Hogyan tudjuk megtalálni szabadságunkat, miközben természetszerűen érzékeljük függésünket – Lelkigyakorlat Nyíregyházán, az Egyházmegyei Kateketikai Központban (2. rész)

A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye hitoktatóinak, a Püspöki Hivatal és az Egyházmegyei Lelkipásztori Intézet dolgozóinak tartott újévi lelkigyakorlatot Kajtor Domonkos SJ, jezsuita (tanuló rendtag), teológus január 5-én, Nyíregyháza-Borbányán, a felújított Egyházmegyei Kateketikai Központban. A lelkigyakorlaton Palánki Ferenc megyéspüspök szentmisét mutatott be, amelyen elhangzott elmélkedésről és Kajtor Domonkos délelőtti előadásáról ITT olvashatunk.

Az alábbiakban a délutáni előadásról Megyesi Mária hitoktató számol be részletesebben.

Kajtor Domonkos SJ második előadásában kiindulásként rendjük alapítója, Loyolai Szent Ignác életének fontosabb mozzanatait idézte fel, különös hangsúlyt helyezve a Szent Ignác-i emberkép megszületésének körülményeire, majd délelőtti elmélkedése szerves folytatásaként arra a kérdésre kereste a választ, hogy a külvilághoz való kapcsolódásainkban – amelyekben „életünk mozog” –, hogyan tudjuk megtalálni szabadságunkat, miközben természetszerűen érzékeljük függésünket.

Ennek megértéséhez az ignáci kapcsolati modell kifejtésén keresztül vezetett el minket, amelynek alapja az úgynevezett „Két zászló elmélkedés”: „hogyan hív Krisztus és hogyan akar mindenkit zászlaja alá gyűjteni, és ellenkezőleg Lucifer, a maga zászlaja alá.”    

Először Lucifer táborán vezet körbe minket a szemlélődés, hogy hogyan hívja és küldi a kicsi ördögöcskéit a világba, hogy tegyék azt, amire megtanította őket: „az emberek behálózását és gúzsbakötéséte”. Ennek a gúzsbakötésnek három nagyon konkrét formájáról ír Szent Ignác: először a gazdagság vágyával kísértsék meg őket, majd a hiú tisztelettel; végül a kevélységgel.” 

Ezek után Jézus táborához kísér minket a szemlélődés. Hogyan küldi szét őket Jézus az egész világra, […] hogy vezessék őket: először a legnagyobb lelki szegénységre (…); másodszor, a gyalázatok elviselésének kívánására […]; a harmadik: az alázatosságra a kevélység ellenEzek a „szintek” az emberi életnek három olyan alapvető területeit vázolhatják fel nekünk, amelyeken keresztül a rajtunk kívül álló világgal kapcsolatot tudunk létesíteni.

Először a matériához fűződő viszonyunkat érintik az elmélkedés képei: szegénység vagy gazdagság.
Ezek után jönnek a személyközi kapcsolataink; mik is azok az erők, amelyek meghatároznak engem az emberi kapcsolataimban? El bírom-e viselni, amikor nem én állok mások figyelmének a középpontjában, nyitott vagyok-e arra, hogy mások nem értékelnek? Ez a gyalázatok elviselésének és a hiú tiszteletnek, hiúságnak a párharca.
S végül a szellemi értékek világa, ahol az alázatosság és az önközpontú kevélység feszül egymásnak. E három területet ablakoknak is nevezhetjük, emberi létünk horizontálisan elhelyezkedő ablakainak, és van egy negyedik ablak is, az Istennel való kapcsolat ablaka. Ha jól működnek ezek a területek, akkor békét, megérkezettséget tapasztalunk. De ha valami elakadást tapasztalunk, vajon törekszünk-e megérteni, hogy mi történik, dolgozunk-e rajta? Ez egy olyan lelki folyamat, amely állandó tanulást és reflexiót kíván, hogy meg tudjuk találni belső szabadságunkat, jól megélni óhatatlan függéseinket.

Az előadó továbbvezetve hallgatóságát ezen az úton, azt a kérdést járta körül, hogy mi a jelentősége annak, hogy meg tudjuk-e szeretni azt, ami fölött nem rendelkezünk. Ugyan korunk erőssége az, hogy sok mindent megértünk, meg tudunk magyarázni, de nagy a kísértés, hogy „elfelejtünk megérintődni”, vagyis elfelejtjük, hogy életünk több, mint ami fölött rendelkezünk, életünk nagy döntései (élet-halál) nem a mi döntéseink. Akkor kezdünk el jól kapcsolódni a világhoz, ha megértjük, hogy nem szakíthatjuk ki magunkat a világból, hisz részei vagyunk. Ne tegyük magunkat a világ áldozatává! Fel kell tennünk a kérdést: Ki vagyok én? Így sebezhetőkké válunk, de elevenné és erőssé is. Ha nem tudjuk megszeretni azt, ami fölött nem rendelkezünk, elveszítjük a kapcsolatot a világgal és magunkkal is.

Istennel kapcsolatban is kimondhatjuk: Isten az, akit nem birtokolhatunk, pedig vágynánk erre.De elérhetővé válhat, ha tudatosítjuk magunkban, hogy nem rendelkezünk felette, és ha ki merünk lépni abból a fogalomkörből, ahogy mi Őt elképzeljük, és fel merjük tenni a kérdést, hogy milyen ez az Isten.Isten egy titok, gyakran nehéz dolgok jönnek tőle. A talentumát elásó ember, vagy a balga szüzek történetét olvasva félelmetesnek, érthetetlennek, a későn munkába álló szőlőmunkást megjutalmazót igazságtalannak tarthatjuk. Megengedjük-e magunknak a gondolatot, hogy „ezt nem értem”? Felfedezzük-e, hogy Isten nem félt minket önmagától?
Ha így tudunk találkozni vele, „elkezdünk mássá lenni”. Ha „kibírjuk” azt az Istent, aki ilyen, ki fogjuk bírni a másik embert is.

Végül visszacsatolva a délelőtti elmélkedés „kiinduló képeink-metaforájához”, Kajtor Domonkos arra biztatott, hogy Jézussal tanuljunk meg új képeket kialakítani, merjük meglátni a teljes valóságot, mert ebben van az élet szabadsága.

Megyesi Mária
hitoktató

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye