július 2020
2020. július 09., csütörtök 10:20

Egyházmegyei búcsú

A hagyomány szerint minden évben július utolsó vasárnapján van a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye búcsúünnepe Máriapócson. Idén, a járványügyi helyzet miatt az egyházmegye nem hirdet búcsút, viszont Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi
megyéspüspök szentmisét mutat be július 26-án, vasárnap 11-órakor a kegytemplom udvarán, a hátsó oltárnál. A főpásztor a szentmisét az egyházmegye híveiért ajánlja fel.

A szentmisét élőben közvetítjük az egyházmegye Facebook oldalán.

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye ministránsai részére ebben az évben is szerveznek nyári tábort 2020. augusztus 3-augusztus 7-ig (hétfő 9 órától – péntek ebédig) Debrecenben, a Szent József Kollégiumban.

Az előző évekhez hasonlóan az egy hetes találkozás biztosítja a kikapcsolódást, szórakozást, egymás megismerését. Erre lehetőség lesz a felújított debreceni nagyerdei strandkomplexumban, a hortobágyi kalandok (csónakázás, szekerezés, stb...) során, kiránduláson, amelynek úti célja Eger és a városban található szeminárium. Továbbá a számos meglepetés mellett helye lesz a szabadidős játékoknak, a fiúk kipróbálhatják a műfüves pályát, találkoznak a focirajongó Palánki Ferenc püspök atyával is, felfedezhetik az erdei tanösvény rejtelmeit és végül, de nem utolsó sorban szentmisén vesznek részt, ahol együtt ministrálhatnak új barátaikkal.

A szervezők arra kérik a résztvevőket, hogy lehetőleg csak önmagukat, jókedvüket, nyitottságukat hozzák magukkal, viszont nem lesz szükség laptopra, tabletre, mp3 lejátszóra és semmilyen olyan eszközre, amely elvonja a figyelmet a közösségről.

Az egyházmegye e gazdag programokkal teli héttel szeretnémegköszönni a ministránsoknak az egész éves oltár körül szolgálatát.

A tábort Kálmán József ministráns referens atya és Papp Tamás káplán atya, valamint az egyházmegyénk kispapjai szervezik.

További részletek:

A tábor összköltsége: 15.000 Ft. Ebből egyházmegyei támogatás: 5.000 Ft, plébániai támogatás: 5.000 Ft, a résztvevők díja: 5.000 Ft/fő. Az összeg minden program költségét tartalmazza. (A strandra, kiránduláshoz lehet költőpénzt hozni)

A szervezők biztosítják: a SZÁLLÁST, NAPI 3x-i ÉTKEZÉST, BELÉPŐJEGYEKET MINDEN PROGRAMRA és az elmaradhatatlan édességet gyümölcsöt, fagylaltot minden napra.

Jelentkezni a plébániákon lehet.

Kellemes kikapcsolódást, gazdag lelki feltöltődést, új barátokat, régi kapcsolatok megerősödését kívánjuk a táborozóknak!

 

Fotó: archív felvétel
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

 

15 éves az Öröm-hír - Régebbi írásaink az egyházmegyei újságból

„Péter és a másik tanítvány elindultak és a sírhoz mentek. Ketten együtt futottak, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter és elsőként ért a sírhoz. Lehajolt és látta lerakva a gyolcsokat, de nem ment be. Azután odaért Simon Péter is, aki követte őt és bement a sírboltba. Látta letéve a gyolcsokat és a kendőt, amely a fején volt, nem a gyolcsok mellé helyezve, hanem külön egy helyen összehajtva. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először érkezett a sírhoz; látta és hitt.” (Jn 20.3-9)

Vajon mit láthatott János a „másik tanítvány”?

A Torinói lepel néven ismert kegytárgy egy 437 × 113 cm méretű I. századbeli halszálkás mintázatú lenvászon kendő, amelyen egy megkínzott, majd kereszthalált szenvedett férfi fotográfiai negatív jellegű képmása, valamint vérfoltok és égésnyomok láthatók. A lepel valószínű a halott fején volt áthajtva, így az megőrizte a halott képét elölről és hátulról. Sorsa szórványos adatok alapján Jézus Krisztus kereszthalálától 1349-ig, majd ezt követően jól dokumentált történelmi adatokkal napjainkig követhető. Jelenleg Torinóban (Olaszország) a Keresztelő Szent János Székesegyházban őrzik, a Szentszék tulajdonaként, őrzője hivatalból a mindenkori torinói érsek.

A Torinói Lepel 1:1méretű hiteles másolat a debreceni Szent Anna székesegyházban is megtalálható, amelyet 2011. június 1-jén helyezték el. A Torinói Sacra Sindone Bizottság országonként egy-egy darab 1:1 méretű hiteles másolatot engedélyez a Lepel tiszteletének erősítése céljából. Magyarországon két templomban, a győri Szent Kamill-templomban, illetve a debreceni székesegyházban található a Lepel másolata. A debreceni elhelyezés dr. Pályi Gyula professzor (Modenai Egyetem), Lepel-kutató, az Olasz Nemzeti Tudományos Akadémia (a „Negyvenek”) tagja közreműködésének köszönhető.

Pályi Gyula professzorral két alkalommal is készült interjú a Torinói Lepel eredetiségéről az Öröm-hír olvasói részére. A 2008 – készült beszélgetés itt olvasható: http://www.dnyem.hu/images/SitePics/OromhirUjsag/2008/oromhir_IV_1.pdf , az alábbi interjú pedig „Az Egyház nem fél az igazságtól” címmel 2011., júniusi lapszámában jelent meg, amelyet most újra közzé teszünk.

– Több alkalommal tűztek műsorra a televízióban olyan dokumentumfilmeket, amelyek alaptalanul cáfolják a Lepel hitelességét. A könyvében említést tesz a „vallásellenes türelmetlenség” és a „vallási türelmetlenség” két táboráról, ahol az első cáfolja, a másik bebizonyítja a Lepel hitelességét. A tudomány jelenlegi állása szerint, mint Ön is említette a könyvében, a Lepel hiteles.
A katolikus egyház óvatos, várakozó állásponton van. Ki fogja kimondani a végső, döntő szót?

– Az ember világképében lényeges dolog az, hogy hisz-e Isten létében vagy nem. Akár hisz akár nem hisz, minden, ami ezzel összefügg, az az ember lelkének egy érzékeny területe. Az ember társas lény, ezért azt is szeretné, ha a körülötte lévő emberek is mind ugyanazt vallanák, amit ő maga. Bizonyos szempontból a saját hitének megtámasztását is keresi a mások véleményében, és ha sikerül generálni másokban az övéhez hasonló véleményt, az jóleső érzéssel tölti el. Az Újszövetségben az igazság szó 132 alkalommal fordul elő és mindannyiszor olyan buzdító szövegkörnyezetben, hogy „keressétek az igazságot”. Az, hogy a keresztény világ, a katolikus egyház az igazság keresésének irányában igyekszik tájékozódni, nem légből kapott. Bizonyos körökben, akik nem szeretik a kereszténységet, sem a vallásos világnézetet, azt próbálják beállítani, hogy az Egyház fél az igazságtól. Ennek jellemző példája volt az a sajtóhadjárat, amelyet megelőzően rábírták az Egyházat, hogy végeztessék el a Lepel radiokarbon-kormeghatározási vizsgálatát. Akkor még nem volt olyan fejlett a tudomány, hogy biztonságosan meg lehessen ezt tenni. Amikor a radiokarbon módszert feltalálták kb. fél kg. mintára volt szükség a vizsgálatok elvégzéséhez. A Lepel esetében annak negyedét fel kellett volna áldozni. A 1988-as vizsgálat elvégzéséhez már elég volt pár 10 mg. (1x10 cm hosszú szalagot vágtak ki a Lepelből). Egyértelmű, hogy ezt nem a közepéből vették, ahol a kép képződött, hanem a széléből. (Ennek a nyoma a debreceni másolatnál is látható.) A vizsgálat eredménye-ként 1325 (+ - 65) évre datálták a vászon korát. Több szempontból is egyértelmű, hogy ez nem lehetséges. Akkor természetesen mindkét oldalon egekig csaptak az indulatok, mert a hitelesség mellett érvelők szerint hamisítás történt, közben a másik oldal elégedetten véglegesen lezártnak tekintette a vizsgálatokat. Az Egyház valóban óvatos, de nem fél az igazságtól. Ha tudományos vizsgálatok alátámasztják a Lepel hitelességét, akkor ki fogja mondani. Közel állunk az eredményhez, ezért még csak annyit mondhatunk, hogy a tudomány jelenlegi állása szerint a Lepel hiteles.

– Az előbb említett kormeghatározást cáfolja a magyar-latin nyelvű Pray-kódexben található miniatúra, amely az 1191-92 között keletkezett első összefüggő, magyar nyelvű szöveget a Halotti beszédet is tartalmazza.

– A Pray-kódexben látható Jézus Krisztus levétele a keresztről és temetése, valamint a temetésnél alkalmazott lepel. Ebben az az érdekes, hogy annak mintázata nagyon jól felismerhető a rajzon, valamint a rajta található rendszertelenül elhelyezkedő égési lyukak (bizonyító erejük pont a rendszertelenségükben rejlik), ami arra enged következtetni, hogy az már akkor megvolt, amikor a Pray-kódex készült. Ez a jellegzetes mintázat, mintegy újjlenyomatnak megfelelő azonosításnak felel meg.

