Farsangi mulatságot tartottak a Seregély István Papi Szociális Otthonban
Télbúcsúztató, tavaszváró farsangi mulatságot rendeztünk a Seregély István Papi Szociális Otthonban....
Papnövendékek látogatták meg egykori szeminarista társukat a rakamazi plébánián
Biztosan sokan emlékeznek még arra a felajánlásra, amelyet a 2019-ben pappá szentelt Sziklai Dávid, ...
Dicsőítsük együtt az Urat! – Az egy évvel ezelőtt rendezett Szentlélek szeminárium résztvevői találkoznak Debrecenben, a Szent László-templomban
Közel egy évvel ezelőtt 2019. április14-én kezdődött a Szentlélek szeminárium a debreceni Szent Lász...
Egyházmegyei óvodai szakmai tanácskozást tartottak Debrecenben, a Püspöki Hivatalban
A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye 2020. február 17-én óvodai szakmai tanácskozást tartott a Püspöki...
Farsangi mulatságot tartottak a Seregély István Papi Szociális Otthonban
Farsangi mulatságot tartottak a Seregély István Papi Szociális...
Papnövendékek látogatták meg egykori szeminarista társukat a rakamazi plébánián
Papnövendékek látogatták meg egykori szeminarista társukat a rakamazi...
Dicsőítsük együtt az Urat! – Az egy évvel ezelőtt rendezett Szentlélek szeminárium résztvevői találkoznak Debrecenben, a Szent László-templomban
Dicsőítsük együtt az Urat! – Az egy évvel...
Egyházmegyei óvodai szakmai tanácskozást tartottak Debrecenben, a Püspöki Hivatalban
Egyházmegyei óvodai szakmai tanácskozást tartottak Debrecenben, a Püspöki...
január 2020

Tar Bálint és Tar Bálintné Marika néni 50. házassági évfordulóját ünnepeltük a nyíregyházi Seregély István Papi Szociális Otthonban. Az intézmény ünnepeltjei a hozzátartozóik és az otthon lakóinak közösségében élték át a köszöntések meghitt perceit.

Bálint bácsi és Marika néni 50 éve esküdtek örök hűséget egymásnak, amit eddigi közös életük is bizonyít. A jubiláló házaspár Kis István nyugalmazott pápai prelátus, plébános vezetésével erősítette meg az 50 évvel ezelőtt megkötött házasságot az otthon Szent Antal-káponájában bemutatott szentmisén. Az aranylakodalmas fogadalmuk is örök és visszavonhatatlan.

Bálint bácsi és Marika néni a szentmise után fogadták a gratulációkat, majd egy jó hangulatú vidám ünneplés, ünnepi ebéddel (tyúkhúsleves, töltött káposzta, esküvői torta) együtt járó lakodalmas táncmulatság vette kezdetét.

Nagyon sok boldogságot, jó egészséget és hosszú életet kívánunk a jubiláló házaspárnak!

Kéningerné Ignácz Ibolya
intézményvezető

Szent Balázs püspök és vértanúra emlékezik az Egyház február 3-án, így a hozzá közel eső vasárnap, ebben az évben február 2-án, a szentmisék végén (a debreceni Szent Anna-székesegyházban is) balázs-áldásban is részesülhetnek a hívek. A székesegyházban a fél 12-es szentmise után 18 óráig pedig szentségimádásra térhetnek be.

Ezen a napon Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe van. Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök este hat órakor gyertyaszentelési szertartást végez, majd ünnepi szentmisét mutat be a székesegyházban, amelyen az egyházmegyében szolgáló szerzetesek is részt vesznek.

Szent Balázs püspök élettörténetét idézzük fel liturgikus emléknapján, február 3-án. A vértanú püspök emlékezete különösen a névadásban és a népszokásokban él elevenen.

Balázs a korai kereszténység azon szentjei közé tartozik, akiknek emlékezete a kultuszban, a névadásban és a népszokásokban figyelemre méltó elevenséggel maradt meg, életükre vonatkozóan azonban alig rendelkezünk olyan adatokkal, amelyek történetinek tekinthetők.

Szenvedéstörténete szerint Szent Balázs örmény születésű volt, és olyan példamutató keresztény életet élt, hogy Szebaszte hívő népe püspökké választotta. Balázs erre a Szentlélek indítását követve visszavonult egy hegyi barlangba, innen vezette imádkozva, tanácsokat osztva és gyógyítva a rábízott közösséget. Vadállatok őrizték, háziállatok módjára engedelmeskedve neki.

Azonban nemcsak a keresztények ismerték a barlanghoz vezető utat, hanem Agricola helytartó poroszlói is. A helytartó 316 táján még folytatta Szebasztéban azt a keresztényüldözést, amelyet korábban még Licinius császár rendelt el. A püspök ellenállás nélkül engedte, hogy elfogják, és Agricola bírói széke elé hurcolják. Nem tudták hittagadásra kényszeríteni, a szokásos megkorbácsolás után siralomházba került. Mint előbb barlangjában, a börtönben is sok segítséget kérő ember kereste föl. Rabságában is csodákat tett. Vízbe fojtás általi halálra ítélték, de végül lefejezték.

Kezdetben hallgattak Szent Balázsról a források. Ebből következtethetünk arra, hogy tisztelete nyilvánvalóan nem közvetlenül a halála után kezdődött. Keleten azonban legkésőbb a 6. századtól, nyugaton a 9. századtól már mint a torokbajok ellen védő szentet tisztelték.

Tisztelete a 12. századtól lett általános, mégpedig egy gégedaganat elleni imádsággal kapcsolatban. Később vérzések, hólyagbetegségek, továbbá kelések, kólika, pestis és fogfájás esetén fordultak hozzá. A késő középkorban a tizennégy segítő szent közé sorolták. Az orvosok, posztókereskedők, gyertyaöntők, fúvós zenészek, énekesek védőszentje, kedvező időjárásért is segítségül hívták.

A balázs-áldás mindmáig élő liturgikus szokása a 16. században keletkezett, és a 17. században nyomtatták ki a Rituale Romanum (Római Szertartáskönyv) függelékében. Babits Mihály megrázó verse, a Balázsolás, melyben a gégerákban szenvedő költő gyermeki bizalommal fordul a szent püspökhöz, ezt a szokást idézi fel.

