Akkor kezd el növekedni az életünk, ha a belső képeink élővé válnak – Lelkigyakorlattal és házszenteléssel kezdődött az új év Nyíregyházán, a felújított Egyházmegyei Kateketikai Központban

A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye hitoktatói, a püspöki hivatal és az Egyházmegyei Lelkipásztori Intézet dolgozói lelkigyakorlattal kezdték az idei évet január 5-én, Nyíregyháza-Borbányán, a Szent László Plébániával egy épületben lévő felújított Egyházmegyei Kateketikai Központban. Az egész napos lelkigyakorlatot Kajtor Domonkos SJ, jezsuita (tanuló rendtag), teológus vezette. A lelkinapon Palánki Ferenc megyéspüspök atya is részt vett, szentmisét mutatott be, majd megáldotta a felújított épületet. A szentmisén jelen volt Németh István püspöki titkár, egyházmegyei hitoktatási referens, és György Alfréd MI kamilliánus szerzetes, házfőnök, a Szent László-templom plébánosa.

A lelkinap kezdetén Palánki Ferenc megyéspüspök atya köszöntő gondolataiban úgy fogalmazott, amilyen az első találkozásunk, olyan lesz az egész évünk. A szeretetben való találkozás mindig ünnep. Örömteli, derűs, mosolygós találkozást, új impulzusokat, motivációkat kívánt a lelkünk építésére, és arra, hogy még inkább át tudjuk adni hitünket, keresztény életformánkat a ránk bízottaknak.

A lelkinap koordinátora, Németh István atya a találkozó elején bemutatta Kajtor Domonkos jezsuita szerzetest – akinek életútját ITT olvashatjuk –, majd a délutáni órákban tájékoztatta a résztvevőket a várható egyházmegyei programokról.

Kajtor Domonkos előadásában kötetlen formában hangolta a résztvevőket a jezsuita spiritualitás alapjára, a Szent Ignác-i lelkiségre. Az egész napot egy folyamatra fűzte fel, amelynek kezdetén rendhagyó imádságra hívott bennünket, azt kérve, hogy csöndesedjünk el, és gondolkodjunk el azon, hogy mint hitoktató, vagy munkatárs, ki vagyok az egyházban, hol vagyok benne; és arra is nézzünk rá, hogy hol vagyok az istenkapcsolatomban.

Az egyházat jelen esetben az előadás helyszíne, a Szent László-templom szimbolizálta, így a templomtérben arra a helyre mentünk, amely a legjobban jelképezte az egyházban való jelenlétünket és istenkapcsolatunkat. Ez a belső ima a két út közötti különbségre és hasonlóságra mutatott rá.

Az előadó a délelőtt második felében izgalmas témát hozott. A belső képeinket vizsgáltuk, amelyek alapján tapasztaljuk meg a bennünket körülvevő valóságot.
Az emberek a valóságot képekben ragadják meg. A szerzetes arra mutatott rá, hogy mit jelentenek számunkra, hogyan tudnak közelebb vinni Istenhez, a saját valóságunkhoz a képek, amelyekkel találkozunk az imáinkban, az életünkben, a munkánkban stb., amelyek már nemcsak szavak, gondolatok, hanem mélyebb érzelmi tartalommal bírnak.
Vannak benne érzések, intenzitás, de talán nem is a kép lesz a fontos, hanem annak hatása, ahogyan azt megéljük. Érzelmet vált ki belőlünk, és akár negatív, vagy pozitív, a valóságunknak a része. Sok képet hordozunk a vallásosságunkról is, gyermekkori hittanórákról, templomba járásról, stb.

Milyen képek élnek bennünk? Nagy a kísértés, hogy fixáljuk a képeinket önmagunkról, a kapcsolatainkról is, mert az kényelmesebb számunkra. De

akkor kezd el növekedni az életünk, amikor ezek a képek megmozdulnak bennünk.