A Pray-kódex 1192-94 közé tehető, pontos datálását nyelvészek végezték el. A miniatúra készítője a Leplet nem láthatta másutt, csak Bizáncban. Ha viszont a Bizáncban őrzött Lepel a „piszkavas lyukak ” ugyanazon rajzolatát mutatta, mint a jelenlegi Torinói Lepel, akkor származásának hitelességét, a jelenleg vélt 1349-ről jóval korábbra kell tennünk, legalábbis a Lepel edesszai megtalálásának, Krisztus után 525-ös dátumára, mivel ezután már jól dokumentált körülmények között őrizték előbb Edesszában, majd Bizáncban. (A Pray-kódex jelentőségének ezen oldalát elsőként dr. Pályi Gyula professzor publikálta.)

– Többféle elmélete van a vallásellenes türelmetlenség táborának. Vannak, akik szerint a Lepel középkori hamisítvány, és Leonardo Da Vinci festette, mások szerint a fej aránytalanul nagy a testhez képest, amely cáfolja a hitelességét.

– A tudomány ezeket játszi könnyedséggel meg tudja cáfolni, de még a laikusok is. Leonardo Da Vinci 1452-ben született, bő száz évvel a radiokarbon vizsgálat által megállapított időpont után. Az, hogy ő festette, már önmagában is egy nevetséges állítás, mert a tudomány radiokarbon vizsgálatának eredményét vonja kétségbe. Számtalan ehhez hasonló aspektusból megközelítő dokumentumfilmet láthatunk a televízióban. Nyilván a hitelességet cáfolóknak minden pénzt megér, hogy a széles nyilvánossággal elhitessék, amit ők akarnak. Nemcsak Leonardo kora, hanem annak állítása is cáfolható, miszerint emberi kéz által alkotott festett képről van szó. A festékhez bizonyos mennyiségű folyadék (pl. víz) szükséges, e nélkül nem lehet vele festeni. Ez a fizikai kémia abszolút ellenérve. Az elszíneződés, amelyből a kép látszik, csak a szálaknak a legkülsőbb rétegét érte. Ha festették volna, akkor a folyadékbázis nedvesíti az anyagot, beszivárog a szálaknak legalább a külső rétegébe, de semmiképpen nem lehetséges, hogy csak a legfelületibb rétegét érje. Ezt a fizikai kémia alapjai előírják. A Lepel elszíneződése viszont a szálaknak csak a felületi rétegét érinti. A fej aránytalan méretének cáfolatára pedig ismét itt a tudomány. D. C. Eula ana-tómiaprofesszor (Torinó) a képet anatómiai szempontból vizsgálva megállapította, hogy anatómiai arányai megfelelnek a normális ember anatómai arányoknak. Az ilyen hamis, a Lepel hitelességét tudományosan megalapozatlan érvekkel cáfoló filmek az emberi butaságra, a tájékozatlanságra építenek.

– A Lepel edesszai jelenléte egy 405-ben keletkezett szíriai iratban is meg jelenik, de több adat is a hitelesség mellett szól, mint pl. a János evangéliumában olvasható összehajtott Lepel; II. Jusztiniánusz császár (VII. sz.) Jézus mellképét pénzérmén is megörökítette; és 787-ben a Niceai zsinaton nem emberi kéz által alkotott Jézusképmás meghatározás meg jelenik a zsinati dokumentumokban a szentképek tiszteleténél. A Lepel útja egészen Torinóig követhető.

– Mind a négy evangélium egyértelműen állítja, hogy Jézus temetésénél halotti leplet használtak, viszont sem a szenvedés, sem a temetés leírásai nem dúskálnak a részletekben. Azt, hogy ezt leírták, jelentheti, hogy valahol a keresztények megőrizték ezt a halotti leplet. Valószínű, azért tarthatták titokban, mert a zsidó temetkezési és vallási szokások bölcs higiéniai megfontolásból egyértelműen tiltották és tisztátalannak tartották azt, ami halottal érintkezésben volt, így annak érintésétől, megőrzésétől óvakodni kellett.
Nyomós okuk lehetett tehát Jézus tanítványainak arra, hogy ha ezt megszegték, akkor arról hallgassanak. Az apokrif iratokban is számos helyen utalást találunk arra, hogy halotti leplet alkalmaztak Jézus Krisztus temetésén.
A Lepelt Edessza városába (ma Urfa - Törökország) a legenda szerint Júdás Tádé apostol vitte V. Abgar királynak, aki Jézus Krisztus képmásának hatására meggyógyult a leprából és vele együtt számos alattvalója is. Ennek a történelmi magja az, hogy Júdás Tádé apostol Jézus földi működése után elmehetett Edesszába, a Jézustól kapott hatalom következtében csodálatos gyógyításokat vitt végbe, és Edessza megtért. Edessza később visszatért a pogányságra, így a keresztények a tárgyi emlékeiket elrejtették. Ez a legenda a következő évszázadban több iratban is megjelent.

A Lepelt 525-ben találtak meg Edeszában a várfal egy száraz üregében, amitől kezdve Edessza fő ereklyéjeként tartották számon. Erről több híradás is beszámolt. A hír eljutott Konstantinápolyba, ahol a konstantinápolyi patriárkátus és a bizánci császári család nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy minden Jézus Krisztussal kapcsolatba hozható tárgyat, ereklyét összegyűjtsenek.
944-ben az akkori társcsászár, I. Romanos arra bírta az edesszaiakat, hogy a Lepel a birodalom fővárosába kerüljön, és attól kezdve azt 1204-ig (több száz éven keresztül) igen jól dokumentáltan Bizáncban, Konstantinápolyban őrizték. 1204-ben a keresztes hadak földúlták Bizáncot, ekkor mintegy 150 évre nyoma vész a Lepelnek. A 150 év érdekes hézag a Lepel történetében, de elég sok adat van abban az irányban, hogy át lehessen ezt hidalni. Itt utalok ismételten a korábban említett Pray-kódexben található miniatúrára. Majd 1349-ben van az első írásos nyom Franciaországból. Ettől kezdve viszonylag jól dokumentálva egyre sűrűsödő dátumközökkel találunk írásos adatokat a Lepel őrzésére vo
natkozóan.

Franciaországban Lireyben, majd 500 évre a Savoyai család birtokában először Chambérybe aztán Torinóba kerül, ahol a mai napig megtalálható. 1984 óta a Szentszék tulajdona. Akkor II. Umberto, az utolsó száműzött olasz király a Szentszékre hagyta, amit II. János Pál pápa elfogadott.

– A Lepel története a magyar történelemhez is kapcsolódik. Mint magyar kutató Pályi pro-fesszor ezt a történelmi vonatkozást is kiemeli.

– A Lepel történetéhez csatlakozik a magyar történelemnek egy nagyon érde-kes aspektusa. Az 1192-94-ig uralkodó III. Béla 10 évestől 20 éves koráig Bizáncban nevelkedett mint a bizánci trón várományosa. Komnenosz I. Mánuel császárnak ugyanis nem volt fiú örököse, és lévén az anyja Árpádházi Piroska (Szent László király lánya), evidensnek gondolta, hogy a magyar királyi család egyik fiatalabb férfi sarját örökbe fogadja, ily módon került sor III. Bélára. Mindkét ország politikai törekvései azonosak voltak, Magyarország igyekezett jó kapcsolatot tartani a bizánci császársággal. Mánuelnek viszont idős korára született fi ú örököse. Ezt Béla belátta, hazajött Magyarországra, mint ifjabb trónörökös. Bátyja halála után, mivel nem volt trónörökös, Béla lett a magyar irály, aki 26 évig egyik legjelentősebb uralkodója volt nemcsak az Árpád-Dinasztiának, hanem az egész magyar történelmének. A jó kapcsolata Bizánccal végig megmaradt, jól ismerte az ottani viszonyokat, és tudta, hogy a birodalom legféltettebb ereklyéje a Lepel volt. Ily módon jól elképzelhető, hogy vagy egy olyan krónikaírót szerződtetett, aki Bizáncból jött, (a szerző ismeretlen) vagy pedig egyik embere tett tanulmányutat Bizáncban és készítette el a kódexet. (Pray-kódex).
Nemcsak III. Béla kultúrköre, a Pray-kódex elkészülte jelzi az Árpádok bizánci kapcsolatait, hanem Béla egyik lánya, Mária Margit is, aki bizánci uralkodóhoz ment feleségül, és később neki is szerepe volt a Lepel történetében. Amikor a keresztesek feldúlták Bizáncot, Mária Margit férje már meghalt, rövid ideig ő lett a bizánci hatalom letéteményese, így a bizánci egyház kegyúri jogait is gyakorolta, könnyen lehet, hogy ő helyezte oltalma alá a Leplet. Mária Margit akkor 30 éves, korának egyik legszebb asszonya volt, később a keresztes fővezér felsége lett, aki 2 év múlva elesett, majd egy másik keresztes vezér feleségeként visszatért a magyar királyság területére. Jegyajándékként a Szerémséget kapta, (az egykori Magyar Királyság, a mai Horvátország és Szerbia területén, a Duna és a Száva között elterülő nagytáj), ahová könnyen lehet, hogy magával vitte a Lepelt.
Később a királyi család, Mária Margit gyermekei is Dalmáciában húzták meg magukat a tatárok elől, és számos értéküket a templomos lovagok őrizetére bízták, így az ő révükön juthatott el Franciaországba a Lepel.

– Jézus képmása egy szinguláris, egyedi, és természeténél fogva megismételhetetlen módon jött létre. Míg a természettudományok által megismert törvények bármikor megismételhetőek, a szinguláris jelenségek nem. Lehetséges, hogy a megismételhetetlent a természettudomány eszközével bizonyítsa a tudomány?

– Nyilván tudományos eszközökkel nem rekonstruálható a feltámadás jelensége, de a tudomány különös érdeklődéssel tekint az egyedi jelenségekre, és igyekszik olyan fizikai jelenségek megismerésére, amelyek kapcsolatban lehetnek azokkal. Így pl. a világegyetem keletkezését vizsgálva a korai történéseket kutatják.

– Mit mond a szindonológia, hogyan készült a Lepel?

– Nem tudjuk. A Lepel képét az elemi szálak legkülső rétegének sárgás-barnás elszíneződése okozza. A kép színének fokozatossága nem a barnásabb, vagy kevésbé barna szín eloszlásából, hanem az elszíneződött szálak mennyiségéből származik. Ez a felfedezés az Egyesült Államokban történt az 1970-es években. Igyekeztek kideríteni, hogy a Lepel képe mesterségesen készült rajzból ered-e, vagy igazi holttestet borított be. A válasz egyértelműen az utóbbit igazolta, és mellékesen azt is eredményezte, hogy kiderült, a Lepel képe háromdimenziós információt tartalmaz. A 3D képrögzítés módszerét, a holográfi át több mit egy évszázaddal a fényképezés felfedezése után dolgozta ki a magyar származású Gábor Dénes.

– A 2005-ös vizsgálat szerint Raymond Rogers a Los Alamos-i Nemzeti Laboratórium tag ja vizsgálatot végzett a Lepel széléről és közepéről vett mintával.

– Raymond Rogers nem jutott el odáig, hogy radiokarbon vizsgálatot végezzen, hiszen a Lepel anyagának széléből és közepéből vett 1-1 száll állt csak a rendelkezésére. Vizsgálata azonban érdekes eredménnyel zárult, nevezetesen azzal, hogy mind a kettő len növényből van, de azok két különböző korból származnak. A len szálak pontos korát az akkori módszerekkel nem tudta meghatározni.

A szindonológia a Lepellel foglalkozó külön tudományággá vált. Több mint 100 ezer munkaórát fordítottak már kutatására, tanulmányok, publikációk tömkelege jelent meg e témában, egyre fokozódó intenzitással. A radiokarbon vizsgálatot is meg kell ismételni, de kell néhány évet várni, hogy egészen kis mennyiségből is el lehessen azt végezni.

– Meddig kell várni erre a vizsgálatra?

– 10-20 évet.

– Ez lesz a döntő?

– Józan tudományos becsléssel azt mondanám, ha nem ilyen beretva élen táncoló, indulatokat felkorbácsoló problémáról lenne szó, akkor már nyugodtan ki lehetett volna jelenteni, hogy a műszaki becslés azt mondja, hogy a Lepel hiteles. De a probléma annyira élére van állítva, főleg a cáfolatok oldaláról, hogy az utolsó kételynek a legutolsó árnyékát is ki kell irtani. Kovács Ágnes

– Mi támasztja alá a lepel hitelességét?

Történelem, dokumentáció
1349 előtt 50%
1349 után 100 %
fotográfi a 100 %
anatómia 90 %
törvényszéki orvostan 100 %
hematológia 100 %
pollenológia 100 %
növénytan 100 %
ásványtan 100 %
numizmatika 100 %
radiokarbon-kormeghatározás 0 %
történelmi textiltechnológia 100 %

A Torinói Lepel hitelessége folyamatosan foglalkoztatja a tudományos közvéleményt. Időről, időre, a tudomány a fejlődésének köszönhetően mindig újabb bizonyítékokkal szolgál a lepel eredetiségét bizonyítva. Pályi Gyula Lepel-kutató professzorral az Új kutatási-tudományos eredményekről Somogyi Viktória, a Vaticani Rádió munkatársa beszélget a rádió 2019. aug. 2-ai adásában: https://www.vaticannews.va/hu/vilag/news/2019-08/torinoi-lepel-uj-kutatasi-tudomanyos-eredmenyek-palyi-gyula.html

 

Kovács Ágnes
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

15 éves az Öröm-hír - Régebbi írásaink az egyházmegyei újságból

„Szerettek engem? El tudtok fogadni egy hétre, annak ellenére, hogy nagyon rossz vagyok, hogy mások lemondtak rólam, hogy akaratom ellenére bosszúságot okozok majd?” Norbi tisztában volt a helyzetével, hiszen egy egész iskola lemondott róla, ő mégis vágyott a gyerekek közé.
Nyári táborozások, kirándulások, élmények teszik a megérdemelt feledhetetlen, vidám pontot a tanév végére egy tanuló számára. Igaz, ez a lehetőség nem mindenkinek adatik meg, és szívem szerint inkább megspóroltam volna ezt a beszámolót. De szólnunk kell arról is, ami kevésbé tetszik nekünk, ami kellemetlen ránk, keresztényekre nézve is, akik a legfőbb parancsot, a szeretet parancsát hirdetjük és gyakoroljuk.

Végeláthatatlan beszámolót lehetne írni az egyhetes bogácsi táborról, kirándulásainkról, túrákról, játékokról, de most egyetlen szóból áll írásom címe: Norbi.
Tanév kezdetekor egy új közösségnek legalább fél évre van ahhoz szüksége, hogy igazi közösség kezdjen kialakulni. A mi táborunkban, amelyet a debreceni Szent Anna egyházközség szervezett más-más iskolából, családból érkeztek a hittanos gyermekek, és erre a formálódásra, mindössze egy hét állt a rendelkezésünkre, megspékelve egy problémás gyermek, Norbi jelenlétével. Már most elárulom, próbálkozásunk sikerrel járt, többek lettünk, amiben Norbi jelenléte biztosította mindannyiunk számára a kimeríthetetlen, a tűrőképesség határán túli, mégis valahonnan erőt kapó tolerancia gyakorlását a hét minden napjára.

Nehéz élethelyzet magatartászavarral

A hátrányos anyagi és szociális körülmények között négy gyermekes családban élő 13 éves Norbinak nehéz az élete. Először csak a kirándulásokból zárták ki. Hittanórákon néha megjelent, sokszor kifogásokkal magyarázva a távollétét, de tudta, hogy hozzánk bármikor jöhet. Nem küldtük el, csak azért, mert túllépte a hiányzási keretet. Két évvel ezelőtt saját felelősségünkre már akkor magunkkal vittük egy hittantáborba, ennek sikerében az édesanyja nem bízott. Akkor sajnos, már az első nap beigazolódott az édesanya aggodalma, de Norbi kapott még egy esélyt.

Két évvel később

Norbi családi körülményei azóta tragikusabbá váltak, ez agresszívabbá, és iskolatársaira nézve veszélyesebbé tette őt. Néhány hét pszichiátriai kezelés után már orvosi igazolás is alátámasztotta a pedagógusok döntését, az osztálytársai szüleinek követelését az iskolából való kizárásáért. Mindenki megnyugodott, de Norbinak ez óriási terhet jelentett. Nem játszhatott a társaival, tudatosodott benne, hogy alkalmatlan arra az életre, amire a többi gyermek. Nem szándékom és nincs jogom ítélkezni a pedagógusok fölött, akiknek még 20 másik gyermek értelmi képességének fejlődéséről és testi épségről kell elszámolnia nap mint nap, inkább a mi felelősségünket emelném ki, amit a kereszténységünkkel, a szeretet parancsának hirdetésével szintén vállaltunk, és amivel tartozunk az ehhez hasonló, a társadalom peremére szoruló embereknek. Norbi a hittanórát is elkerülte. Nem bízott már senkiben, de ahogyan közeledett a tanév vége, újra megjelent a templomban, és rendszeresen járt három testvérével a misére. Sejtettük, mi a terv. Szeretett volna újra velünk tartani a táborba. Ekkor már tudtunk a rendszeres orvosi kezelésről, az agresszivitásáról, és mi tagadás, két év óta Norbi nagyobb és erősebb is lett. Tudtam, ezzel óriási felelősséget vállalunk, de Norbinak nem volt más lehetősége. L. József atyával, aki lelki vezetőként kísért el bennünket a táborba, közösen döntöttünk.

Nem adtuk fel

Nehéz napok voltak. Ahogyan ez lenni szokott, a gyermekek hamar megtalálták a közösség gyenge pontját, Norbit, akit mindenért okoltak, felnagyítva kisebb-nagyobb vétségeit, de hozzá kell tennem, néhány gyermek szintén megérte a pénzét. A tűrőképesség és a józan ész határát többször magasan túllépve már-már megfogalmazódott bennünk, hogy Norbit idő előtt hazavisszük.
Norbinak egyetlen esélye a mindenkori újrakezdés volt, napjában többször is, de ebben eleinte a társaira nem számíthatott. Figyelmeztettük, éreztettük vele, ha továbbment a kelleténél, de nem büntettük, nem vontuk meg a játéktól, a társaitól. Helyette szeretetet, törődést, megbocsátást, esélyt kapott az újrakezdésre naponta több alkalommal is. Ezt látták a gyerekek is, és anélkül, hogy köteleztük volna őket, elfogadták.

Ma nem voltam rossz

Nem volt tudatos, előre meghatározott, szempontok szerint értékelt, büntetést támogató nevelési módszer. Szigorúak voltunk, de szerettünk. A harmadik napon már a gyermekek is elfogadták egymást, kirándultunk, túráztunk és a kezdeti nehézségeket elfelejtettük. Nagyon jól éreztük magunkat. A hét utolsó napján este a tábortűznél Norbi csöndesen megjegyezte: „Ma nem voltam rossz”. Nekünk már fel sem tűnt, de ő tudta, mekkora utat tett meg. És nagyon sajnáltam, hogy itt vége, hogy holnap visszakerül abba a közösségbe, ahol kitaszítják, és azon tűnődtem, mi lett volna, ha ez a hét itt nem ér véget? Nem mondom azt, hogy ez a hét volt az etalon, de nekünk ettől volt szép, értékes, emlékezetes, több, mert szerettünk, harcoltunk, elfogadtunk, és ha kellett, elölről kezdtük együtt a gyermekekkel. Norbinak egyetlen esélye volt, hogy megfeledkezve kitaszítottságáról egy kicsit érezze a feledhetetlen játékot a vele egykorú gyermekekkel. Mert ezen a héten egy volt a többi között. És a hét elején feltett kérdést: van-e értelme egy hétnek, amikor otthon elölről kezdődik minden: a kiközösítés, a kizárás, a magány, a gyógyszeres kezelés… készek voltunk a válasszal: Igen!

„Szeretsz engem?” (Jn 21,16)

Eszembe jut Jézusnak Simon Péterhez intézett kérdése: „Szeretsz engem?” (Jn 21,17) Természetesen más kontextusban, de ugyanezt a kérdést feltesszük egymásnak mi is, feltette Norbi is a megjelenésével:Szerettek-e engem? Táborozáskor, kirándulásokkor a hasonló, kevésbé veszélyes, egyszerű magatartászavaros gyermeket is kiemelik a pedagógusok a közösségből mondván „Te rossz vagy”, „Nem érdemled meg”, „Veszélyes vagy”.
Igen, ki kell emelni, de azért, hogy egy kicsit jobban szeressük a többinél, mert kevesebb jutott neki otthon, az iskolában, nincs, amiért érdemes jónak lennie. Mit teszünk mi, akik a hitre nevelünk? Adunk-e esélyt a nehezebb képességű magatartás zavaros gyermekeknek?

Legyünk hát többek, merjünk szeretni, elfogadni a legrosszabbat, a leggyengébben teljesítő gyermeket is. És tegyük fel a kérdést: Valóban többek vagyunk-e, mint ahogy azt rendre hirdetjük? Méltóak vagyunk–e a szeretet parancsának hirdetésére? Erre már mindenki maga adja meg a választ. 

„Szeress áldozattal, szeress kifogyhatatlanul! Ne hagyd magad legyőzni a nehézségekkel, közönnyel, és a sikertelenséggel. Szeress, és jobb lesz a világ.” (Prohászka Ottokár..)

 

Kovács Ágnes

Fotó: Archív felvétel a táborozásról (2006)

A cikk az Öröm-hír 2006., II. évfolyam, 2. számában jelent meg.

 

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

 

Pásztor Károly nyugalmazott plébános 89 évesen nemcsak éltes korára tekint vissza, hanem a 65 évvel ezelőtt tett fogadalmára, ígéretére, amelyben lemondott a világról, hogy teljes életét a feltámadás örömhírének szentelje.
Hatéves kora óta tartó munkás életében csak a tenyere kérgesedett, gyermeki, minden kötöttségtől mentes szabadságában a jelen pillanat mélységeire hol könnyekkel, hol nevetéssel válaszol. Éppen ezért is jó, hacsak rövid időre is, Károly atya közelében lenni. Jelenlétéből az életet, a szabadság utáni vágyakozását viszi magával az ember. Ezt paptársai is megtapasztalhatták már, hiszen társaságát keresve elég gyakran és sokan megfordulnak a máriapócsi otthonában.
Nézzük hát, hogyan éli életét, mivel telik meg egy napja a közel 90 esztendős nyugalmazott plébánosnak.

Amikor Károly atyát felhívtam telefonon időpont egyeztetés végett, szabadkozott, mondván ő egyszerű ember és nem tud különlegest üzenni az olvasóknak. Mint mondta, ő mindig csak tette a dolgát. Majd a beszélgetésünk során megtudtam, hogy a hitét, az élet iránti mély alázatát, a tartást, egyenes jellemét, igaz ember voltát életében Isten mindennapos jelenlétének megélése, valamint – sváb származásának is köszönhetően – kicsi korától kezdve a kemény, szívós, kitartó fizikai munka edzette.

A vállaji születésű Károly atya papi hivatásától sem áll távol a fizikai munka, ezt igazolja az otthonának udvarán található fészerben sorára váró megannyi kerti szerszám, köztük a közel 3 méter magasra felakasztott kasza, amit igen gyakran leemel fiatalokat is meghazudtoló frissességgel.

– Pap vagyok, de még mindig helyt állok gazdaként is. Aki kertes házban él, az tudja, hogy a munka nem várhat. 6 óra után felébredek, elvégzem a reggeli szentmisét itt a ház kápolnájában, különleges alkalmakkor pedig a templomban. Ezután elimádkozom a zsolozsma első részét, és sorba veszem a ház körüli tennivalókat. Nagy területű kert tartozik a plébániához, a rendszeres fűnyírás, kaszálás és a növények gondozása is a teendőim része. Délelőttönként elolvasom a napi sajtót, megnézem azt is, kik távoztak el ebből a világból, hiszen az én koromban az emberhez már ők állnak közelebb. Családtagjaim, ismerőseim, barátaim közül már többen vannak odaát, mint itt a földön. Ebéd után elvégzem a zsolozsma második részét, szentségimádást tartok a templomban, rózsafüzért imádkozok, este 6 óra után pedig bezárom a templomot, és ezután, még ma is szívesen olvasgatok, főként teológiai témájú könyveket.

Mindezen napi teendők mellett a helyettesítések, szentmisék bemutatása, temetések, gyóntatások is része az életemnek, sőt olykor elsőáldozásra is felkészítek máriapócsi gyerekeket. Idős beteg testvéreinket hetente látogatom az idősek otthonában, gyóntatok, áldoztatok első pénteken a kolostorban is. Még meglévő családi kapcsolataimat ápolva, autóba ülök, és gyakran hazalátogatok szülőfalumba, de még nincs szükségem sofőrre. Nyíregyházára, a papi rekollekciókra vagy közös ünnepi alkalmakra is így jutok el. Bár sok itt a munka, de szabad vagyok. Az Úristen különös kegyelme, hogy még mindig ad erőt, hogy dolgozhassak. Mindenesetre, ha szükséges lesz, akkor a papi otthont is elfogadom életem utolsó állomásának.

– Ahogy az ember életében megsokszorozódnak a számok, egyre nagyobb bölcsességgel tekint az elmúlt évtizedekre, nagyobb rálátással értékel, és gyakran vissza-visszatér gyermekkori emlékeihez, a szülői házhoz. Károly atya kikkel, milyen élethelyzetekkel találkozik az emlékezés óráiban?

– Igen, gyakoriak a gyermekkori emlékképek. A templom szomszédságában laktunk, de nemcsak fizikailag, hanem lelki értelemben is Isten közelségében éltük az életünket. Vallásos családban nőttem fel, igaz a településünkön mindenki hívő ember volt. Édesanyám naponta elvitt a templomba. Láng Gyula templomépítő plébános igen szépen prédikált, és vágytam a szentmisékre. Első osztályos koromtól kezdve ministráltam minden alkalommal. Alig bírtam a nagy latinkönyvet átvinni az oltár egyik oldalától a másikra. Sok vendégpap is megfordult Vállajon, ilyenkor mindenki külön-külön mutatott be szentmisét, mert akkor még nem engedélyezték a konccelebrálást, így előfordult, hogy négy misén is ministráltam. Mondogatták is, hogy: Karcsiból biztosan pap lesz. Édesanyám öccse, Tempfli Gyula nyíradonyi plébános is nagy hatással volt vallásos fejlődésemre.

A másik kitörölhetetlen emlékképem a kemény munka. Bár nagyon nehéz volt, mégis szeretettel gondolok a küzdelmes évekre, már gyermekként rákényszerített az élet az emberfeletti fizikai munkára. Öten voltunk testvérek. Másféléves voltam, amikor édesapám meghalt. A bátyámmal sokat kellett dolgoznunk. 13 éves koromban őt mint leventét elvitték katonának, a következő évben, 1945 januárjában pedig két nővéremet – a falubeli 18-32 éves kor közötti nőkkel és a 17-45 éves korú férfiakkal együtt – elhurcolták málenkij robotra, kényszermunkára a Szovjetunió területére. Csak 5 év múlva tértek haza. Így egyedül maradtam édesanyámmal és egy nővéremmel. A lelki teher mellett a kemény fizikai munkával teli évek vártak ránk. Mi csak küszködtünk, nagyon szegények voltunk, mert nem volt édesapánk, sem fagylaltra, sem más csemegére, édességre sem jutott.