Balázst a középkorban rendszerint püspöki öltözetben vagy palástban ábrázolták; keresztbe illesztett gyertyákkal; sertésfejjel és gerebennel (emlékezésül arra a vaskampóra, mellyel a legenda szerint kínzatása alkalmával a testét tépték).

Ünnepét Rómában a 12. század óta ülik február 3-án.

A legenda szerint egy napon rémült anya sietett Szent Balázshoz, mert fia egy torkán akadt halszálkától fuldokolt. A szent megáldotta a fiút (egy másik változat szerint eltávolította a szálkát), és így megmentette a haláltól.
Egy másik legenda szerint a helytartó először vízbe fojtás általi halálra ítélte a püspököt. Abba a tóba kellett volna vetni őt, amelybe korábban keresztény asszonyokat fojtottak, mert beleszórták a helytartó házi isteneinek szobrait a tóba. A bölcs csodatévő akkor a következőt tette: a partra érve rövid áldást adott a számára halált jelentő tóra, aztán a vízen járva a tó közepéig sétált. Ott megfordult, és barátságosan fölszólította bíráit, hogy saját isteneikbe vetett hitük bizonyságául kövessék őt a vízen járva. Hatvanöt férfi elfogadta a kihívást, és mind a vízbe fulladt.

Hallgasd meg népedet, Istenünk, amikor Szent Balázs püspök és vértanú pártfogásával könyörgünk hozzád. Add, hogy földi életünkben a te békédnek örvendjünk, és segítségeddel eljussunk az örök életre. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen

Örömhír Sajtóiroda – Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Fotó: archív/Örömhír Sajtóiroda

Forrás: Magyar katolikus lexikon

Február 2-án, vasárnap a szerzetesi hivatásokért is imádkoznak.

Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök este 6 órakor mutat be ünnepi szentmisét a debreceni Szent Anna-székesegyházban, amely ellőtt megáldja a gyertyákat a templom bejáratánál. A szertartást követően az egyházmegyében szolgáló szerzetesek égő gyertyával vonulnak az oltárhoz, majd kezdetét veszi a szentmise.

A vasárnapi szentmisék végén balázs-áldásban is részesülhetnek a hívek, mivel az Egyház február 3-án emlékezik Szent Balázs püspök és vértanúra.

 

Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén arra emlékezünk, hogy Szűz Mária, negyven nappal Jézus születése után, bemutatta gyermekét a jeruzsálemi templomban.

A szokásnak megfelelően a szülők, Mária és József áldozatként két gerlicét vagy galambfiókát ajánlottak fel, és az Úrnak szentelték az elsőszülött fiút. A mózesi törvény szerint előírt áldozat fölajánlásakor jelen volt Anna és Simeon is, aki a nemzeteket megvilágosító világosságnak nevezte Jézust.

A világ világosságával való találkozás szimbólumaként alakult ki a gyertyaszentelés szokása. A gyertya mint Jézus Krisztus jelképe egyike a legrégibb szentelményeknek. Már az ókeresztény korban Krisztus jelképévé vált: magát fölemészti, hogy másoknak szolgálhasson.

Az Úr Jézus bemutatását (praesentatio Domini) Jeruzsálemben már a 4. században megünnepelték, ekkor még február 14-én, mivel karácsonyt január 6-án ülték. Attól kezdve, hogy Jézus születésének ünnepnapja december 25-ére került, Jézus bemutatását február 2-án kezdték ünnepelni.

Róma a 7. században fogadta el e liturgikus napot, a Simeon és a kisded Jézus találkozására utaló hypapante (találkozás) néven – ekkor találkozott először Jézus az emberiséggel, az emberekkel, akikért megtestesült. Az agg Simeon felé fordult, nagy örömmel ismerte fel benne az üdvösség hozóját: karjába vette a gyermeket, és áldotta Istent, hogy megérhette ezt a boldog napot.

„Most bocsátod el, Uram, szolgádat,
a te igéd szerint békességben,
mert látták szemeim üdvösségedet,
melyet minden nép színe előtt készítettél,
világosságul a nemzetek megvilágosítására
és dicsőségére népednek, Izraelnek.”

(Simeon hálaéneke, a Nunc dimittis (Lk 2,29–32) a napi zsolozsma állandó része, a kompletórium kantikuma.)

A 10. századtól a nyugati egyház liturgikus könyvei egyre inkább Mária tisztulását emelték ki, és erről nevezték el az ünnepet: purificatio. Majd a keleti egyház hagyományával teljes összhangban 1960 óta ismét az Úr ünnepeként, Urunk bemutatásaként tartjuk számon.

Az 1092-es szabolcsi zsinat a kötelező ünnepek közé sorolta. A 20. század elejétől tanácsolt ünnep.
Szent II. János Pál pápa 1997-ben nyilvánította február 2-át, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepét a megszentelt élet világnapjává. Azóta ezen a napon az egyház azt a mintegy egymillió férfit és nőt is ünnepli, akik a világon megszentelt életet élnek.

Az ünnep célja: hálát adni Istennek a megszentelt élet ajándékaiért, előmozdítani a hívek körében ennek az életformának az ismeretét és szeretetét, valamint lehetőséget adni a megszentelt életet élőknek, hogy tudatosuljon bennük életük szépsége és azok a csodák, amelyeket az Úr bennük és általuk művel az egyház és a világ javára.
Imádkozzunk a szerzetesekért és a megszentelt életet élőkért, valamint a hivatásokért!

A magyar paraszti hagyományban a szentelt gyertya a bölcsőtől a koporsóig elkísérte az embert: keresztelésig az újszülött mellett világított; amikor a fiatal anya először ment templomba, szintén gyertyát vitt a kezében; gyertyát égettek a súlyos beteg mellett, szentelt gyertyát adtak a haldokló kezébe, hogy az ördög ne tudjon rajta győzedelmeskedni, körül is járták az ágyát, megkerekítették a testét vele, hogy mintegy elzárják a leselkedő gonosz elől. Bő, Osli asszonyai szerint a gyertya fénye mutatja a haldoklónak a mennyei utat, füstje pedig elűzi, távol tartja a lélektől a gonoszt.

A szentelt gyertyát a sublótban, ládafiában tartották, vagy szalaggal átkötve a falra helyezték, és főképpen vihar idején gyújtották meg és imádkoztak mellette.
A szegedi táj népe úgy tartotta, ha szenteléskor nem alszik el a gyertya, akkor jó méztermés lesz. Ez utalás a gyertya viaszára. Kiszombori asszonyok a szentelésről hazaérve a gyertyából egy csipetnyit a kilincsre tettek, hogy mindig békesség legyen a háznál, és megveregették vele a gyümölcsfákat, hogy szépen teremjenek.

A magyar népi kalendáriumban Gyertyaszentelő Boldogasszony napja idő- és termésjóslásai szerint a hátralévő tél negyvenes rámutatónapja. A naphoz fűződő időjóslás egy középkori deák szentenciát őriz, eszerint: ha Gyertyaszentelőkor süt a nap, hidegebb lesz, mint előtte volt. (Vagyis: ha a medve meglátja árnyékát, visszabújik barlangjába, mert hideg napok jönnek még.)

Örömhír Sajtóiroda
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Fotó: archivum/Örömhír Sajtóiroda
Forrás: Magyar Kurír

 

Szomorúan és megdöbbenéssel értesültünk arról, hogy 2020-ban Európában, Magyarországon előfordulhat az, hogy nyilvánosan általánosítva keresztény embereket bélyegeznek meg hitük és vallási hovatartozásuk miatt, ahogyan ez a napokban egy választott tisztségviselő részéről elhangozhatott. Tehette ezt a megszólaló úgy, hogy kijelentésétől – tudomásunk szerint – eddig sem a kereskedelmi csatorna, sem pártja, sem a hasonló esetekben többször fellépő érdekvédelmi szervezetek határozottan nem határolódtak el.

Ezt a tragikus emlékeket idéző hozzáállást elfogadhatatlannak tartjuk, és határozottan kérjük a politikai élet minden szereplőjét, meggyőződésétől és hovatartozásától függetlenül, hogy munkáját a közjó érdekében, az etikai és erkölcsi normák megtartásával végezze.

Hitünk, kultúránk, történelmünk arra tanít bennünket, hogy tiszteljük egymást és a másik emberi méltóságát, még akkor is, ha véleményünk nem mindenben egyezik.

 

Budapest, 2020. január 29.

az MKPK Állandó Tanácsa

2020. január 28., kedd 17:39

Ökumenikus imahét Fehérgyarmaton

A 2020. évi ökumenikus imahét anyagát a máltaiak állították össze az Apostolok Cselekedetei egyik története alapján, Szent Pál hajótörését és további sorsát állítva a középpontba. A máltaiak ezen hajótörést nemzeti ünnepként ünneplik, ezzel köszönik meg a keresztény hit szigeten való megjelenését. (ApCsel 27,18–28,10)

2020. január 19-én, az imahét második napján, a görög katolikus templomban kapcsolódtam be az Ökumenikus imahét fehérgyarmati alkalmaiba.
Magyar Márton görög katolikus parókus bevezető gondolataiban elmondta, hogy az imahéten együtt imádkozunk szeretetben, egységben, a legkisebb közös többszörös, Jézus Krisztus nevében.
Az est szónoka Tóth Attila evangélikus lelkész volt, aki prédikációjában a reményről és a reménytelenségről beszélt. A Krisztus-követők küldetése, hogy ragyogjunk hitünk által az emberek között. Az imahét bibliai alapvetése, Pál apostolék hajótörése kapcsán felhívta a figyelmet, hogy a hajó egy szimbólum is, mégpedig a hajó maga az egyház. Aki az egyház hajójába kerül, megmenekül. Azonban az egyház hajója is szenvedhet hajótörést, de aki bízik Istenben, megmenekül. A mai világban az emberek szívében reménytelenség van. Világító fényforrás minden keresztény ember ebben a sötétségben. Ha bajban vagyunk, Istent kell segítségül hívnunk, hiszen „lábam előtt zsoltár a Te igéd”. Krisztus nélkül az ember reménytelenségben él, de ha Isten igéje szerint élünk, az életet, megmenekülést, üdvösséget jelent számunkra.

A harmadik nap alkalmának a Szent Péter és Pál Római Katolikus Plébániatemplom adott otthont. Némedi Gusztáv református lelkész egyik kedves igéje gondolataira alapozta prédikációját. „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű.” (Mt 11,28-30)
Mi kell ahhoz, hogy az ember megfáradjon, és meg legyen terhelve? Arra az álláspontra jutott, hogy ehhez csak élnie kell az embernek az életét: stressz, elvárásoknak való megfelelés, hirtelen bekövetkező tragédia, rosszindulat, irigység, egy megromlott kapcsolat. Jöjjetek énhozzám, kik megfáradtatok, mondja Jézus. Hány ember megy el nap mint nap a katolikus templom előtt is, akik meg vannak terhelve a gondokkal, és nem jönnek be Jézushoz. Amikor Jézus azt mondja, nyugalmat adok, abban tényleg erő van, de ennek két feltétele van. Az egyik: felvenni Jézus igáját. Ehhez azonban le kell tudni tenni a magunk terhét. Sok ember úgy van vele, az Úr szolgáljon neki. Amikor baj van, amikor beteg lesz, Jézusért kiált az illető, s azt mondja, te hajtsd meg, Uram a fejed, és vedd át az én terhem – hallhattuk. Sajnos vannak a templomba járók közül is, akik nem Jézus igáját húzzák. Azok, akik az engedelmességre, az alázatra képtelenek, nem tudják felvenni Jézus igáját és követni őt a valódi úton. Viszont aki felveszi Jézus igáját, élete békességgel telik el, és élete Jézussal az örök életbe tart. A másik feltétel, hogy tanuljunk Jézustól szelídséget. A mai világban lenézik a szelíd embert, gyengének tartják, nem nézik semmibe. A világ azt tanítja, állj ki magadért, ne légy szelíd, ha te nem szerzed meg, megszerzi más, stb. Jézus szelídségében azonban nagy erő lakozott. Hiába gyalázták, ostorozták, köpdösték, tudta, ő fog győzni. Akiben ott van a bizonyosság, hogy Jézussal éli az életét, ott a jézusi szelídség is jelen van.

A negyedik, és egyben záró alkalmon Bökő Péter plébános a Református Műemlék Templomban hirdette Isten igéjét. A Máté evangéliuma 18,1-5 rész gondolatait követve olyan kérdésekre kereste a választ, vajon mit érez Isten, amikor ránk tekint keresztényekre (akik gyermekek vagyunk Krisztusban), illetve hogyan kellene a keresztény gyermekségünket megélnünk, hogy méltó testvérei lehessünk a Krisztusnak? Az atya egyik legfőbb tanítása az, hogy be kell ismerni, ha nem volt igazunk, meg kell bánni, bocsánatot kell kérni, és akkor bűnbocsánatot nyerünk. A romlatlanság jele, hogy a gyermeki lélek még képes az őszinte megbocsátásra, mert a szeretet erősebb benne, mint a megbántottság. Ahhoz, hogy elérjük, amit az Atya vár tőlünk, meg kell tanulnunk Jézustól gyermeknek lennünk: figyeljük a gyermekeket, és tanuljunk tőlük, nem véletlenül kapjuk őket Istentől.

Dr. Kádár Brigitta
sajtóapostol, Fehérgyarmat

Meditációs hétvégén vettünk részt január 24-én Pócspetriben, a Fília Alapítvány lelkigyakorlatos házában

„Éhes kutyaként ugat
bensőmben a hiányod, Uram.
(Vajon elkushad-e egyszer
jóllakottan?)
Némán üvöltök utánad a ködben.
Az imalánc gyöngyei
könnyként peregnek.
De homlokodon már
zöldül a jerikói rózsa.”

A csúszós út és a sűrű köd ellenére is összegyűlt egy maroknyi hívő lélek Pócspetriben, hogy Tomka Magdolna SA és Ilyés Erika SA vezetésével a kontemplatív, meditatív imamódokkal ismerkedjenek.
A csendes hétvégét a János evangéliumából származó mottóval hirdették meg a nővérek - „Én azért jöttem, hogy életük legyen, és életük teljes legyen…!”(Jn 10,10) – és valóban, a különféle imamódok mindegyike arra ösztönözte a résztvevőket, hogy teljességében szemléljék az Úr Jézust és saját életüket.

Kulcsold át kezeiddel
két kezemet, Uram,
és tedd a kezembe a
kulcsot, mellyel
megnyitom énmagam
Tenmagadnak!”

A meditatív imaformák talán kissé idegeneknek tűnnek a nyugati keresztények számára, hiszen a megszokottól merőben eltérő jelenlétet igényelnek az imádkozótól. Tovább nehezíti a feladatot, hogy teljes elcsendesedést és lelassulást is kívánnak ezek az imák, ami a modern ember számára nem könnyű feladat. Manapság a lelkünk és az elménk már ahhoz szokott, hogy percenként új impulzushoz jut. Ezzel szemben a meditációhoz szükséges első lépés, önmagunk kiüresítése és megnyitása az Úr felé, a „túltöltött” elmétől erős koncentrálást igényel. Az imában a gondolkodás helyett át kell állnunk az észlelésre, hogy minden figyelmünket Istenre és Jézus Krisztusra fordíthassuk. A mindennapok talmi zsibvásárához szokott léleknek időbe telik ezt a koncentrált figyelmet elsajátítania.

„Ragyogj rám, Uram,
ahogy gyermekláncfű
magjaként feléd
emelkedem lágy
harmonikaszóba
kapaszkodva...”

A szemlélődő imához Magdolna és Erika nővér többfajta segítséget is felajánlott. Így a csendes hétvége résztvevői kipróbálhatták a tárgymeditációs, a szentírási szakaszhoz kapcsolódó meditációs, a tánc – és a képmeditációs imaformákat, de a hagyományos zsolozsmázásra és a téli táj szemlélésére is jutott idő. A nővérek nem irányítóként, hanem gondos kísérőként vettek részt a lelki úton, melyet minden résztvevő a saját tempójában járt be.

„Zsoltárspaletták alatt csendben
kúszott ránk az este.
Csak mi ülünk itt, Uram, te meg én.
S szívemet, e megfáradt bolondot
átmelegíti a pisla gyertyafény.”

A hétvége zárásaként a lelki napok elhívottjai 26-án, vasárnap a helyi római katolikus hívekkel együtt egy felemelő szentmisén vettek részt, ahol szentbeszédében Szenes István atya arra bíztatott mindenkit, hogy ne fáradjunk el Krisztus szemlélésében és keresztényként merjük magunk körül megvilágítani a világot.
Amennyiben bárki kedvet kap hasonló lelki programokhoz, keresse fel a Segítő Nővérek Kongregációjának nyíregyházi rendházának honlapját. ( https://segitonoverek.info/?page_id=202 )

(A cikkben szereplő versrészletek a szerzőnek a lelki hétvégén született inspirációi)

Rubóczkiné Kiss Hajnalka tanár, sajtóapostol - Nyíregyháza

Fotók: Tomka Magdolna SA

Fekete Károly református püspök házigazdaként köszöntötte az ökumenikus közösséget január 26-án, vasárnap a Református Nagytemplomban, ahová a híveket lelkipásztorok, papok, egyházi vezetők: Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök és Kocsis Fülöp görögkatolikus érsek metropolita is elkísérték.

A nagytemplomi szokás szerint az imaalkalom kezdetén kézfogással köszöntötték egymást a jelenlévők, majd Fekete Károly felolvasta a máltai keresztények által arra a napra kiválasztott szentírási szakaszt, amely Pál apostolnak Málta szigetén való tevékenységéről szól. (ApCsel 28,8-10). Az egész út leírásában - melyet szakaszonként elmélkedhettünk végig naponta -, viharról, hajótörésről, megmenekülésről, halálos, de Pál apostolra hatástalan kígyóharapásról, életet adó gyógyításról, megérkezésről, partra érésről hallunk  (ApCsel 27,18-28,10). A református püspök többek között hangsúlyozta, Pál végigjárta a saját odüsszeiáját, de nem kalandvágyásból, hanem az evangélium Rómába juttatásának szándékáért.

Palánki Ferenc megyéspüspök igehirdetésének bevezető gondolataiban visszatekintett az elmúlt napokra, amikor a város keresztényei estéről-estére együtt imádkoztak, megélve azt az érzést, amit az apostolok a Tábor hegyén megtapasztalhattak: „Uram, jó itt nekünk!” (Mt 17,4). Jézus akkor azt kérte tanítványaitól, ne beszéljenek senkinek a látottakról, csak a feltámadás után. Az apostolok mindezt megtartották, és arról beszélgettek egymás között, hogy mit jelent a feltámadás.

„Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16,15) - ezt a missziós parancsot, küldetést mi is megkaptuk, hogy életünkkel, szavainkkal, tetteinkkel, emberi kapcsolatainkkal tanúságot tegyünk Jézus Krisztus feltámadásáról.
Küldetésünk tehát, hogy tanúskodjunk: Jézus Krisztus közöttünk él, Isten országa bennünk van. Ő a megkeresztelt ember szívében lakik, és rajtunk múlik, hogy befogadjuk-e minden nap, vagy a bűneinkkel visszautasítjuk. Isten országa jelen van az emberi kapcsolatainkban is. Ha két ember szeretetben, nagylelkűségben él együtt, ott Isten uralma él, de ha gyűlöletben, akkor a poklot tapasztalják meg – hangsúlyozta Ferenc püspök.

A főpásztor ezután az emberben alapvetően jelen lévő jóságról beszélt: A pogányok, akiket Pál apostol meggyógyított, természetes jóságukról tettek tanúságot, amely megmutatja, hogy az ember istenközpontú létező. Szent Ágoston Vallomások című művének bevezetőjében olvashatjuk: „Magadénak teremtettél minket Istenünk, és nyugtalan a mi szívünk, amíg benned meg nem nyugszik.” Isten úgy teremtett bennünket, hogy a szívünk rá van hangolva. A bűn ezt megakadályozza, de Jézus Krisztus kereszthalálával megváltott minket, visszakaptuk a jóemberséget. Tertullianus (latin patrisztikus gondolkodó, a korai egyház egyik legfontosabb személyisége) azt mondja: „Az ember lelke természetszerűleg keresztény”, vagyis az isteni emberség, amit Jézus Krisztus megmutatott a földön, eredetileg bennünk volt. A megváltás után ezt visszakaptuk, sőt a megváltó kegyelem egy magasabb szintre emelte bennünk a megváltó kegyelem, hogy ne csak teremtmények legyünk, hanem Isten gyermekei, akikben Ő gyönyörködni akar.

Jézus további missziós parancsa a betegek gyógyításáról is szól: „Betegeket gyógyítsatok meg” (Mt 10,8). Miért van erre szükség? – tette fel a kérdést a megyéspüspök. – Mert a világ beteg. Míg az állatvédők védik az állatokat, addig az embert mindenféle következmény nélkül meg lehet ölni az abortusz, illetve az eutanázia során. Ha a keresztények ez ellen tiltakoznak, akkor őket nevezik emberteleneknek. Nem beteg világ ez?
A püspök atya egyik lelkipásztor társa tanulmányából idézett: „A mai helyzetről ma mindenhol a gazdaság fontosságáról hallunk és olvasunk, arról, hogy hová mennyi pénzt kellene átcsoportosítani, milyen új forrásokat kellene bevonni, ami az avatatlan szemlélőben azt a benyomást kelti, hogy a földi paradicsom megteremtése pusztán anyagi kérdés...” Európában az emberek többsége a legnagyobb hiányt nem anyagiakban szenvedi, hanem életének értelmes voltába vetett hite ingott meg. Boldogtalan, mert nem érti, miért érzi rosszul magát, amikor sosem volt rossz sora.
A modern ember – folytatta a püspök atya – Chesterton (angol teológus, drámaíró) szerint: erkölcsi hajléktalan, aki elfelejtette, hogy embernek lenni isteni dolog. Az emberséget – amely a másik emberhez és az Istenhez való viszonyunkat mutatja –, az Istenembertől tanulhatjuk meg. Jézus Krisztus megmutatta egészen a kereszthalálig, hogyan kell szeretni.

Ferenc püspök ezután az emberi kapcsolataink fokozatait foglalta össze: Sajnálkozunk, amikor rossz hírt hallunk, de különösebben nem indít meg bennünket. A szimpátia, rokonszenv az érzelmeink alapján osztályozza az embereket, így annak segítünk, aki szimpatikusabb. Az empátia, beleérzés az együttérzés képessége, ehhez tartozik a figyelmesség, amikor észreveszem, hogy mire van szüksége a másiknak. Ennél még magasabb lépcső az együtt szenvedés (compassio), amikor nemcsak együtt érzek valakivel, hanem ott vagyok vele, együtt szenvedek vele. A legmagasabb szint pedig, amit Jézus megmutatott a kereszten, az az értünk vállalt szenvedés, a proexistentia, másokért való létezés, a helyettesítő szenvedés. Jézus az utolsó vacsorán szeretettel kimondta, hogy értetek adatik, kiontatik – és nem miattatok. Ez az isteni emberség legmagasabb fokozata, amelyre mindannyian meghívást kaptunk.

Legyünk érzékenyek mindannyian erre a jóságra, és éljük az Istenembertől tanult emberséget a másokkal való kapcsolatainkban. Ő Isten létére emberségesen bánt velünk, arra tanított bennünket, hogy: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük!” (Mt 7,12). Bennünk kell, hogy legyen az elhatározás a jóra való törekvésre. Csaba testvér így fogalmazott: „Kezd el tenni a jót, és meglátod, milyen sok jó ember melléd szegődik!”

Kezdjük el tehát tenni a jót, bánjunk emberségesen embertársainkkal – akik az emberségben társaink –, mutassuk meg azt, hogy az ember az a létező, aki képes Isten kegyelmével együttműködve felülmúlni önmagát, láttassuk me, hogy az ember természetes léte a természetfölöttibe torkollik. Ezt az igazi, nem mindennapi emberséget Jézustól tanulhatjuk, és hálát kell adni érte, azért, hogy a rendkívüli, nem mindennapi emberség az Isten világában mindennapi.

