ alapján nyújtotta be lemondását, mivel 2014. december 28-án betöltötte a 75. életévét, és ezért — az egyházi gyakorlatnak megfelelően — kérte a nyugdíjazását.

Ferenc pápa pápaságának harmadik évében, 2015. szeptember 21-én, Szent Máté Apostol és Evangélista ünnepén Palánki Ferenc fidolomai címzetes püspököt és az egri érseki szék segédpüspökét kinevezte a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye megyéspüspökévé. Palánki Ferenc megyéspüspöki beiktatása 2015. november 14-én történt a debreceni Szent Anna-székesegyházban. A beiktatási szentmisén részt vettek — többek között — Alberto Bottari de Castello, Magyarország akkori apostoli nunciusa, dr. Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek, dr. Veres András a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, a konferencia tagjai, határon túli megyéspüspökök, dr. Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke, Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár, dr. Papp László Debrecen és dr. Kovács Ferenc Nyíregyháza polgármestere.

Ilyés Gábor

történész

 


[1] A történeti visszatekintés az alábbi irodalom felhasználásával készült:

Dr. Szántó Konrád: A katolikus egyház története. I–II. kötet. Budapest.

A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye első sematizmusa 1995. Debrecen, 1995.

Gergely Jenő: A katolikus egyház története Magyarországon 1919–1945. Budapest, 1997.

Dr. Löffler Erzsébet: Két és fél évszázad az egri püspökök és érsekek történetéből (1699–1943). Eger, 2002.

[2] Az egyházmegye alapításának történetéhez elsősorban a Magyar Katolikus Püspöki Kar konferenciáinak a jegyzőkönyveit használtam. Köszönöm dr. Seregély István ny. egri érseknek, Gyulay Endre ny. szegedi püspöknek, dr. Ternyák Csaba egri érseknek és dr. Váradi Józsefnek, hogy visszaemlékezéseikkel segítették e dolgozat megszületését.

[3] Dr. Ternyák Csaba egri érsek írásbeli visszaemlékezése alapján.

[4] Seregély István: Magunkat nem hagyhatjuk el. Budapest, 2007. 172. p.

[5] Uo.

Dr. Berkes László mezőkövesdi plébános emlékezése

Az Egyekről Egyekre című jubileumi előadássorozatunk szívében, annak közepén járunk 2018. május 16-án. Dr. Berkes László pápai prelátus, a Mezőkövesdi Jézus Szíve templom plébánosa előadó vendégünk a Szent József plébánián. Mesél az életéről és szolgálatáról, emlékezik és emlékeztet.

Előadásának gondolatmenetében vezérfonal volt az idő és a hely. „Mi hát az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom.”- fogalmazta meg bölcsen Hippói Szent Ágoston. Bevezető gondolatai között Berkes atya az időt, mint megfoghatatlant, az ember kezéből kifolyó, gyorsan elszállót állította szembe a hellyel, amely állandó, rögzített dolog az életünkben. Különösen igaz ez az állandóság szülőhelyünkkel kapcsolatosan. A wikiszótár szerint a szülőhely az a hely, ahol valaki a világra jött.

Berkes atya itt, Egyeken jött a világra. Ahogy maga fogalmazta: „paptermő” vidék ez, hiszen akkoriban vele együtt, nem kevesebb, mint hat pap termett Egyek földjén, gyökerezett-e talajban. László atya hivatása is innen ered, itt pergett a magvetés, a hit csirái itt fakadtak, s növekedtek benne. Az első meghívása tizenéves korában történt, amikor is először mondott határozott igent Dr. Lóczy Károly akkori plébános azon kérdésére, hogy: „- Mondd meg, pap akarsz lenni?!” Hivatásának gondozásában, irányultságainak alakulásában meghatározó szerepe volt Szabó Imre Dávid akkori káplán példájának, szolgálatának és emberségének. Pappá szentelése után László atya kilométerekben mérve is nagy távolságra került szülőhelyétől, Egyektől, de amíg édesanyja itt élt mindig ide járt haza: „  mert a hely mindig tart, a szülőföld nem  megváltoztatható” – mondta. Berkes atya örül, hogy ebből a helyből, Egyekből nőtt ki, innen erednek gyökerei, itt szerezte meg a biztos alapokat. Az iskolában, kisdiák korában egy dolgozatot írtak magyarból, hogy mi lesz 2000-ben. Ő akkor a világ közepének képzelte Egyeket, ahol az autópályák összeérnek. Volt olyan társa, aki azt fogalmazta, hogy talán már nem is létezik akkor ez a település.