Annak ellenére, hogy milyen sokat dolgoztunk, mindannyian igen magas életkort értünk meg, édesapánkat kivéve. Édesanyám 87, a bátyám 86, két nővérem 91 és 92 éves korban haltak meg, és egy élő nővérem 92 éves. A hosszú életünk talán a nehéz munkának köszönhető. Mi nagyon szegények voltunk, még lovas kocsink sem volt, az 5 km-re levő határba gyalog jártunk, és egész nap kint dolgoztunk. Otthon pedig vártak ránk az állatok, a lovak, tehenek, a sértésállomány, kora reggeltől késő estig dolgoztunk. Amikor ősszel visszamentem a szemináriumba, két héten keresztül még az órákon is elaludtam a fáradtság miatt. A tanulás utáni visszazökkenés is könnyen ment. Még ha éjszaka is érkeztem haza Vállajra, hajnalban már kint voltam a földeken. Nem tehettem meg, hogy ne vegyem ki a részem a munkából.

Boldog gyermekkorom különleges emlékéhez hozzátartozott a gyalogos zarándoklatunk Máriapócsra, ahol most a Szűzanya ajándékának köszönhetően tölthetem öreg napjaimat is.
A településünkről gyalog tettük meg a 32 km-es utat augusztus 20-án, Szent István király ünnepén. Ezen a napon kevesebben voltak, mint a nagybúcsúk idején, így mindenki el tudta végezni a gyónást, áldozást, értetkőzést, és nyugodtan mehettek haza a hívek. Abban az időben a nagybúcsúkon százezer zarándok is megfordult Máriapócson. Akkor a kegykép a főbejárattal szemben, középen helyezkedett el, és csendőrök irányították a tömeget az értetkőzéshez. A kegytemplom mellett található Árpád-kori római katolikus templomban óránként voltak szentmisék, olyan sokan áldoztak, hogy a hívek a templomon körül álltak, volt, hogy ötször kellett körbe járnunk a templomot. Most sajnos az emberek már a belső térben is kényelmesen elférnek.
Édesanyám mindig biztatott bennünket, hogy imádkozzunk, kérjük a Szűzanyát, hogy a testvéreink visszatérjenek a málenkij robotból, haza is imádkoztuk őket.

– A gazdag, fizikai, lelki edzettségtől megerősödve a papi hivatás felé terelődött élete.

– Vállajt paptermő falunak mondták, 1921-50-ig 14 fiatal vállalta ezt a szolgálatot. Az én életemben sem volt ez kérdés, mindenki és én is így láttam jónak, ha a papi hivatást választom.
Amikor felvételiztem, le kellett írnom, miért döntöttem a papi hivatás mellett. A spirituális atya azt mondta: „Magát csak ideküldték, nincs is hivatása. Miért jött ide?” „Igaz hogy küldtek – válaszoltam –, de én szívesen jöttem.”

Az első és második gimnáziumi évet 1942-44-ig Egerben az akkor alakult kisszemináriumban végeztem el. Majd 1944-ben bejöttek a németek, így márciusban hazaküldtek bennünket. Ősszel, október 25-étől az oroszok kegyetlenségeit is el kellett viselnünk. Kirabolták az egész falut, meggyalázták a nőket, családunk is szenvedett az erőszakos gaztetteik miatt, állandóak voltak a tivornyázások, részegeskedtek. Rengeteget imádkoztunk a háború befejezéséért.

A 3. gimnáziumi évet Mátészalkán néhány hónap alatt végeztem el, a 4. évet pedig Nagykállóban egy fogságból hazatérő volt kispap magántanulójaként. Egerbe 1946-ban engedtek vissza bennünket, akkor volt a Mária-év.

– Abban az időben a hívek száma magasabb volt, így népszerűbb volt a papi hivatás is.

– Amikor elsőévesként bekerültem a szemináriumba, 128-an voltunk összesen az évfolyamokon. 28 fős volt az osztályunk, és 1955-ben tizenhat társammal együtt szenteltek fel. Az évfolyamunkból már csak ketten élünk, Kuklai Antal atya és én. Felföldi János, volt kállósemjéni plébánossal is együtt szentelődtünk.

Akkoriban azt mondták, nincs jövője a papi hivatásnak, hiszen a szerzetesrendeket feloszlatták, államosították az egyházi iskolákat, intézményeket. A papi hivatás gyakorlása majdnem tiltott volt, a hittanórákat is sok helyen megszüntették. Mi mégis éreztük a papság jövőjét.

– Milyen körülmények vették körül első szolgáló éveiben?

– Abádszalókon nagyon kemény körülmények fogadtak. Mindent megakadályoztak. Nem voltak hittanos gyerekek, mert a beiratkozás időpontjairól nem tájékoztatták a szülőket. Ezért ősszel, amikor a pedagógusoknak megkezdődött a tanítás, mi krumplit szedtünk. Ez nagyon bántott bennünket. Az elsőáldozókat csak az szentáldozás előtti hónapban, ebédidőben taníthattuk összesen 16 órában. A gyerekek első osztályosok voltak, még nem olvastak, és szinte semmit nem tudtak. Volt, aki csak az óra végére érkezett meg. Hittankönyvet sem kaphattak, osztályonként csak kettőt biztosítottak a diákoknak. Hogy szívesebben jöjjenek a hittanra, vásároltam az 500 Ft-os fizetésemből – amelyből 250 Ft-ot leadtunk a plébánosnak, 50 Ft-ot pedig békekölcsönbe fizettünk – 32 Ft-ért egy labdát, de behívatott a tanácselnök, és azonnal megtiltotta a játékot. Amikor pedig bérmálásra készültünk, hogy énekkel köszönthessük a püspök atyát, egy-egy énekpróbára összejöttünk, de emiatt is előállítottak.
Kerékpárral jártam a filiákba, Pusztataksonyra, Nyírderzsre, de legtöbbször a hátamon vittem a biciklimet a felázott, agyagos földön, a Tisza gáton. Mondták is, hogy a Tisza vidék amilyen szikes, agyagos, a lelkek is olyan kemények, ridegek. Természetesen ez ma már másként van.

Azt sem nézték jó szemmel, amikor kispapként Vállajra hazatérve dolgoztam és segítettem más családoknak zsákolni. Onnan is hazaküldtek. Nagyon nehéz, szörnyű helyzet volt.
A szolgálatom első évének végére, a kilátástalan helyzetek miatt teljesen elvették a kedvemet a papi hivatástól.

– Károly atya, Ön két helyen szolgált plébánosként: Baktalórántházán, majd Pócspetriben, 2010-től nyugdíjazása után lehetősége volt a filiális egyházközség plébániáján, Máriapócson, a Nemzeti Kegyhely közelében maradni, papi szolgálatát továbbra is megélve. Mit jelent Önnek a Szűzanya közelsége?

– Kilenc helyen voltam káplán, két helyen plébános: Baktalórántházán 19, Pócspetriben pedig 21 éven keresztül, és 10 éve nyugdíjasként élek Máriapócson. A Szűzanya nagy ajándéka, hogy nyugdíjas éveimet itt tölthetem. Ennek a vidéknek a varázsa, atmoszférája hatéves koromtól kezdve simogatja a lelkemet. A bazilikába majdnem minden nap átmegyek, zarándoklatokon, búcsúkon segítek a gyóntatásban, szentmisét mutatok be római katolikus hívek részére. Örömmel tölt el a további aktív szolgálatom.

Mindenhol voltak nehézségek, örömök. A legnehezebb Abádszalókon volt az említett körülmények miatt, de voltak szép évek, pl. Egerben négy évig szolgáltam káplánként és nagyon jó papi közösségünk volt: Jéger Károly, Felföldi János, Kádár László, Deli János. Nagyon szépen éltünk, segítettük egymást.

– 65 éves papi szolgálat után mire tekint vissza, hogyan értékeli az elmúlt évtizedeket? Milyen érzések, gondolatok töltik be még mindig aktív napjait, hogyan értékeli eddigi életét?

– Az életem során a gyermekkoromtól kezdve megélt kemény munkás évek a papi szolgálatom alatt is folytatódtak. Plébánosi szolgálatom alatt több filia tartozott hozzánk. Szükség volt az erőre. Gyakran előfordult, hogy hat szentmisét kellett egy-egy vasárnap bemutatnom, és volt, hogy az utolsó szentmisén már alig tudtam prédikálni. Fohászkodtam az Úrhoz, hogy segítsen. Pócspetriben is előfordult, hogy négy szentmisén, gyóntatásokon, két temetésen kellett szolgálnom, és még zarándokoknak is kellett szentmisét tartanom Máriapócson. A Gondviselés csodálatos. Ha nem edződök meg fiatalkoromban Vállajon, nem bírtam volna ezt a kemény munkát. 89 éves vagyok, és mindig aktívan dolgozom. „Tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik” (Róm 8,28). Ezt megtapasztaltam. A Jóisten gondviselése csodálatos, ha bízunk benne, nagy ajándékokban részesít. Meggyőződésből mondom ezt.
Ha nincs elég hite az embernek, akkor nehéz helyzetben nagyon kemény az élete. A hit ott kezdődik, amikor rábízzuk magunkat Istenre.
Annak örülök, hogy hűséges maradtam, úgy érzem, az életem szépen telt el, és nem éltem hiába.

– Hogyan gondol Istenre?

– Énekelek, imádkozom hozzá, szentírási részek jutnak eszembe, ezeken elmélkedem. Egész napomat Istennel együtt töltöm, még éjszaka is felébredek, és mint ahogy a zsoltár szavai mondják: „Fekvőhelyemen is rád gondolok, minden őrváltáskor rólad elmélkedem” (Zsolt 63,7). Örömmel tölt el minden pillanat. Nem nehéz papnak, kereszténynek lenni, mert boldoggá teszi az embert.

– Mi az, amit szép életéből kiemelne, amire jólesően gondol?

– Talán a legnagyobb élményem az volt, amikor reggeltől estig, a kimerülésig dolgoztam a papi szolgálatban. Utána mindig azt éreztem, milyen jó volt az a nap. Sok ilyen boldog napot töltöttem el. Isten szolgálata és a munka volt a legnagyobb élményem az egész életemben. A kettő számomra összetartozott, együtt élt, a munkában tapasztaltam meg Isten csodálatos irgalmát, gondviselését.
Otthon olyan kemény munkából állt minden napunk, hogy amikor kispapkoromban elmentem a templomba, nem mertem leülni, mert elaludtam volna. Minden szentmisén részt vettem. Vállajon kettő volt hétköznaponként. Estére olyan fáradt voltam az ágy mellett térdeltem és úgy imádkoztam.

Úgy éreztem, hogy ez volt a feladatom. Nekem mindent verejtékkel kellett megszereznem, a munka mellett a tanulás is nehézséget jelentett. Jó tanuló voltam, de ez is csak a szorgalmamnak köszönhető, csak azért tanultam, hogy pap lehessek.
Egyszerű ember vagyok, és a hozzám hasonló egyszerű hívek között szerettem élni, ott tudok igazán önmagam, felszabadult lenni. Gyerekként is egyszerű voltam.

– A papi jelmondat végig kíséri a hivatást, mindig más és más üzenete van, ahogyan fejlődik, alakul az ember, úgy igazodik hozzá.

– Nem volt jelmondatunk. Az első szentmisém emlékére készült szentképen az volt olvasható: „Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak” (Jn 6,68). Arra gondoltam, ebből az egyszerű ember is tanul valamit, ha elolvassa.
Úgymond papi jelmondatom nem volt, de a 65 év alatt nem telt el úgy nap, hogy a szentmise végén ne imádkoztam volna Isten segítségéért, oltalmáért a következő, talán sokak számára ismert imát:

Krisztus lelke, belső életed gazdagságával
szentelj meg engem!
Krisztus teste, áldozatod gyötrelmei
által ments meg engem!
Krisztus vére, ittasíts meg szíved forrósága
által, melyből kiáradtál!
Krisztus oldalából kifolyó víz, tisztíts meg
kiáradásod erejével!
Krisztus kínszenvedése, erősíts meg engem
erőddel, mely téged is segített!
Jó Jézus, hallgass meg engem,
mert oly végtelenül jó vagy!
Rejts el engem sebeidbe, melyek oly nagyon mélyek!
Ne engedd, hogy elszakadjak tőled,
mert az örök vesztem volna!
A gonosz ellenségtől oltalmazz meg,
mert különben győzedelmeskedik fölöttem!
Halálom óráján hívj magadhoz,
mert szívem akkor remegni fog!
És engedj magadhoz, mert kezdettől fogva
szerettél engem!
Hogy szentjeiddel dicsérjelek téged,
én Uram, én Istenem!

Ámen (Lippert Péter jezsuita atya)

Mély és igaz minden egyes szava. Benne van az érzésem, gondolatom, vágyam. Egy keresztút végén imádkozzák ezt az imát, az utolsó állomásnál, amikor Jézust eltemetik. Így szól a záró gondolat: „Maga a reménység szállt már a föld alá, nincs már reménytelenség sehol a földön”. Hát nem csodálatos?

– Az ember fogantatásakor egyedül van Istennel, majd a világra születését követően életállapotának, körülményeinek megfelelően egyre több ember, család, barátok, munkatársak stb. veszik körül. Majd néhány évtized után elmennek a szülők, elmaradoznak a barátok, míg végül ismét egyedül marad. Lassan elenged mindent, szokásokat, megszűnnek a fölösleges kapcsolatai, jelentéktelenekké válnak, amit korábban fontosnak tartott.

– Egyedül maradunk Istennel. Ezért nem szabad elengedni a kezét, mert a végén úgyis csak ketten maradunk. Hiába ragaszkodunk bármihez, mindent el kell engedni. Idős korban már természetesen elengedjük azt, ami fölösleges, akár az érdekből létrejött kapcsolatainkat, rossz szokásainkat, és bár az igazi, őszinte baráti kapcsolatok elkísérnek bennünket a sírig, végül egyedül halunk meg.
A kiegyensúlyozott boldog életet Istenben találjuk meg. Ő szenteli meg életünket. Számomra a legfontosabb volt megmaradni a hivatásomban, igazságban, tisztán, becsületesen, hűségesen. Munkában nőttem fel, és munkában fejezem be az életemet. Az életem teljessé vált, semmi nem hiányzott belőle. Aki Isten útján jár, annak beteljesedik az élete. Ezt hamarosan én is elmondhatom. Jézus Krisztus a kereszten, küldetésének végéhez érve azt mondta: „Beteljesedett”. Azt gondolom, egy-egy nap végén is elmondhatjuk ezt, amikor a küldetésünket, hivatásunkat, feladatunkat erőnkhöz mérten a legnagyobb odaadással végezzük el.

– Károly atya, a 90. életév felé haladva szeretne még valamit elérni?

– Nincsenek vágyaim. Boldog vagyok, örömmel töltöm napjaimat, készen állok arra, hogy bármikor be tudjam fejezni az életemet. Én már az életem végén járok, számomra ez a várakozás természetes.

– Vágyik már Isten színe látására?

– Többször elképzeltem már, hogy milyen lesz a mennyország, már vágyom a teljes boldogság megtapasztalására. Édesapámat nem ismertem, várom a vele való találkozást is. Sok paptestvérem ott van már, van bennem egy vágyódás is, mert már többen vannak odaát, mint itt a földön. Éppen ezért egy kicsit már ott vagyok.

 

Kovács Ágnes

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

 

A Kisvárdai Római Katolikus Egyházközség hitoktatói, papjai és diákjai egy mosollyal teli hetet töltöttek el az idei év nyári napközis jellegű hittantáborában 2020. június 29 és július 3 között, amelyet a figyelmes szeretet, ragyogó mosoly és odafigyelés hatott át. Táborunknak idén is a gyönyörű közösségi házunk adott otthont, melyben pillanatok alatt otthon érezte magát az 55 táborozó gyermek.

A napokat lélekemelő és építő gondolatokkal, énekekkel és tánccal kezdtük. Utána nagyon gazdag programokban volt részünk:

Hétfőn a vírusmegelőző felkészítés után templombúcsús szentmisén vettünk részt, illetve délután a Máltai Játszóbusz fantasztikus csapata ejtette ámulatba a fiatalokat csapatépítő, közösségformáló játékok sorával.

Kedden a víz volt az úr a táborban: délelőtt vizes sorváltóban mértük össze bátorságunkat, amely hatalmas vízi bombázással ért véget. Aki még nem lett elég vizes, délután biztos nem úszta meg szárazon. A kisebbek medence-partiztak, a nagyobbak ott folytatták a vízi bombázást és locsolódást, ahol délelőtt abbahagyták. Ennyi vidám, mosolygós arcot ritkán lát az ember.

Szerdán Kőkapu felé vettük az útirányt. Megálltunk Füzérradványon és megtekintettük a Zemplén egyik legszebb kastélyát az erdők által körülölelt Károlyi-kastélyt. Dél körül Pálházára érkeztünk, és kisvasúttal mentünk fel Kőkapura.

A csütörtök délelőttöt szekéren töltöttük és a város csendes kis életét fiataljaink kirobbanó jókedve, vidám éneke verte fel. Délután pizsi-party volt: egy közös éneklés és táncolás után előkerültek a takarók, plédek, hálózsákok, alvós jószágok, és megkezdődött a házimozi, sok-sok meglepi csemegével.

Pénteken délelőtt fagyiztunk, a Népi játszóházban próbáltuk ki ügyességünket, délután pedig moziban pihentünk meg.
Minden napunkat az élménypedagógia jegyében egy rendhagyó padlóképes imádsággal zártuk. A gyermekek és hitoktatók saját szavaikkal fogalmazták meg, hogy ma miért adnak hálát a Jóistennek.

Mennyi-mennyi élménnyel, hány és hány új baráttal, ezer és ezer mosollyal gyarapodtunk Isten és egymás szeretetében.
Köszönjük hitoktatóink, papjaink, segítőink munkáját, a Szent László katolikus intézmény támogatását, a Kisvárdai Római Katolikusokért Alapítvány támogatását, az Alma Gyógyszertár és a Háda KFT felajánlását! Köszönjük a gyermekeknek, hogy velünk voltak!

Mindenkinek szép nyarat kívánunk Isten áldásával!

Votykuné Aradi Angéla
hittanár

„MeNöK - Merjünk növekedni Krisztussal!” – ezzel az üzenettel tett tanúságot egyházmegyénk ifjúsága 2019 nyarán. Ekkor került megrendezésre az első egyházmegyei MeNöK tábor, amely a találkozás, a jelenlét, a közösség felejthetetlen ajándékait hordozta magában. Az örömteli hit közös megélésének élményeit idén sem nélkülözzük. 2020. július 24-26. között egy olyan ifjúsági programot szervezünk, amelyre egyházmegyénk 13-30 év közötti fiataljait várjuk. A gyalogos zarándokokhoz Palánki Ferenc megyéspüspök atya is csatlakozik.

Milyen élmények és tartalmak várnak az ifjúságra, a MeNöK csapatára a háromnapos együttlét során? A személyes találkozás örömteliségének azon pillanatai, amelyet közösségi élmények, strand és gyalogos zarándoklat, elmélkedések és beszélgetések, lelki programok kísérnek. A pénteki napot Leveleken töltjük, ahol délben várjuk az érkező fiatalokat. Másnap gyalog indulunk Máriapócsra, hogy zarándoklat formájában mélyítsük el a találkozás élményeit. A szombat estét és a vasárnap délelőttöt pedig közös időtöltéssel, szentmisével éljük meg a máriapócsi Szűzanya szerető jelenlétében. Ezt követően a gyalogos zarándoklat a délutáni órákban ér véget Máriapócson.

A program során a szállás és az étkezés biztosított. A részvétel díja: 10.000 Ft, melyből 5.000 Ft támogatást nyújt a Püspöki Hivatal, illetve a fiatalok 5.000 Ft önrészét a helyszínen, érkezéskor szükséges befizetni. A program minden esetben regisztrációhoz kötött, amelyhez a kitöltendő online felület egyházmegyénk honlapján és Facebook oldalán elérhető. A regisztráció határideje: 2020. július 19.

Miért fontos, hogy a program részévé váljon egy gyalogos zarándoklat? Milyen üzenetet hordoz magában egy ilyen együttlét? Ezen rendkívüli időkben, a világ kihívásaiba ágyazódva, különösen fontosnak tartjuk egymás kísérését életutunkon. Lépésről lépésre haladni, együtt mozdulni, minden nap jobbá válni, felülmúlni előzőnapi önmagunkat, és minden életállomásunkon Krisztusról tanúságot tenni – ezek olyan mozzanatok, amelyek megmutatják keresztény életünk növekedésének ívét. Ezt az ívet járjuk együtt egy-egy zarándoklat alkalmával, amikor lépéseinkben hordozzuk önmagunkat, embertársainkat és Isten jelenlétét.

Ennek az üzenetnek a fontosságát és megtapasztalását szeretnénk egyházmegyénk minden közösségének az életébe helyezni, ezért a háromnapos ifjúsági program szombati napját megnyitjuk mindenki számára. Így a gyalogos zarándoklat idejére nem csak a fiatalokat várjuk, hanem egyházmegyénk tagjait is korhatár nélkül! Ehhez szintén regisztrációra van szükség az említett felületen. A jelentkező, csatlakozni vágyó testvéreket július 25-én, 9:00 órára hívjuk Levelekre, a római katolikus templomhoz, hogy együtt induljunk egy közös élményre, ahol lépteinkkel tanúságot tehetünk hitünkről és bátorságunkról a Krisztussal való növekedésben. A zarándoklat idejére a csatlakozók számára ebéd lehetőséget biztosítunk, amellyel ha élni kívánnak, a regisztrációs felületen szükséges jelezni.

Bátorítjuk és várjuk tehát a 13-30 év közötti fiatalokat a péntektől vasárnapig tartó programra, illetve egyházmegyénk minden tagját a Levelek és Máriapócs közötti gyalogos zarándoklatra! Amennyiben bárkinek további információra van szüksége, az Ifjúsági Iroda munkatársai örömmel állnak mindenki rendelkezésére a következő elérhetőségeken: Gaga Zsuzsa: +36 30 776 4492, Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát., Szilágyi Eszter: +36 30 998 1425, Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát..

Törő András atya, ifjúsági referens

 

15 évvel ezelőtt, 2005-ben indult útjára egyházmegyénk kiadványa, az Öröm-hír magazin újság, amelyet Bosák Nándor akkori megyéspüspök alapított. A lap azt szolgálja, hogy Krisztus evangéliumának világossága minél több szívben és otthonban felragyogjon, mi magunk is terjesztve, árasztva ezt a világosságot – emelte ki dr. Krakomperger Zoltán, a Szent Anna-székesegyház plébánosa az évfordulóját ünneplő egyházmegyei lapról megemlékező gondolataiban a június 28-án, vasárnap bemutatott szentmisén.

A szentmisén elhangzott örömhír, evangéliumi szakasz (Mt 10,37-42) a szentírástudományban a missziós beszéd elnevezést kapta. Ebben olvassuk, hogy Jézus a 12 tanítványt arra tette alkalmassá, hogy az Ő küldetését teljesítve menjenek és hirdessék: a szeretetben megvalósuló Isten uralma és országa eljött ebbe a világba. Zoltán atya a missziós küldetés teljesítéséhez szükséges hozzáállásról beszélt, amely vonatkozik az Örömhír lap elkészítőinek és terjesztőinek a helytállására is.

A tanítványok misszióba küldésének a hogyanjáról szól az evangéliumi szakasz. Mindenekelőtt azt hangsúlyozza – amelyet az elmúlt vasárnapi szentírási rész is kiemel –, hogy szolgálatukat a félelemnélküliség kell, hogy jellemezze. Ne féljetek az emberektől, „azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni!” (Mt 10,28)

A félelem nélküli tanítványok Jézushoz tartozásukról adnak kifejezést mindenben és azt mindenkor meg is vallják. Tántoríthatatlanul, elkötelezetten tartsunk ki Jézus követésében, mi így kellünk Jézusnak mindazzal a tehertétellel együtt, ami abból eredhet, hogy elszántan az Ő nyomában járunk. Azok, akik a kitartásunkért talán megmosolyognak, nem rossz emberek, csak segítségre szorulnak. Nincs igaz isten- és helytálló evangélium ismeretük, de rajtuk áll, hogy birtokba tudják-e venni az evangélium tiszta világosságát. Mindenható Isten segíts, hogy igazságod ragyogó fénye mindig tündököljön lelkünkben, életünkben, másokkal való bánásmódunkban.

Az Öröm-hír oldalain is visszatükröződik az a világosság, amely Istentől árad Krisztus által az Egyház, egyházmegyénk, egyházközségünk közösségébe.
Az Öröm-hír is, mint minden olyan sajtótermék, amely Krisztus evangéliumának világosságát árasztja, arra szolgál, hogy kortársaink közül minél többen rátaláljanak a Krisztushoz tartozás szépségére, és elszántan közösséget vállaljanak megváltó Urunkkal, Jézus Krisztussal. Így megnyerhetjük életünket.

Az elhangzott evangéliumi részlet tehát az akkori és jelenkori tanítványok küldetési módját tartalmazza: „Aki meg akarja találni életét, elveszíti; aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja” (Mt 10,39). Ezzel Jézus szembeállította a földi életet az örökélettel. Reményik Sándor: Akarom, című verse hűen tükrözi azt az alázatos életszemléletet, amellyel életünket felebarátaink szolgálatába tudjuk állítani, hogy megnyerjük Krisztusért – fejezte be megemlékező gondolatait Krakomperger Zoltán plébános.

Reményik Sándor

Akarom

Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.

 

Az alapításának 15. évfordulójáról megemlékező Öröm-hír egyházmegyei újság megjelent 2020. július 2-án, hozzáférhető az egyházmegye templomaiban július 5-től, illetve 12-től.

 

Kovács Ágnes
főszerkesztő

Öröm-hír Szerkesztőség/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Az Öröm-hír újságot, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye lapját Bosák Nándor, püspök atya alapította 2005-ben. Az alábbiakban Nándor püspök az Öröm-hír újság első lapszámában megjelent lapalapító gondolatait tesszük közzé:

„2005-ben Pünkösd ünnepén indul útjára a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye lapja, az Öröm-hír. Azt szeretnénk, ha az Öröm-hír üzenetet vinne az egyházmegye híveinek, közösségeinek, hogy aki kezébe veszi és elolvassa, annak örömére váljék. Az sem véletlen, hogy Pünkösd ünnepéhez kapcsolódik az első szám. Pünkösd az Egyház születésnapja. Ekkor jött el a Szentlélek és töltötte el isteni erővel az apostolokat. Ők pedig bátran kiálltak a nép elé és hirdették nekik az evangéliumot, az örömhírt. Hirdették, hogy Jézus feltámadott a halálból és életet szerzett nekünk. Akik megértették ezt az üzenetet, azok az apostolok közösségéhez csatlakoztak. Így született meg és indult útjára Krisztus Egyháza, az evangélium törvényét követő emberek közössége.

A mi egyházmegyénk, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye születése is Pünkösd ünnepéhez kapcsolódik. 1993-ban ezen az ünnepen alapította II. János Pál pápa a mi egyházmegyei közösségünket. Ezzel is jelezni akarta, hogy ugyanazt a feladatot kaptuk, mint az első keresztények: hogy életünket az evangélium törvényéhez igazítsuk, és továbbadjuk az örömhírt a körülöttünk élő embereknek. Az Öröm-hír lap útra indításával – ezt a pünkösdi feladatot szeretnénk teljesíteni. Szeretnénk – ha ilyen formában is – eljutna minél több emberhez az Istenről szóló, vallásos életünket gazdagító „jó hír”. Ezért a lap segíteni akar abban, hogy jobban megismerjük hitünk igazságait, egyházmegyénk életét.

Hírt akarunk adni arról, hogy mi történik az egyházközségekben, hogyan éljük meg hitünket, és milyen örömeink vannak. Hiszen az Egyházmegye olyan, mint egy nagy család, ismernünk kell egymást, hogy bátorítást meríthessünk egymás példájából. Azzal a kívánsággal bocsátom útjára az „Örömhír” lapot, hogy egyházmegyénkben a jó hírnek hordozója legyen, bátorítson jótettekre, és szolgáljon mindnyájunk örömére. Fogadják szeretettel! Kísérje Isten áldása!”

Az alapításának 15. évfordulójáról megemlékező Öröm-hír egyházmegyei újság megjelent 2020. július 2-án, hozzáférhető az egyházmegye templomaiban július 5-től, illetve 12-től.

 

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

„A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerűen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot." (Pilinszky János: Itt és most)

A világtörténelem évmilliárdjaihoz képest az Öröm-hír egyházmegyei lap15 éve a jelen egyetlen pillanatát érinti, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye 27 éves történetének 15 évét öleli fel, megjelenésével, soraival mozdítja meg itt és most a világot, mert része lehet az egyházmegye hívei életének a spirituális fejlődésében.

Ferenc pápa az 54. tömegtájékoztatási világnapra megfogalmazott üzenetében az élet történetéről így ír: „Szükségünk van a jó történetek igazságára, akár a levegőre: olyan történetekre, amelyek építenek, és nem rombolnak, történetekre, amelyek segítenek megtalálni a gyökereinket és meglelni az erőt ahhoz, hogy együtt előre tudjunk haladni. A minket körülvevő hangok és üzenetek zűrzavarában szükségünk van egy emberi történetre, amely nekünk és rólunk szól, és a bennünk lakozó szépségről beszél. Egy történetre, amely a világot és az eseményeket szelíden szemlélve képes értelmezni, ami elbeszéli, hogy mindnyájan egy élő szövet részei vagyunk, és ami megmutatja, hogy a szálak, amelyek összekötnek minket, milyen szorosan fonódnak össze.”

Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök ez év május 17-én, a tömegtájékoztatás világnapján megköszönte a sajtó képviselőinek a munkáját, akik az evangélium szolgálatában álló eszközökön keresztül eljuttatják az örömhírt mindenkihez.
A főpásztor, utalva Ferenc pápa üzenetére, azt hangsúlyozta, hogy ha az ember a saját történetét meséli, akkor zsákutcába kerül. Akkor jó egy ember története, ha azt mondja el, amit az Isten benne és rajta keresztül megvalósított. Akkor lesz igazán boldog az életünk, ha a mi történetünk Istenről, a boldogság forrásáról szól. Ez nem lehet önreklámozás, hanem emlékezés arra, ki vagyok én az Isten szemében, tanúságtétel arról, amit Isten az én szívembe ír. Ez a történet a mi szívünkben, életünkben folytatódik, átalakít bennünket. Éppen ezért kell, hogy hangsúlyt kapjon.

Az Öröm-hír újság élete is egy történet, Isten történetéről, örömhíréről és ezt folytatva az egyházmegye történetén keresztül a mi személyes történetünkről szól, mert benne a sorok, az elolvasott gondolatok alakító értékűek.

A teljesség igénye nélkül had említsek meg az elmúlt időszakból olyan meghatározó eseményeket, amelyekről az Öröm-hír hasábjain is szóltunk.

A 2005 júniusában megjelenő lap első örömhíre – a földi élete végéhez érő – II. János Pál pápa mennyei születésnapjáról szólt, a későbbi években a pápa boldoggá, majd szentté avatása hírét is megosztottuk. (Idén emlékezünk meg a jelen lapszámban is a szent pápa születésének 100. évfordulójáról.) Ezt követte XVI. Benedek pápa megválasztásának eseménye, és ugyanígy beszámoltunk a 2013. 1. lapszámban Ferenc pápa székfoglalójának öröméről is.

Rendszeresen bemutattuk a Magyar Katolikus Egyház évente meghirdetett kommunikációs programjait, amelyek egyházmegyénk eseményeinek témáit is meghatározták. A papszentelés hónapjaiban, minden év júniusában köszöntöttük a szentelésük kerek évfordulóját és újmiséjüket ünneplő papokat. Külön számmal tekintettünk vissza az egyházmegyénk történetére 20. és 25. születésnapján.
A lap alapításakor meglévő három egyházmegyei fenntartású köznevelési intézményünk a 15 év alatt tízre emelkedett, ahol már 7 000 diák nevelkedik a katolikus oktatás-nevelés szellemében. Eme örömteli folyamatos gyarapodásnak is hangot adtunk.
Egyházmegyénkben 2015-ben a püspökváltás ideje érkezett el. Bosák Nándor megyéspüspök nyugdíjba vonulása után Palánki Ferenc megyéspüspök vette át a pásztorbotot. A különleges, nem mindennapi esemény részleteiről is beszámoltunk.

Ha visszatekintek az Öröm-hír újság tartalmára, arculatára, el kell hogy mondjam, tartalmi színvonala a kezdetektől fogva magas mércét ütött meg, arculatában pedig fejlődésen ment keresztül. Kezdetektől a borítón kívüli belső oldalak két színnyomással készültek, majd 2013-tól, az egyházmegye 20. születésnapjától a teljes arculatváltás mellett már a színes fényképek nyújtotta esztétikai élmények is gazdagították az olvasókat.

Hála és köszönet

Itt és most szeretnék köszönetet mondani elsősorban az Olvasóknak, akik megtisztelnek bennünket az olvasásra fordított idejükkel, akik magukkal viszik otthonaikba és másoknak is beszámolnak az ott olvasott gondolatokról, hírekről, és sok esetben tovább is adják a lapot.
Hálás szívvel gondolok azokra a munkatársakra, sajtóapostolokra, önkéntesekre, papokra, akik hosszabb-rövidebb ideig munkájukkal, írásaikkal gazdagították oldalainkat. Köszönöm az egyházmegye papjainak a terjesztésben nyújtott segítségét, egy-egy interjú, tudósítás, beszámoló elkészítéséhez a nyitottságukat.

Köszönöm Rácz Jánosnak, a nyomdai munkálatokat végző Rexpo Kft vezetőjének munkáját, Juhász Béla tördelő-szerkesztő ötleteit, magas szintű szakmai felkészültségét, aki szintén a kezdetektől jelen van a lap szerkesztésében. Hálás szívvel gondolok az újság őreire, a korábbi évekből Géczy Erzsébet nővérre, Lieli Pál egyházközségi tagra és Havasné Gyöngyi és Juhászné Enikő jelenlegi korrektorokra, akik a szerkesztés utolsó fázisaként védik a magyar nyelv helyességét, tisztaságát.
Végül, de nem utolsó sorban szeretném köszönetemet kifejezni Bosák Nándor alapító, valamint Palánki Ferenc, az Öröm-hír újságot öt éve kísérő megyéspüspök atyáknak az egyházmegyei lap megjelenéséhez nyújtott maximális támogatásukért, javaslataikért, gondolataikért, írásaikért.

 

Kedves Olvasó!

Amikor Bosák Nándor püspök atya 2005 májusában felkért az Öröm-hír egyházmegyei, magazin jellegű lap szerkesztésére, azonnal igent mondtam. Az újságírás és a riportfotózás mint szakma már ismert volt előttem, de újságot még nem szerkesztettem, tehát a bennem rejlő további lehetőségek még nem voltak ismertek előttem. Csak annyit tudtam, hogy a kihívásokra soha nem mondok nemet, így tehát megköszönve a bizalmat, örömmel elfogadtam a felkérést. Mindjárt körvonalazódott is bennem az újság tematizálása, követve a püspök atya elképzelésének megfelelő irányvonalat, és elkezdődött az első szám szerkesztése. Azt viszont, hogy milyen tartalommal fogom megtölteni a következő lapszámot, még nem tudtam. És ez azóta is így van már 15 éve. Minden egyes elkészült újság után jön a kérdés: mi lesz a következő szám témája? Ezzel gyakran egyedül kellett megbirkóznom.

Soha nem vagyunk egyedül; rajtunk múlik, megéljük-e minden pillanatban Isten jelenlétét. Így lett nekem egy különleges munkatársam a Szentlélek, akinek segítségével megszületett a 71.
lapszám is. Minden egyes megjelent lap egy vajúdás, egy születés, egy újabb öröm. Éppen ezen tapasztalatok alapján tudom, hogy az Öröm-hír lap nemcsak egy újság a sok közül. Túlmutat önmagán, hiszen rajta van a Lélek keze, amely formálja és alakítja az olvasót éppúgy, mint az írót.
Isten szeretetének, az örömhírnek hirdetése, tanítása akár az írásokon keresztül is a világ legnagyszerűbb dolgai közé tartozik. Boldoggá tesz, hogy ebben eddig is részt vehettem.

Számítunk továbbra is tudósítóink, de bárki írásaira, fotóira és véleményére a lappal kapcsolatban, és reméljük, hogy a későbbiekben is mindig újabb és újabb tartalommal tudjuk Önöket szolgálni lelki életük fejlődésében. Mert az örömhír továbbadása nem más, mint embertársaink szolgálata, amelyben Önök is részt vesznek mindennapjaik során, és tehetik azt írásaink továbbadásával is.

Imádkozzanak értünk, imádkozzunk egymásért, hogy ebben a szolgálatban, az örömhír terjesztésében – Isten mindenkori akaratát felismerve, követve -, itt és most együtt mozdítsuk meg a világot!

Az alapításának 15. évfordulójáról megemlékező Öröm-hír, egyházmegyei újság megjelent 2020. július 2-án, hozzáférhető az egyházmegye templomaiban július 5-től, illetve 12-től.

 

Kovács Ágnes főszerkesztő

Öröm-hír Szerkesztőség
Debrecen–Nyíregyházi Egyházmegye