Ezzel a rendkívüli, nem mindennapi szeretettel szeressük egymást minden nap, hogy teljesíthessük Jézus Krisztus missziós parancsát: „Menjetek és hirdessétek: ‘Elközelgett a mennyek országa!’ Gyógyítsatok betegeket, támasszatok föl halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket!” (Mt 10,7-8) – fejezte be gondolatait Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök.

A Debrecen jelképének számító Nagytemplomban 24 darab harangból álló harangjátékot létesítenek. E harangjátéknak a művészi élménynyújtáson túl missziós feladata is lesz, hiszen a hallható, zömmel egyházi és népi dallamok a keresztény hittudatot, valamint a nemzeti önbecsülés erősítését szolgálják majd. Az ökumenikus imahét perselyadományát e cél megvalósítására fordítják.

Kovács Ágnes
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

 

A Krisztus-hívők egységéért tartott imahét ötödik napján, január 23-án a Szent Miklós görögkatolikus székesegyházban csendesedtek el és imádkoztak együtt baptista, evangélikus, metodista, református, római katolikus, valamint görögkatolikus hívek és lelkipásztorok Kovács László Attila evangélikus lelkész vezetésével.

A meghallgatott apostoli és evangéliumi szakaszok után a nap mottójához (Erő: a kenyér megtörése az útra) igazodó prédikációban tanította a híveket dr. Krakomperger Zoltán debreceni plébános, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye Püspöki Hivatalának irodaigazgatója.

Pál apostol szavait és Krisztus cselekedeteit felidézve a testi és lelki táplálék összefüggéseiről elmélkedett. A táplálkozás, mely elemi formája a biológiai halál elleni küzdelemnek, egyfajta kötelességünk, de Jézus nézőpontjából mást jelentése is van: „szükségünk van a lélek halála elleni küzdelemre azáltal, hogy Jézus szavát lelki tápláléknak tartjuk, töltekezünk üzenetéből – mondta az atya, Krisztus a mennyből alászálló élő kenyér. Krisztus példáját adta annak, hogy nekünk nem elegendő az egytermészetű kenyér: az ember test és lélek egysége, táplálnia kell a testét és a lelkét is, és táplálnia azt a közösséget, ahol a hite erősödhet, s ahol hitbéli meggyőződését tettekre válthatja.”

A kenyérért hálaadás illeti a megváltó Istent, hisz összeköt minket Vele: „a kenyér, a táplálék a gondviselő Isten jóságának az egyik jele. Emlékeztet bennünket arra: nekünk is egymást tápláló, éltető kenyerekké kell válnunk a hit kemencéjében, s engednünk kell, hogy Krisztus legyen az, aki bennünket megkeleszt, megtör és elkészít arra, hogy egymásnak táplálékai lehessünk a krisztusi mértékű emberség által” – emlékeztetett az idei egyetemes imahét mottójául választott mondatra: „…igen emberségesen bántak velünk…” (ApCsel 28,2)

Egymást tápláljuk a krisztusi mértékű emberséggel, de ehhez elhatározásra van szükségünk: úgy akarok bánni a másikkal, hogy az az Istentől kapott méltóságunknak megfelelő legyen, akkor is, ha nem kapom vissza ezt a bánásmódot.

Krisztus belátta, hogy a misszió fáradságos feladat, nem tette tanítványait űzöttekké, adott nekik időt és alkalmat a pihenésre és lelki táplálékot is kaptak tőle: tanította őket. A 23. zsoltárban így olvassuk: „A nyugalom vizéhez terel és felüdíti lelkemet.” Mi is időzhetünk a nyugalom vizénél, másokat is odaterelhetünk, ahogy Gyökössy Endre is megfogalmazta: napi, heti és évi pihenőre is szükségünk van - naponta a hálaadó imánkban, hetente a vasárnapi istentiszteletekben. Majd az üdvösség, igazság és szabadság viszonyát vizsgálta.

„Jézus az igazság és az irgalmasság Jópásztora, amikor a tömeget megszánta, az emberség elemi megnyilvánulását gyakorolta: táplálékot adott nekik. A csodálatos kenyérszaporítás hirdeti: Jézusnál bőségesen megvan az ember lelki tápláléka. Nem akarja az embert lelkileg éhezni látni. S a tizenkettőhöz hasonlóan minket is bevon a csodálatos kenyérszaporítás folytatásába, hogy senki ne nélkülözze a lélek táplálékát – magyarázta Zoltán atya.

Zenei szolgálatot a görögkatolikus papnövendékek nyújtottak ezen az alkalmon; a megbékélés jeleként szeretettel köszöntötték egymást a hívek testvéri kézfogással.

Majd Kovács László Attila imádkozott az egységért: „Urunk, Istenünk egyedül képtelenek vagyunk megbirkózni az élet viharaival, gyógyítsd a múlt fájdalmas emlékeit, amelyek sebet ütöttek egyházainkon és távol tartanak egymástól. […] Nyisd meg kezünket, hogy egymás iránti odaadással osztozzunk teremtett világunk gyümölcseiben.” Majd áldással bocsátotta haza a gyülekezetet.

Az idei perselyadományokat az evangélikus egyházközség számára fordítják: digitális zongora beszerzésére.

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

 

„… nem mindennapi emberséget tanúsítottak irántunk…”
„… igen emberségesen bántak velünk…” (ApCsel 28,2)

Az idén a Krisztus-hívők egységéért, az ökumenikus imahét forrásanyagát különböző máltai felekezetek állították össze. A máltaiak február 10-én ünneplik Szent Pál hajótörését. A magyar keresztény egyházak január 19-26-ig hirdették meg az imahetet. Ajakon is a hagyományokhoz hűen egymás templomaiban tartották meg az imaestéket, január 20-án a református, 21-én a görög, 22-én pedig a római katolikus templomban.

A Nagyboldogasszony tiszteletére felszentelt templomban zárult az ökumenikus imahét, melyen részt vettek a helyi keresztény egyházak vezetői, Kovács Tibor lelkész, Zuró József parókus, Gáspár Mátyás plébános és Galsi János atya, továbbá a nemrég Ajakra költözött Szent Kamill Leányai Szerzetes Intézmény valamennyi kedves nővére. A templom zsúfolásig megtelt a különböző felekezetek híveivel, akik közösen énekelték, imádkozták egymás énekeit, imádságait.

A záró imaesten Kovács Tibor református lelkész hirdetett igét, aki a következő szavakkal kezdte beszédét: „Ezeken az estéken a keresztény egységért elhangzó közös imádságunk arra indít bennünket, hogy egymásnak megbocsássunk, megbékéljünk és a másikat elfogadjuk. Az Isten odaküld áldást és életet, ahol az emberek szeretetben és egységben élnek. Nem lehet megengedni, hogy a múlt sérelmei, terhei akadályként jelenjenek meg az emberek között.”

A következőkben a lelkipásztor az Isteni gondviselésről osztotta meg mély gondolatait Pál apostol példáján keresztül. Az, hogy az Isten gondoskodik rólunk, először az apostol szívében fogant meg, majd utána tudta bátorítani, erősíteni azt a 275 embert a hajón, akiknek elveszett minden reménységük a menekülésükre. Majd a lelkész kérdést tett fel: Mit jelent a gondviselés? Nem a gondtalan, aggodalom nélküli életet. Isten úgy gondoskodik rólunk, hogy közben nem ment fel a munkavégzés alól, a nehézségektől, viszont megajándékoz bennünket a szorongástól mentes szabadsággal. Akiket Isten lelke megszabadít, azok valóban szabadok, azok nem félnek a jövőtől, az emberektől, mert tudják, hogy az életük a Gondviselő kezében van. Az Isten az egész világ ura és teremtője, de a gondviselésnek is vannak fokozatai. Itt párhuzamot vont a szülői gondviseléssel. Az édesapa is jobban szereti és jobban odafigyel a saját gyermekére, mint másokéra. A lelkész egy történettel folytatta: A tengeren viharba került egy hajó és az utasok nagyon megrémültek, össze-vissza rohangáltak, idegeskedtek, viszont olyan is akadt, aki imádkozott. A sarokban egy kisgyermekre lettek figyelmesek, aki továbbra is önfeledten játszott. Az egyik rémült ember odament hozzá és megkérdezte. Miért vagy ilyen nyugodt, nem félsz, hogy a tenger elnyel téged? Mire azt mondta a kisgyermek: nem félek, az én édesapám a kormányos.

A gondviselésbe vetett hit azt jelenti, hogy tudjuk, Isten gondját viseli ennek a világnak, mely megszabadít bennünket a félelemtől. A Gondviselő eszközei mi magunk vagyunk az Isten kezében a másik ember számára – mondta a lelkész. Beszéde végén azt kívánta, hogy a gondviselés öröme töltse be mindenki szívét, hogy tudjunk bátorítani másokat, mint Pál apostol, hogy megerősödjünk az egységben, a Krisztushoz való tartozásunkban.
Az imahét záró alkalmán Mátyás atya megköszönte a lelkipásztoroknak, a kedves nővéreknek és a jelenlévőknek, különösen az iskola tanulóinak, hogy töretlen lelkesedéssel imádkoztak a Krisztus-hívők egységéért

Hasulyóné Rutkai Éva

sajtóapostol

Az ökumenikus imahét negyedik napján, január 22-én dr. Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke tartott igehirdetést a debreceni Szent Anna-székesegyházban. A magyar kultúra napjára eső imaalkalmon a több száz katolikus és protestáns hívőt dr. Krakomperger Zoltán, a székesegyház plébánosa köszöntötte és adta át Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök üdvözletét is, aki betegség miatt nem volt jelen.

Krakomperger Zoltán atya köszöntő gondolataiban háláját fejezte ki a keresztény hívek erőfeszítéséért, hogy családjaikban, egyházközségeikben, ismerőseik, barátaik között is törekednek a felekezetek közötti egységre. Legyőzték a szembenállást, kiküszöbölték a félreértéseket, és döntő jelentőségű konszenzust küzdöttek ki, hogy elérjék a vágyva vágyott teljes, látható egységet az eucharisztikus lakomában.
„Ennek eléréséért hosszú és nehéz utat kell még megtennünk, mikor azonban közösen vagyunk úton Őhozzá, egymáshoz is közelebb kerülünk. Az egység végső soron Isten ajándéka. Szentlelke vezet el a teljes egységre. Ő felismerteti velünk az igazi gazdagságot a testvéregyházakban és egyházi közösségekben.
Az egység helyreállításáért végzett imádság az ökumené szíve. A két és többoldalú párbeszéd művelése mellett az imádkozásunk egymással a teljes egység elnyeréséhez vezető királyi útja, amelyen járni akarunk” – fogalmazott Krakompreger Zoltán plébános.

Több az élet, mint amit mi látunk

Fekete Károly püspök beszédének bevezető gondolataiban a kultúra napjával és a máltai keresztények által meghatározott „A Gondviselés” (Lk 12, 22-32) igeszakasszal
vont párhuzamot, amely emlékeztet bennünket arra, hogy több az élet a tápláléknál és a test a ruházatnál, mert a kultúra értékei tágítják ki azt a dimenziót, amely a mindennapjainkat betölti. Ha van kultúra, művészet, a legszükségesebben túli, akkor az egy más, több életet jelent, olyan többletet, ami csak a teremtés csúcsán lévő élőlénynek, az embernek adatik meg. Ezt szemlélve a keresztény ember felfedezheti, hogy nem abban van a megoldás, amit mi teszünk, hanem abban, amit az Isten tesz. Ő ugyanis másként gondolkodik a kultúra értékeiről, mint ahogyan mi.
Ebbe a gondolkodásmódba vezet be bennünket az evangélium. Megmutatja, hogy több az élet, mint amit mi látunk, és más mentalitás is létezik, mint amit a magunk esze után el tudunk képzelni. Jézus az emberi természethez ezt a többletet, az igazabbat, teljesebbet akarja adni.

Az ember vágyja a többet, csak az elérés módja nem tisztul ki

Károly püspök ezután arról a vágyról beszélt, amely az emberben van, és amit türelmetlenül, elégedetlenséggel keres, hajszol, hogy megtalálja, mi lehet az a még több, amit kinyerhetne az életből. Az ember akarja, vágyja a többet, csak az elérés útja-módja nem tisztul ki. Míg hajszoljuk az életet, közben jóval kevesebbel is beérjük, mint amit Isten kínál. Attól szenvedünk, hogy bár tudjuk, hogy több az élet, de mivel ezen nem változtatunk, ezért közben eltűnnek, megsemmisülnek, elfelejtődnek az élet igazi értékei.

Jézus ily módon mutatja be az élet többletét, világossá téve azt, hogy mi az, ami nem tetszik a Mennyei Atyának, és mi az, ami igen. A református püspök az üzenet kulcsára, az igeszakasz összefoglaló mondatára irányította a figyelmet, amit csak Lukács evangélista örökített meg: „Ne félj, te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja országát” (Lk 12,32). Ez a viszonyítási pont ahhoz a többhöz, amit a természeti képekkel illusztrál az evangélista. Ebből a mondatból derül ki, hogy mihez képest több az élet. Ehhez kell mérni Jézus költői szavait is, a gondviselő Isten figyelmes gyöngédségét teremtményei iránt. Isten gondviselésének korábbi megtapasztalásai és az értünk megtett szabadításai adják reménységünk aranyfedezetét, mert ezután is bizonyítani fogja hozzánk való hűségét. Az ember nem semmi, de nem is minden, hanem olyan valaki, akiről Isten nem feledkezik meg. Nem tűnhet el előle senki, és nem kerülhet ki senki az Ő látómezejéből. Olyanok vagyunk, akivel maga Isten törődik.

A bizalom lételem a hitünkben

Istentől bizalmat kapunk, hogy növelje a mi bizalomról alkotott képünket, amely az ismeret és az igaznak tartás mellett az igaz keresztény hit legfontosabb alkotóeleme utalt a református püspök a bizalomra, mint az este egyik fő témájára.
A bizalom lételem, mert rá tudok hagyatkozni a saját előző tapasztalataimra, az előző korok hitismeretére, és ennek a bátor ráhagyatkozásnak jelen kell lennie a saját életemben. Bizalmi kérdés az, hogy nemcsak általánosságban tartom igaznak, amit Isten kijelentett, hanem személy szerint magamra is érvényesnek tartom. A teremtő Isten többre értékel bennünket, mint ahogy mi kicsinyhitűek látjuk ezt. Ez nem függ habitustól, temperamentumtól, hanem ezt a bizalmat a Szentlélek munkálja bennünk az evangélium által.

A megoldás az Atyai kézben van

Kicsiny nyáj vagyunk, és ez alázatra tanít bennünket, mert érezzük, hogy Istenre szorulunk. Méltóságunk öröme pedig az, hogy a féleleműző Pásztor szólal meg: „Ne félj, te kicsiny nyáj”. Isten gondot csinál magának belőlünk és miattunk. Ereje a mi kicsinységünk ellenére is képes hatni, mert Isten törődik az emberrel, azokkal a bennünket megkörnyékező veszedelmekkel, amelyeket senki más nem tud megszüntetni, csak Ő.
Aki nekünk adja az országát, az van olyan hatalmas, hogy még a rosszat, a bajt is segít türelemmel elhordoznunk, és ezekben felfedeznünk Isten irántunk való atyai gondoskodását. A gondviseléstudat mindezek között fedezi fel Isten kezét. A tápláló, öltöztető, megtartó, növekedést adó Atyai kéz nem akármilyen. Olyan, amelyik világteremtő, emberalkotó, szabadító és sorsfordító, biztonságot adó kéz, erre érdemes bizalommal ráhagyatkozni.
Ebben a kézben van a megoldás – fogalmazott Fekete Károly.

Kicsinyhitűségünket erősítik az emberek által elszenvedett csalódásaink, de Isten közbelép

Sokszor erősnek és biztosnak érezzük a saját kezünket, munkatársaink, főnökünk kezét. Pedig volt már tapasztalatunk abban is, hogy elgyengülnek ezek a kezek, még az édesanyák, édesapák, a barátok keze is elfárad – folytatta tanítását a református püspök Az emberi kezekben bízásunk keserű élménye a csalódottság, a becsapottság, a kisemmizettség, átrázottság, az aggódás, amely tud fokozódni, és közben megnő a félelmünk, kicsinyhitűségünk. Az Istenre hangolt embernek ezért fontos az országot nekünk adó Atya keze. Érdemes erre a kézre összpontosítani, mert ez sorsfordító kéz, ez ad táplálékot, megélhetést, intést és intelmet, védelmet és igazságot. Ez az antropomorf, nagyon is emberszabású kép, az országot nekünk adó mozdulat érzékelteti, hogy Isten közbelép, és meg akarja változtatni az életet. Ettől a kéztől valóban több lesz az élet. Isten észreveszi a várakozó tekintetet, és kegyelmesen rátekint az övéire, egy népre, nemzetre, a korra, és elhozza a nagy honfoglalásokat, mert otthont teremt, előhozza a szükségszerű megújulásokat, visszaformál, rehabilitál, öntudatra ébreszt, és magához térítve közösségbe, egyházba rendezi az övéit, gyarapítva nyáját.

Nekünk, keresztény embereknek rá kell éreznünk, hogy milyen nagy különbség van – mozgástér szempontjából – az aggódó, meg a gondviselést nem érző ember és a hitben élő ember mozgástere között.
Jó lenne, ha együtt tudnánk vállalni, hogy több az élet a tápláléknál és a test a ruházatnál. Ezért feladatunk, hogy tanítsunk a javak istenítésének veszélyéről, amely a gazdagság és az uralkodni vágyás, az erőszak. Keressük az Isten országát, mert nem a birtoklásvágy vezet el a célig, az élet értelméig, hanem egyedül az Isten uralma alatti megállás, általa derül ki mihez képest több az élet – fejezte be gondolatait Fekete Károly református püspök.

Kovács Ágnes
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Free Joomla templates by L.THEME