Most 2018-ban, Berkes atya örömmel állapította meg, hogy Egyek él és virul településként és egyházilag is. Különös örömét fejezte ki a „változatos fiatalság” láttán, akik az előadásán szép számmal jelen voltak és érdeklődéssel vele együtt a múltba utaztak, hogy aztán megérkezzenek a közösségi ház otthonos derűjébe, s a szeretetvendégség bősége mellett folytassák a személyes beszélgetést falujuk nagy szülöttével.

Berkes atya sokszor repült már életében átvitt és valós értelemben is. Útjai során az erőteljes, gondviselő Isten mindig mellette volt. „Szárnyaival oltalmaz, tollai alatt menedékre lelsz, hűsége a védőpajzsod”

A 91. zsoltár általa idézett soraival köszönjük meg az ő szolgálatait. „Kívánjuk, hogy a fa mely itt gyökerezett sokáig, sok jó gyümölcsöt hozzon”- szavak kíséretében köszönte meg Papp László plébánosunk,   településünk szülöttének a jubileumi találkozást.

Farkas Éva tanító/képviselő testületi tag

Fotó: Papp Ágoston

2018. május 15., kedd 09:53

Örömünk oka

Fatimai engesztelő imaestet tartottak Mátészalkán

Közel ötszáz zarándok vett részt a Szűzanya első fatimai jelenésének napján, május 13-án rendezett engesztelő imaesten Mátészalkán, a Ráczkerti Szűz Mária Szeplőtlen Szíve-templomban. A hagyomány szerint májustól októberig minden hónap 13. napján érkeznek a környező településekről hívek, hogy közel 4 órán keresztül a Szűzanyához imádkozzanak.

Az engesztelő imaest első részét Heidelsperger István mátészalkai plébános vezeti, amely a lorettói litániával kezdődik, majd a hívek más litániákat, népi imádságokat mondanak, Mária-énekeket énekelnek, és ennek utolsó mozzanata a paraklisz (görögkatolikus könyörgő ájtatosság az Istenszülő Szűz Máriához). Ezt követően a rózsafüzért imádkozzák a jelen lévő papok vezetésével. Az imaalkalom koronája pedig a szentmise, amely éjszakába nyúló gyertyafényes, énekes körmenettel zárul.

Ez a hagyomány 23 éves Mátészalkán. A Fatimai Mária kegyszobor — vándor­szobor — másolatát 1947-ben készítették el, amely az­óta többször is körbejárta a vi­lágot, útját csodák, megtérések kísérték. A volt szocialista országokba azonban 1994-ben jutott el először: tavasszal Szlováki­ában fogadhatták a hívek szá­zezrei, majd még abban az évben hazánkba is eljutott. A „Család-éve” tiszteletére megtartott Fatimai gyermekzarándoklaton Magyarországról 120 ifjú vett részt, ők hozták el dr. Seregély Ist­ván egri érsek kíséretében a Malév különgépével. A vándorszobrot június 11-i meg­érkezésétől október 13-ig sok magyar településre elvitték, köz­tük Mátészalka városába is.

A vándorszobor fogadása után egy Fatimai Szűzanya-szobrot helyeztek el a város Ráczkerti-templomában, majd az akkori plébános, a néhai Miklós Dezső megszervezte és rendszeressé tette az engesztelő imaesteket. Azóta is ezeken az alkalmakon több száz hívő ember fohásza tölti meg a templomot és emeli fel a szíveket Mátészalkán.

Az engesztelő imaestek első alkalmán a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye püspöke is részt vesz. Palánki Ferenc megyéspüspök a rózsafüzér imádkozásba is bekapcsolódott, majd szentmisét mutatott be a jelen lévő papokkal.

A főpásztor a szentmise homíliájában a keresztény örömről beszélt. Tudunk e örülni igazán? — tette fel a kérdést a püspök, majd kifejtette, a keresztény öröm nem olyan, mint az evilági örömök, nem zárja ki a szenvedés keresztjét, vagy éppen a fájdalmat, szomorúságot. Mégis azért öröm, mert az életében jelen van Isten, aki az öröm forrása, ezért mondhatjuk, hogy a keresztény öröm a szívből fakadó erővel legyőzött szomorúság.

A megyéspüspök ezután hangsúlyozta, Jézus Krisztus szenvedett a kereszten, de ettől még tudott ajándékozni, szeretettel fordulni édesanyjához és a szeretet tanítványhoz, rajtuk keresztül pedig minden emberhez. Ő azért jött el a világba, hogy mindannyian szeretett tanítványok és Mária örökbe fogadott gyermekei lehessünk. A lorettói litániáról egy hónapon keresztül is lehetne elmélkedéseket tartani, amiben szerepel az „Örömünk oka” elnevezés is.

A homília további részében Palánki püspök bővebben kifejtette, hogyan is tekintsünk a Szűzanyára. Mária, az örömük oka, hiszen rajta keresztül kaptuk Jézus Krisztust, a Megváltót, Isten fiát. Ő igaz szívvel befogadta Isten igéjét. Cselekedeteivel, gesztusaival példát ad nekünk, hogyan tudjuk befogadni a Szentlélek által Isten igéjét és rajtunk keresztül, hogyan jelenhet meg Isten szeretete a földön. Nekünk is mintegy világra kell hoznunk Isten szeretetét.

„Örömünk oka az is, hogy: „nem vagyunk árvák, van édesanyánk”, aki gondoskodik rólunk, örömre hív a fájdalom, nehézség, gyász ellenére is, hiszen Mária a kereszt mellett állva vállalta az isteni szeretet végakaratát, örökbefogadott minden embert.” — folytatta a püspök atya gondolatait, majd hozzátette, Mária anyai szeretetével segíti a zarándok egyházat. Amikor az apostolok a megígért Szentlelket várták, Mária is velük imádkozott, így lett az imádkozó egyház példaképe, együtt imádkozva velünk is, erősítve bennünk a szeretetet, elköteleződést.

„Mária közbenjár, segít, hogy el ne feledkezzünk az igazi örömről, amely nem más, mint a megváltottságunk. A Mennyei Atya haza vár bennünket, ahol Jézus Krisztus helyet készít nekünk. Mert bármilyen fájdalmas is a szeretteink elvesztése, a halál számunkra az a kapu, amelyen keresztül haza érkezünk. Nem mindegy hogyan élünk, mert ha a szeretet határozza meg napjainkat, már itt a földön átélhetjük a mennyei öröm valóságát és az életünk egy nagy mennybemenetel lesz” — fejezte be gondolatait Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök.

Kovács Ágnes

Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Művészeti gálát tartottak a mátészalkai katolikus iskolában

7. éve kerül sor annak a nagyszabású művészeti gálának a megrendezésére a mátészalkai Széchenyi Katolikus Iskolában, amely többszáz fellépő gyereket és vendéget mozgat meg. A művelődési központ színpadán felcsendültek a népdalénekesek előadásában ecsedi dallamok, vidám lagziba hívták a közönséget az elsősök, de volt botolós-, üveges-, társas- és moderntánc is.

Dienes Béla az iskola igazgatója a következő gondolatokkal nyitotta meg a rendezvényt: „Márai Sándor így ír a művészetekről: A természet csodáján túl van még valami, ami többlet. Az ember adott a természethez még valamit; csak ő, az ember, megtetézte az Alkotást alkotással, melynek gyűjtőneve a művészet. Bármely művészeti ág művelése nélkül szegényebb és sivárabb lenne életünk. Vidám és szomorú pillanatainkban ott van a zene, az ének, a tánc. Iskolánk tanulói a mai alkalommal az élet vidám perceit idézik elénk népdalokkal, népi és modern táncokkal. Amikor a gyerekeket a színpadon látjuk, mindig büszkék vagyunk arra, hogy olyan tanítványoknak tapsolhatunk, akik nem csak az iskolapadban teljesítenek képességeikhez, tudásukhoz mérten a legjobban, hanem felhőtlen örömmel, nagy igyekezettel tudják átadni magukat az éneknek, a táncnak.”

A tánccsoportok műsorának összeállításában közreműködtek a Széchenyi valamint a Szatmár Alapfokú Művészeti Iskola táncpedagógusai.

Kapturné Bíró Beáta igazgató helyettes

Fotó: Czine Árpád

2018. május 14., hétfő 10:20

Egyházmegyei Gyereknap

Az idei esztendőben május 12-én rendezték meg Nagykálló-Harangodon az Egyházmegyei Gyereknapot.

A jó adottságú, szép környezetben fekvő táborhelyen az eddigieknél is színesebb játék lehetőségekkel vártuk a több mint harminc településről érkező mintegy 500 gyermeket. A programok lebonyolításában 80 nyíregyházi fiatal munkatárs vett részt, köztük a Szent Imre Gimnázium és Általános Iskola cserkészei, a leveleki plébánia stábja a kisvárdai fiatalokkal és Debrecenből a Máltai játszóház.

A programok a közös kezdés után akadályversennyel és sorversennyel folytatódtak, melyen a gyerekek plébániai csapatukkal vettek részt, majd délután sok lehetőség között választhattak: a cserkészek ötletes saját készítésű fa játékai, táncház, lovaglás, pónifogat, állatsimogató, kézműves ház, labdajátékok, a Máltai játszóház programjai: óriás társas, arcfestés, origami, kreatív foglalkozás. Közben hatalmas mennyiségben fogyott a helyszínen kemencében sütött kenyérlángos.

A nap csúcsa a záró szentmise volt, amelyet Nagy Zsolt egyházmegyei ifjúság-referens atya mutatott be, közreműködött a Képmás zenekar.

Köszönet mindenkinek, aki hozzájárult a gyereknap megvalósulásához!

Kardos György

szervező

A plébániai csapatversenyek helyezettjei:

I. Nyírkarász I.

II. Rakamaz

III. Kisvárda I. plébániák csapata.

Palánki Ferenc, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye püspöke közös gondolkodásra hívta az egyházmegye fenntartása alatt álló 10 oktatási nevelési intézmény római katolikus lelkivezetőit 2018. május 9-én Debrecenbe, a püspöki hivatalba.
A megyéspüspök köszöntőjében hangsúlyozta, a kiegyensúlyozott oktató-nevelő munkához elengedhetetlen a pedagógusok és az iskolalelkészek harmonikus együttműködése. A főpásztor évente több alkalommal találkozik az egyházmegye iskoláinak vezetőivel is, amikor kötetlen beszélgetéseken tájékozódik az iskola helyzetéről, fejlődéséről, felmerülő nehézségeiről. A találkozón a lelkivezetők beszámoltak munkájukról, iskolájuk hitéleti lehetőségeiről, hagyományaikról, és arról, milyen az együttműködésük az iskola vezetőivel.
Az egyházmegye köznevelési intézményei a következők:
Szent László Katolikus Gimnázium, Szakgimnázium, Általános Iskola, Kollégium és Óvoda – Kisvárda
Szent Imre Katolikus Gimnázium, Általános Iskola, Kollégium, Óvoda és Alapfokú Művészeti Iskola – Nyíregyháza
Szent József Általános Iskola, Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium – Debrecen
Széchenyi István Katolikus és Német Nemzetiségi Általános Iskola – Mátészalka
Szent János Katolikus Óvoda, Egységes Óvoda-Bölcsőde, Általános Iskola és AMI – Egyek
Báthory István Katolikus Általános Iskola, Gimnázium és Szakgimnázium – Nyírbátor
Néri Szent Fülöp Katolikus Általános Iskola – Fülöp
Szent Anna Katolikus Óvoda és Általános Iskola – Geszteréd
Tamási Áron Katolikus Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola, Óvoda és Bölcsőde - Ajak
Szent Anna Katolikus Általános Iskola - Nyírtelek

Sajtóiroda
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Linkajánló

kurir logo Radio Vaticana logo bonum 
 kat radio  SzentIstvanradio  ujember
mkpk logo 0   vatican  oromhir
cursillo hal kolping
templom logó
LOGO PORTAL2
kepmas
szentkut
 oseinkhite banner180x300 Máriapócsi búcsúk 2016 2 0  szbap
DMK logo 1  nyhmuv kp

Napi evangélium

Napi Evangélium RSS
  • 2018. május 24. – Csütörtök (Mk 9,41-50)
    Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: Bizony mondom nektek: Ha valaki csak egy pohár vizet is ad nektek inni azért, mert Krisztuséi vagytok, megkapja érte jutalmát. Ha viszont valaki csak egyet is bűnre csábít a kicsinyek közül, akik hisznek...

Magyar Kurír friss hírei

Katolikus Hírportál

Facebook oldalunk

Youtube csatornánk