Meg tud-e bennem mozdulni a belső kép, hogyan gondolok magamra, arra, hogy milyen gyermek, vagy pl. tanár vagyok? Ezek a képek segítenek, formákat adnak. Ha elmozdul a kép a múltról, akkor kezd megváltozni a látásmódom. Nem a valóság változik meg körülöttem, hanem az, ahogyan elkezdem látni a valóságot. Ez a változás kitágítja a beszűkült látásmódot. Hol vannak bennünk a fix képek?

Kajtor Domonkos ezzel kapcsolatos saját tapasztalatait is megosztotta velünk. Amikor fiatalabb volt, a szegedi klinika ápolási osztályán dolgozott, ahol öt hét alatt ötvennégyen haltak meg. Az volt a feladata, hogy beszélgessen a betegekkel, lelkiekben kísérje őket. Érdekes tapasztalatot szerzett abban, hogy hogyan mennek tovább az emberek. Azok nem tudtak békésen továbbmenni, akiknek fixált képük volt saját magukról, és ehhez ragaszkodtak, lelki görcsben voltak a haláluk előtt. Akik tovább tudtak menni, azoknak megmozdult a belső képük, a saját énképük.

Akkor kezd el növekedni bennünk a szabadság, amikor a kép élővé válik, elkezdjük megtapasztalni azt, hogy az életünk több, mint amik vagyunk, amit magunknak alkottunk, hordozunk, jó és rossz értelemben is. Érzékelni kell, hogy az életünk sikerülni akar. Nem a valóság változik tehát, hanem a látásmódunk.

A fixálódott képekhez azért ragaszkodunk, mert úgy érezzük, biztonságot jelent nekünk, de nem a kép jelenti a biztonságot, hanem a valóságunk. Kérdés az, hogy mennyire tudjuk magunkat beleengedni a saját valóságunkba, félelmeinkbe, örömeinkbe? Meg tudjuk-e érteni, hogy a körülöttünk lévő valóság fog biztonságot adni az életünknek?

Meg tudom-e engedni magamnak, hogy a belső képem, ami bennem van, összetörjön?

Valaminek össze kell törnie ahhoz, hogy felszabaduljak, hogy az istenképem is intenzívebb legyen. Csak akkor tudunk megtanulni élni, ha tudunk elmúlni is. 

Amíg nem jutunk el oda, hogy kicsit összetörjön bennünk az élet, addig nem is tudunk élni.
Elmúlhatok, és ez felszabadíthat az élet valóságára, arra, hogy szabadon tudjak élni. Meg kell élnünk ezeket a belső összetöréseket a lelki életünkben, hogy meg tudjon mozdulni mindaz, ami bennünk van. Amikor pl. egy váratlan élethelyzetben rájövünk, hogy Isten nem ugyanaz, mint akit elképzeltünk, hagyjuk, hogy megmozduljon a bennünk lévő istenkép, mert nem fér bele az, amit tapasztaltam a valóságban. 
Ha ragaszkodom az addig megtapasztalt istenképhez, kizárom az életemből a valóságot, és ezzel együtt kizárom magamat, kizárom azt is, ahol Isten van. Mert

Isten nem a képekben, hanem a megmozdulásokban van, abban, amikor a kép megmozdul, tudok érintődni, gyenge, gyöngéd lenni.

Kajtor Domonkos a délelőtti záró gondolatban a Jézussal való együttimádkozást hangsúlyozta. Egészen konkrétan kell Jézussal imádkozni. Legyenek képeink róla, és mozogjon ez a kép. Szent Ignác azt mondja, hogy képzeljük el Jézust, merjünk belemenni a vele való imába, és így elkezdenek kialakulni a képeink róla.

Milyen az én jézusképem? Bennem él ez a kép? Meg tudom őt érinteni? Mozog ez a kép? Meg tudom fogni a kezét? Milyen a bőre, a haja, a ruhája? Merek-e közelebb lépni hozzá, hogy megmozduljon a kép?

Ez azért nagyon fontos számunkra, mert abban segít, hogy tudjunk elengedni, tudjuk mozdítani a képeket. Fontos, hogy legyen egy irányvonal. Amikor a bennünk lévő Istenről alkotott kép mozog, akkor be tudjuk fogadni azokat a tapasztalatokat, amelyek nehezek, merünk hozzá őszinték lenni, és megkérdezni tőle, amit nem értünk. Ő lesz az irányvonal, és segít, hogy irányt adjon a képeink mozgásának. Ha van egy iránya az életünknek, akkor az elkezdi összegyűjteni a többi képet, és irányt ad a változásnak, annak, hogy az életem hogyan alakul. Erőt ad az elengedéshez, engedni, hogy összetörjön bennem az önmagamról, az Istenről alkotott fix képem, hogy az több, mélyebb legyen.

Délután a szentignáci lelkiség gyakorlatban is megvalósítható módszeréről is hallhattunk. A délutáni előadásról később bővebben olvashatunk.

A szentmisén Palánki Ferenc megyéspüspök atya tanításában arról beszélt, hogy az elhangzott evangéliumi szakasz (Jn 1,43-51) éppen a hitoktatásról szól. Fülöp találkozott Jézussal, és ezt az örömöt nem bírta magában tartani, elmondta Nátánáelnek: „Megtaláltuk, akiről Mózes törvénye és a próféták szólnak: a názáreti Jézust, József fiát.” Nátánáel pedig így szólt: „Jöhet-e valami jó Názáretből?”

Püspök atya azt is elmondta, hogy mi is sokszor találkozunk előítélettel, lenéznek, visszautasítanak bennünket. De nemde ez a hitoktatás? – tette fel a kérdést. Ha nem ez, akkor baj van. Tudniillik nekünk

arról az örömről kell beszélni, amit átélünk. Annak öröméről, hogy életünk nagy kérdésére Jézusnál találtuk meg a választ.

Üljetek le Jézus mellé, fogjátok meg a kezét, érintsétek meg a ruháját, imádkozzatok vele.

A főpásztor ezután az előző napi evangéliumra emlékeztetett, amelyben az első tanítványok, András és János találkoztak Jézussal, és egész nap nála maradtak (Jn 1,35-42). De nemcsak nála, hanem vele, benne maradtak, őrá figyeltek, sőt, benne kezdtek élni, hiszen: „benne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28).

Nekünk is nála, vele, benne kell hogy legyünk, mert ő bennünk akar élni.

Mi megtaláltuk a Messiást, a megoldást az élet egyetlen nagy problémájára, arra hogy meghalunk. A megoldás pedig az, hogy örökké fogunk élni. Ha valaki ezt megtalálja, akkor az összes többi probléma eltörpül – fogalmazott püspök atya, majd az elhangzott evangéliumi szakasz másik nagy tanítására is ráirányította a figyelmünket: Jézus belelátott Nátánáel lelkébe.

„Nátánáel megkérdezte: »Honnan ismersz engem?« Jézus így felelt: »Még mielőtt Fülöp hívott volna, láttalak a fügefa alatt.«

Jó tudni azt, hogy Jézus a mi lelkünkbe is belelát. Megvádolhatnak szeretetlenséggel, bűnökkel, hibákkal, hogy nélküle élünk, nélküle hozzuk meg a döntéseinket, hogy életünk bizonyos területeiről kizárjuk őt, de Jézus mégis jön és hívogat bennünket.

Benne is él rólunk egy kép, és belénk látja ezt a képet. Mint ahogyan Simonba belelátta Pétert, a sziklát, Lévibe Mátét, a vámosba az evangélistát és apostolt. Isten mindannyiunkat szentnek álmodott meg.

Ennél alább nem szabad adni, ennél kisebbre nem szabad vágyni – zárta gondolatait a főpásztor.

A szentmise végén került sor a felújított kateketikai központ megáldására.

Kovács Ágnes
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye